Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve. 1957. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; Tom. 3)

I. Tanulmányok a nyelv-, az irodalom- és a történettudományok köréből - Dr. Bakos József: A szép magyar beszéd. (A magyar beszédművelés és beszédnevelés fejlődéstörténete)

tudomány alapjait is lerakni célzó írásai közül az egyik legfontosabb, a magyar hanglejtés problémáját felvető cikke: »A mondat zenei hangsúlyáról«. [103]. Gombocz, aki hazánkban elsőnek tanított nyelveket fonetikai alapon, aki a legjobb magyar fonetika szerzője, különösen fontosnak tartotta a magyar nyelv akusztikai, zenei elemeinek tudományos vizsgálatát. Cikke ehhez a vizsgálathoz rakott alapot. Nem éppen szerencsés terminológiával a mondat zenei hangsúlyáról beszél ő is, megemlíti »a mondat zenei menete« kifejezést is. Ma röviden a hanglejtés műszót használjuk. Gombocz megjegyzi, hogy »az egyes nyelvek zenei hangsúlyára vonatkozó vizsgálatok még a kezdet kezdetén állanak, a magyarra vonatkozólag ezen a téren még semmi sem történt«, értve úgy, hogy ezen kérdést még senki sem vizsgálta telj es tudományos módszerekkel és a magyar hanglejtés főbb típusainak részletes leírásával. Gombocz meg is említi, hogy »a magyar nyelvre vonatkozólag még nem áll annyi kísérleti anyag a rendelkezésünkre, hogy a zenei hangsúly összes típusait pontosan megállapíthatnánk«. Gombocz elsőnek írja le a magyar kérdőmondatok két fő melódia-típusát: »Ha a mondat kérdőszóval kezdődik, a kérdőszót ejtjük legmagasabb hangon, s azután a hang a mondat végéig fokozatosan süllyed . .. Ha a mondat nem kezdődik kérdőszón, a hang az utolsó előtti szótagig emelkedik, s az utolsóban hirtelen visszaesik.« A beszéd dallamának, zenei lejtésének tudományos vizsgálata a magyar beszédművelés szempontjából is nagyjelentőségű, mert a magyar mondatban nem járulékos elem a dallam, hanem lényeges alkatrésze, a közlés teljes értékének tolmácsolója. Azt is meg kell jegyeznünk, hogy az eddig ismertetett szakirodalom általában kitért a hanglejtés vizsgálatára is, de nagy nyelvi, kifejező szerepéhez méltó vizsgálódásról nem adhatunk ebben a kronológiai keretben számot. 17. A beszéd fonetikai műveléséhez a magyar fonetikai szakirodalom mellett hathatós segítséget adott a szavalás és az előadás művészetéről megjelent század eleji magyar irodalom is. Az sem véletlen, hogy elsősorban az iskola és a színpad beszédkultúrájának fejlesztését célzó írások az egyetemes beszédkultúra, beszédművelés ügyének is nagy szolgálatot tettek. Vende Ernő »A szavalás művészete» cimű írásában (1906) [104] arra a kérdésre: Mi szükséges a szavaláshoz?, azt feleli, hogy »csengő hang és szép kiejtés«. A hang kiművelésére igen sok fonetikai és beszédtechnikai ismeretre kell szert tennünk. A szavalónak »ismernie kell elsősorban az ember beszélőszerveit, a beszédtechnikáját«. Karl Hermann műve alapján gyakorlatot mutat be a hang iskolázására, a hang terjedelmének megfelelő bővítésére. A szokott beszédhangból, a középhangból indul a hanggyakorlat, s a deklamálás a középhangból átvált, illetőleg leszáll a legmélyebb hangig, majd viszsza a középhangig és onnan felszáll a hang addig, míg a rekedtség veszélye nem fenyegeti a beszélőt. Bajza is adott ilyen tanácsot dramaturgiai leckéiben: »Ifjú és kezdő színészeknek ajánlható, hogy otthon szobájában declamáljon valamit és eleintén oly mély hangon, aminőn csak hangja megengedi: ez által fog hangja terjedelemben nyerni s minden fordulatokon szerencsével átmenni.» 38