Új Dunatáj, 2007 (12. évfolyam, 1-4. szám)

2007 / 1. szám - Decsi Kiss János

96 Új Dunatáj • 2007. március Decsi Kiss János KÖLDÖKZSINORKÖTELÉKEK I. A „rákócziinduló” ébreszt. Meleg papucsban a konyhába topogok. Fokhagymát aprítok a limonádé ízéhez. Kortyolok. Alig mozdul az elme. Jöjj szentlélek Úristen! Számitógép nyomtatója zöldül. Alleluja! Vár. Krisztus után 2006. esztendőben Európa közepén, Ma­gyarországon, Tolna megye egy kis falujában a Szekszárdtól 12 km-re található Szálka köz­ségben. Téli alma sárgul-vöröslik a kék tálban. Ételem. Már ebédelnék. Grízgombócleves a maggitól. A tasak tartalmát egy liter forrásban levő vízbe öntöm. Gyakori kevergetés mel­lett hét percig lassú tűzön főzöm. Lassú a tűz. Az idő rohan. Lassan égek belül. Az érzékeny „A” vércsoportomnak különösen fontos lenne az ételek legtermészetesebb formában való fogyasztása. Tudom. Egy kanál áfonyalekvárt nyelek. Olvasom, hogy fogékonyabb vagyok a szívbetegségre, rákbetegségre, cukorbetegségre, szeretetre, szerelemre. Mindent tudok hasznosítani amit a természet kínál. Mázsát mutat a fürdőszobamérleg. Alleluja! Geneti­kai örökségem. Az apátságok lovászainak, lovas fegyveres kísérőinek, hírvivőinek, szekeres szolgáinak, pásztornépének huszadik századi ivadéka vagyok. Itt születtem. A Duna és a Sárvíz szeszélyesen kanyargó nádas, mocsaras, rétes, bozótos, ingoványos árterületén. Sár­közben. Egy szigetszerűen kimagasló „göröndön”, Decsen 1949-ben Süllyedő alföldi me­dence széle, ami benyúlik a dunántúli dombvidékbe. Kettős arc. Janus arc. János lettem. Ingoványos, bozótos, kanyargós az életem. Ez a vízben bővelkedő terület a kender és len termelésnek ágya, bölcsője a szép megteremtése igényének. Takácsok szövőszékeinek csat­togása máig hallatszik. Minden házban szőtt valaki. Dédanyám elvetette a kendermagot „gyöngyösoldali” földjébe. Az oldalamon levő asszony ma gyöngykalárisokat fűz, hírt sze­rez magának koszorúba. Megszőtte a mosdókendőt nagybátyám, ha agyi ereinek megre­­pedése engedte. Széles vörös csíkok emlékeznek róla. Kendősarkok, bíborvégek mértanias díszei, főkötők fekete-fehér kacskaringói kötélformát öltögetnek bennem. A kötélbe ka­paszkodom. Felemelkedek vele. Az égből csüng alá. Összeköt az Istennel, az alkotó erővel. Teremtővel. így közlekedek ég és föld között. Az égből hulló isteni ondó. Megtermékenyít. Kenderfonalakat csomózok. Fogalmazok. A kört négyszögesítem. Az isteni gondolatok tárgyiasulnak. Az anyag életre kel. Körabroncsok sorakoznak. A periodikus idő, a folya­matosság, az örökkévalóság, a tökéletesség, a megszakíthatatlan görbe vonalának, a har­móniának, az űrnek, a semminek a rozsdásodott abroncsai. Forognak, forgolódnak ide­geimben. A körök közepén az Isten. A teremtés kezdete és vége. Kukoricagóré falán függő kocsi abroncsok terelgetnek, hívogatnak. A tér és idő egységei. A pont ideális kiterjedései. Mennyei hierarchiák kürtösei. Planétaszférák harsonásai. A főzéskor elpárolgott vizet a vé­gén pótolni kell. Kenderköteleim orsóra tekeredő gondolatfonalak. Köldökzsinorkötelékek parasztjaimmal. Aki közül farral jöttem a világra egy vásárnapon. A sokaság, a közösség, a kollektíva szülötte. Sok kínt okoztam, okozok és úgy tűnik ez nem szűnik. Kibogozhatat­lan kötélvilág. A védekezés formája. Érzékeny immunrendszerem őrizői. A megállapodott életet élő, kevésbé harcias földműves őseim örökségei. Emeljetek fel, hogy látva lássanak! Alleluja! Alleluja!

Next

/
Oldalképek
Tartalom