Új Dunatáj, 2007 (12. évfolyam, 1-4. szám)
2007 / 1. szám - Patonai Ágnes: Nascuntur poetae, fiunt oratores
76 Üj Dunatáj • 2007. március hogy „a fiatal Jókai tüneményes képzelete egy darabig meglehetős egészségtelen táplálékon tengődött”, tünetei az említett botorkáláson kívül a „hallucináció és káprázat”, a „révület”, „képzeletének lázas erőlködése”, képzelete olyan, mint a szédülő ember, „a beteges szenvelgésnek a forrása: a lázas fantázia kielégítetlensége”, a „harsány”, „éles” és „rikító színek”, a „máz”, (eufemisztikusabb változatban a regény „dús” vagy „gazdag koloritja”), illetve Sőtér István szerint a „zsúfoltságot érezhetőbbé tévő” retorikusság. A szakirodalomban pedig a műfajváltás, sőt, a művészeti ág kicserélése: „líraiságról”, „költőiségről”, „zeneiségről” és „festőiségről” van szó a továbbiakban. Jókai tudatosan (?) elkövetett vétségeit egyrészt a legkülönfélébb szabályos műfajokkal jelölik meg (mese, anekdota, eposz, stb)6 másrészt olyanokkal, amelyek vagy irodalmon kívüliek, vagy másik műnemhez tartoznak: „ezek a lapok regénynek talán roszszak, de általában költeménynek elsőrendűek”.7 Ami a hatást illeti, a betegség halálos (lásd fentebb: Sue egyenlő koporsó): „ez az ellentét néha oly éles és rikító (például a Hétköznapok Cantus praeses vagy Nagynéne és unokahúga című fejezeteiben), hogy minden költői hatást lehetetlenné tesz”8, Jókai „épp azt öli meg, amire leginkább törekszik: a hatást”9. Az igazi, valóságos emberi élet megfigyelése lenne az, amivel „ez a megvesztegető hatalmú képzelet egészségesebb táplálékhoz jut”, tehát Zsigmond Ferenc szerint is a realizmus jelentené a gyógyulást. Nemsokára azonban az „egészséges realizmus” is gyanússá válhat a szemünkben, éppen a retorikusság kapcsán: Sőtér István szerint ugyanis „minél nagyobb tért hódít művében a realista látásmód, annál kevesebb hely jut benne a retorikának”. A későbbi, igazi Jókai-művekben „a retorika figurái feleslegessé váltak - a kép tökéletes lehet nélkülük is”.10 A retorikát többnyire a díszes körmondatokhoz, a borzalmas jelenetekhez, egyúttal a francia romantikához kötik. De mivel éppen egy olyan írásban vélik felfedezni a realizmust, amely Sue és Hugo „bálványozásából” illetve „csillaga alatt” született, és „e két író hatását nehéz lenne letagadni”, e regény esetében egy önmegsemmisítő szöveggel van dolgunk. Jókai-monográfiák a Hétköznapokat leginkább a regényről írott első bírálat, Tóth Lőrinc kritikája alapján helyezik el az életműben. Ennek egyik legszembetűnőbb példája Nagy Miklós Jókai-monográfiájában található, ahol a szerző nagyjából ugyanazokat a kifogásokat hozza fel, mint az első bíráló, megjegyzéseit pedig ugyanazokkal a példákkal támasztja alá.11 Ezt az átvételt azonban a legteljesebb nyíltsággal, magától értetődőként teszik, hiszen „annak a Tóth Lőrincnek fiatal korában jó szeme volt”.12 A Tóth Lőrinc-féle kritikától elszakadni vágyók azt a pozíciót választják, amelyet az első bíráló számára lehetetlen volt: a későbbi Jókai-regények felől olvassák a Hétköznapokat. Ez az olvasat automatikusan igazolja,
