Új Dunatáj, 2003 (8. évfolyam, 1-4. szám)

2003 / 2. szám - Heilmann József: Regényváltozatok a nemzetiségi-kisebbségi sorsra II.

Heilmann József • Regényváltozatok a nemzetiségi-kisebbségi sorsra 79

együtt, aki ugyancsak ebben a lágerben raboskodott. A sorsdöntő elhatározás megszületésekor László Lajos - nagyszerű kompozíciós érzékkel - megszakítja a gyermek Esther Maul monológját, és az idős Esther Maul közel ötven évvel későbbi hazalátogatásával szövi tovább a regény cselekményét. Ez a kamaszlány monológjába beékelődő betét a korábbi írásokból ismert motívumként a jugoszláviai hazalátogatás élményeinek megelevenítésével köti össze a regénynek mintegy szimmetrikus középpontján a két fő részt. Drámai a nyugdíjas matematikatanár találkozása az egykori lágerparancsnokkal. Fögleinné akkori harapásának nyomát keresi a kapuban üldögélő barna képű, aszott arcú öreg karján. „Beforradt a fogam nyoma, de a forradás megmarad. Igen, a jobb keze, amit annyira dugdos. Jobb? Ki emlékszik már melyikkel ütött? De hát miért dugja hátra a jobb kezét? Érzi, hogy valami elérkezett? Hogy a törvény szerint egyenleget kell csinálni? (...) Hát akkor csak én érkeztem meg. Esther Maul. Hallod te öreg? Én, Esther Maul. (...) Honnan tudhatná a nevem? Akkor se tudta. Egy voltam a tíz- vagy százezer közül. (...) Az öreg nem ellenkezik, amikor elkapom a hátradugott karját, most én vagyok az erősebb. Előrekényszerítem a karját és magam elé emelem. Megszédülök. Elengedem; a szürke műanyagcsonk visszalendül.”’'1

A Második könyv A menekülés alcímet viseli. A menekülő család magával viszi az egyik unokatestvér lágerben született pólyás gyermekét is. Tanyai munkára szegődnek, onnan is szökniük kell, csetnikelcbe botlanak, onnan is elmenekülnek, majd a magyar határt elérve némiképp megkönnyebbülnek. Bodorfaluban, a Mecsek tövében lelnek új otthonra eleinte egy bikaistállóban. A szülők még a csukott ajtók mögött se mernek németül beszélni, amióta elterjedt a nézet, hogy a fasiszták nyelve anyanyelvűk, és a háborús bűnösöknek tekintik a svábokat is. Az anya ismét hajnaltól estig hajtja a varrógépet, ott éri az agyvérzés. „Amikor ő meghalt, akkor éreztem, hogy megszakadt életemben valami. Ugyanazt éreztem, mint amikor az árkot átugrottuk; most vagyok valójában és igazában árva. Otthontalan. Hontalan. Mert amikor ő jött hozzánk Bodorfaluból, ahol mindvégig élt, éreztem, hogy kicsit Kischfalogon vagyok. (...) A Mutti utolsó szavaival ezt nyögte: Kischfalogot ne felejtsd, azért ne felejtsd. De hisz mindig velem van, hogyan is felejthetném?” - hangzik Föglein Gyuláné megrendítően szép vallomása a szülőföldről.’1

A keretes mű befejező fejezetében újra nagypéntek van, s a ferencesek templomában vagyunk. A főszereplő keresi a menekülteket, minden idők menekültjeit, az áldozatokat, azon a napon, amikor az „Élet fekszik hallva”. Azon sorsfordító nagypéntek óta ugyanis minden nap nagypéntek, ahogy a könyörgésre is