Új Dunatáj, 1998 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1998 / 3. szám - Kalász Márton: Tizedelőcédulák
10 Új Dunatáj 1998. szeptember kot. Előbb Draskovich horvát lovasai lepik meg s táboroznak le itt, majd Béri Balogh Ádám üt rajta a horvátokon, fölgyújtja a falut s gazdag zsákmánnyal másfelé húzódik. A népet orvszerű csapások érik, a múlt század közepén falujuk háromszor porig ég, kolerajárvány viszi el a lakosság negyedét. A reformáció idején a soproni határozat kilencven templomot ad át a protestánsoknak, köztük a mosonszolnokit. Az evangélikus lelkészek bevonulásával Abkirchental Dániel katolikus papnak menekülnie kell, s a katolikusok 1674-ben kapják vissza templomukat. Addig a mosonmagyaróvári plébániához tartoznak, misét egy pajtában mondanak nekik, az evangélikusok által elfoglalt magyaróvári Szent László-kápolna oltárát hozzák át Szolnokra. 1875-ben már szinte nem férnek el régi templomukban, kereszthajóval bővítik, a málladozó épülettestet fölújítják. Bécs és Pozsony a mosonszolnokiak állandó, természetes fölvevő piaca volt, egészen Trianonig. A vasút megépülésével más fontos városok piacára is eljutottak termékeik. A mosoni németség a kiegyezéssel Magyarországhoz való csatlakozását nem csak érzékenyége miatt sérelmezi - azért is, mivel nem szavazás, hanem császári adminisztráció, erőszak útján történik. Az 1920-as trianoni békeszerződés utáni, 1921. december 14-én és 16-án tartott soproni népszavazás érdekessége, hogy a soproni Alfred von Schwartz, akkor a nyugatmagyarországi német mozgalom ismert személyisége, érezve, a régió németjei nagyobbrészt szeretnének visszakerülni Ausztriához, teljes erővel a Magyarország mellett való maradásért érvel. Schwartz elfogulatlan németnek látszik, hívei s ellenfelei szemében egyben „lelkes magyar patrióta” is. Bleyer Jakab, 1919 augusztusától egymás után több magyar kormány nemzetiségi minisztere, bácskai sváb, germanista professzor, megnyilatkozásaiban a nyugatmagyarországi németek maradását tradícióhoz is köti. Legfőbb érve, hogy távozásukkal a maradék magyarországi német kisebbség kulturálisan és gazdaságilag csak sorvadhatnék. Bleyer 1921 tavaszán egy nyugatmagyarországi küldöttség élén Németországba utazik, hogy bizonyos német nemzeti érzelmű köröket szövetségeséül megnyerjen. A weimari köztársaság inkább az osztrákok elképzelésével tartott, támogatta őket a nyugatmagyarországi németség bekebelezésére való törekvésükben. Végül Bleyer is kételkedik, hogy az általa használt érvi eszközre ebben az ügyben még sokat támaszkodni lehetne, s német monokapitalista tekintélyek, elsősorban Hugo Stinnes rokonszenvét keresi. Szeretné legalább a központi településű, részint magyarosított helységeket megmenteni. Az ideiglenes osztrák nemzetgyűlés 1918. november 22-én kiadott nyilatkozata szerint számára világos, hogy: „Pozsony, Moson, Sopron és Vas vármegyéknek zárt német települései földrajzilag, gazdaságilag és nemzetileg Német-Ausztriához tartoznak s különösen Bécs élelmiszerellátásában nélkülözhetetlenek. Éppen ezért a béketárgyalásoknál ragaszkodnunk kell hozzá, hogy ezeknek a német településeknek önrendelkezési jogát ugyanúgy elismerjék, mint a magyar kormány ismételt
