Új Dunatáj, 2007 (12. évfolyam, 1-4. szám)
2007 / 1. szám - Decsi Kiss János
96 Új Dunatáj • 2007. március Decsi Kiss János KÖLDÖKZSINORKÖTELÉKEK I. A „rákócziinduló” ébreszt. Meleg papucsban a konyhába topogok. Fokhagymát aprítok a limonádé ízéhez. Kortyolok. Alig mozdul az elme. Jöjj szentlélek Úristen! Számitógép nyomtatója zöldül. Alleluja! Vár. Krisztus után 2006. esztendőben Európa közepén, Magyarországon, Tolna megye egy kis falujában a Szekszárdtól 12 km-re található Szálka községben. Téli alma sárgul-vöröslik a kék tálban. Ételem. Már ebédelnék. Grízgombócleves a maggitól. A tasak tartalmát egy liter forrásban levő vízbe öntöm. Gyakori kevergetés mellett hét percig lassú tűzön főzöm. Lassú a tűz. Az idő rohan. Lassan égek belül. Az érzékeny „A” vércsoportomnak különösen fontos lenne az ételek legtermészetesebb formában való fogyasztása. Tudom. Egy kanál áfonyalekvárt nyelek. Olvasom, hogy fogékonyabb vagyok a szívbetegségre, rákbetegségre, cukorbetegségre, szeretetre, szerelemre. Mindent tudok hasznosítani amit a természet kínál. Mázsát mutat a fürdőszobamérleg. Alleluja! Genetikai örökségem. Az apátságok lovászainak, lovas fegyveres kísérőinek, hírvivőinek, szekeres szolgáinak, pásztornépének huszadik századi ivadéka vagyok. Itt születtem. A Duna és a Sárvíz szeszélyesen kanyargó nádas, mocsaras, rétes, bozótos, ingoványos árterületén. Sárközben. Egy szigetszerűen kimagasló „göröndön”, Decsen 1949-ben Süllyedő alföldi medence széle, ami benyúlik a dunántúli dombvidékbe. Kettős arc. Janus arc. János lettem. Ingoványos, bozótos, kanyargós az életem. Ez a vízben bővelkedő terület a kender és len termelésnek ágya, bölcsője a szép megteremtése igényének. Takácsok szövőszékeinek csattogása máig hallatszik. Minden házban szőtt valaki. Dédanyám elvetette a kendermagot „gyöngyösoldali” földjébe. Az oldalamon levő asszony ma gyöngykalárisokat fűz, hírt szerez magának koszorúba. Megszőtte a mosdókendőt nagybátyám, ha agyi ereinek megrepedése engedte. Széles vörös csíkok emlékeznek róla. Kendősarkok, bíborvégek mértanias díszei, főkötők fekete-fehér kacskaringói kötélformát öltögetnek bennem. A kötélbe kapaszkodom. Felemelkedek vele. Az égből csüng alá. Összeköt az Istennel, az alkotó erővel. Teremtővel. így közlekedek ég és föld között. Az égből hulló isteni ondó. Megtermékenyít. Kenderfonalakat csomózok. Fogalmazok. A kört négyszögesítem. Az isteni gondolatok tárgyiasulnak. Az anyag életre kel. Körabroncsok sorakoznak. A periodikus idő, a folyamatosság, az örökkévalóság, a tökéletesség, a megszakíthatatlan görbe vonalának, a harmóniának, az űrnek, a semminek a rozsdásodott abroncsai. Forognak, forgolódnak idegeimben. A körök közepén az Isten. A teremtés kezdete és vége. Kukoricagóré falán függő kocsi abroncsok terelgetnek, hívogatnak. A tér és idő egységei. A pont ideális kiterjedései. Mennyei hierarchiák kürtösei. Planétaszférák harsonásai. A főzéskor elpárolgott vizet a végén pótolni kell. Kenderköteleim orsóra tekeredő gondolatfonalak. Köldökzsinorkötelékek parasztjaimmal. Aki közül farral jöttem a világra egy vásárnapon. A sokaság, a közösség, a kollektíva szülötte. Sok kínt okoztam, okozok és úgy tűnik ez nem szűnik. Kibogozhatatlan kötélvilág. A védekezés formája. Érzékeny immunrendszerem őrizői. A megállapodott életet élő, kevésbé harcias földműves őseim örökségei. Emeljetek fel, hogy látva lássanak! Alleluja! Alleluja!
