Új Dunatáj, 2009 (14. évfolyam, 1-4. szám)
2009 / 1. szám - Nagy Janka Teodóra: A Duna mente népének ártéri gazdálkodása
83 Szabó Géza ANDRÁSFALVY BERTALAN: A DUNA MENTE NÉPÉNEK ÁRTÉRI GAZDÁLKODÁSA (Ekvilibrium Kiadó, 2007, 440 oldal, 68 fekete-fehér kép és rajz) Több mint fél évszázada, hogy Andrásfalvy Bertalan 1955-ben frissen átvett néprajzmuzeológusi diplomájával a zsebében a szekszárdi múzeumba került. Wosinsky Mór, Ács Lipót, Kovách Aladár autodidakta néprajzi gyűjtései után ő az első szakképzett kutató a már majd’ hatévtizedes gyűjtemény történetében. Elődeivel szemben meszsze túllépve a néprajzi tárgyak és felvételek gyűjtésén, a környék egyik legjellemzőbb és legfontosabb 18-19. századi társadalmi, gazdasági és életmód-változásainak céltudatos vizsgálatát, feltérképezését tűzte célul. A tolnai Sárköz kiemelkedően gazdag népművészete, népköltészete, tárgyi műveltsége, egyedülállóan gazdag szövő- és hímzőművészete, sajátos népdal- és táncművészete nehezen volt összeegyeztethető azzal a történeti képpel, amely szerint az ártérben élő népesség csak a 18-19. századi folyamszabályozás után jutott elegendő termőföldhöz, és ekkor gazdagodott meg. Mindaddig a hatalmas árterület mocsarai között halászatból, állattartásból és a folyamot távolról kísérő dombok alján a török hódoltság idején elpusztult falvak határából beolvasztott szőlőhegyek bortermeléséből élt. A területre vonatkozó kutatásainak lényegét a szerző egyetlen mondatban foglalta össze: „Hogyan hozhatott létre ez, az árterületre, mocsarak közé szorított nép ilyen gazdag kultúrát, és ezt miért éppen akkor vesztette el azt életkedvével együtt, amikor az any ági feltételei megjavultak, szántóföldjeik nagysága megsokszorozódott.” Az öt évig tartó szekszárdi szolgálat után Pécsett az MTA Dunántúli Tudományos Intézetében, a levéltárban és a múzeumban töltött évek alatt a kutatás földrajzi területe jelentősen kitágult, a Duna mentén Dunaföldvártól Kölkedig, a sárközihez hasonló utat bejáró Ormánságon át a Drávaszögig. Az egyes témakörök vizsgálatánál a hagyományos néprajzi források mellett kezdetektől fontos a levéltári adatok, a térképek széleskörű használata. A szerencsés ívű kutatói pálya első nagyobb lélegzetű munkája, a „A sárköziek gazdálkodása a XVIII. és XIX. században” Pécsett, a Dunántúli Dolgozatok 3. köteteként 1965-ben jelent meg. Ezt követte 1975-ben a levéltár kiadásában a témakört összefoglaló „A Duna mente ártéri gazdálkodása” című dolgozata a Tanulmányok Tolna Megye Történetéből sorozat VII. kötetében. Az ártéri gazdálkodás alapja az volt, hogy a folyam fő medrét kísérő övzátonyt az elárasztható ártér legalacsonyabb pontján, az előre kijelölt helyen átvágták. Ezen
