Dunatáj, 1984 (7. évfolyam, 1-4. szám)
1984 / 3. szám - Tandori Dezső: Újabb költészetünk kezdeményei és hagyományai Szép Ernőnél
S közben részletérzékenysége is ugyanaz! Meg tudja kérdezni: „A rózsa főhajtását ki látta, kinek a szíve fogadta méltó módon?” Hol volt még a Zen (sokszor felszínes, hiánypótló) divatja! Szép Ernő a természet igaz szemléletéből jutott a valódi elmélyülés eleven közelébe; belőle is mint természetből sarjadt minden ilyesmi. .. mikor télben elkezd a hó pelyhenkint esni”, írja ugyanebben a Hol van valami című versében. Ez a figyelem nem a részletezésé; „szakmailag” tekintve ez a dolgok megjelenítésének valódi esélyét kereső költőé, a - bocsánat a kopott szóért - „hivatásosé”. Vagy E. E. Cummings nincs-e előlegezve-párhuzamozva ebben a Szép Ernőhangban? Mindezzel életművének költői egyetemességére próbálok utalni. Olyan mindegy, hogy a Szegények, szegények és a Jóság, jóság címszerkezete mintegy a bensőbb rokonságnak is kifejezője. A lényeg az: a szegények motívumköre Szép Ernőnél az életművön belül, ha jól olvassuk, „végtelen gyűrűzésű”. Egyik eszköze (a költőnek, de a verseivel egyenértékű tárcák, kis prózai darabok szerzőjének is) a felsorolás; és például Október című prózai könyvében kétszer is megfogalmazza, hogyan tekinti (milyen felelősséggel) nyersanyagának a világot, miként érzi, hogy rá vannak bízva, mintha egyetlen esélyük volna iez az elmúlással szemben, a legapróbb tények, ismeretek, tárgyak és létezők is, nekik ő mintegy „becsempészőjük a világtörténelembe”. Nem kisebb szót használ, igaz, nyilván történés helyett, ám stíluseszköze ez is, a felnagyítás, amiből nincs többé visszakicsinyítés úgy, hogy az igazi (megérdemelt) nagyobb jelzőt, fogalmat, méltatást, besorolást elfeledhessük egy-egy tárgya, témája mellől! A jóságot így kérleli (egyebek között, mert az egész vers kérlelés, szólítás); „Jóság maradj rajtam mindig mint ahogy olajfolt rajta marad a zsákon ...” És „Kérlek jóság diktáld és sugalmazd bennem örökösön hogy szegények, szegények / Mind csak boldogok iparkodnak lenni s szemök langy könnycseppet tud előadni...” Ne feledjük Szép Ernő szóváltásait sem! Nyelvünk rejtett lehetőségeit a merészség végső határáig viszi, kibontva, s mégis oly rejtezkedő szerény tud maradni, minden hivalkodás nélkül tudja tenni ezt: szóhasználat, szóösszetétel, szórend kérdései nála sosem stilisztikai, nem színező értékűek maradnak, hanem a másképp kifejezhetetlen fokozatot adják vissza, emberlét-intenzitást, érzést, odafordulást, együttest érzékeltetve. Az ellentmondás, az egymást cáfoló kifejezések és kijelentések eszközét sem tudja líránkban senki úgy használni, ahogy ő; nagy költőnk senki nem volt enynyire drámaíró, ebben is látszik ez. Például az életszeretet gyönyörű motívumai jönnek elő számtalanszor a szegények témakörének megrendült, riadt közegében, s inkább visszájáról látjuk az imádott világot, melyet Szép Ernő, mint sokszor elmondja, szégyell, és restelli a maga civilizált, látszólag konszolidált szerepét és pályáját is benne, az előkelő világfi öltözködést, amire státusa kényszeríti, mindazt a látszólagos távolságot, mely elválasztja az elesettektől, nyomorultaktól, hátrányos helyzetűektől, akiknek körébe megtér azután, élete vége felé, amikor joggal mondhatja el magáról: „Szép Ernő voltam”. És a sok mindenben elhanyagolását „mívelő” utókor erre akaratlanul is rámondta, erre mondta rá, igazságtalanul az áment. 6 Ha szó eshet egyáltalán - reálisan - a költészet visszavetettebb helyzetéről, hátrányos „szituáltságáról”, meg egyáltalán, az irodalom bármi bágyadásáról, életörömet akár - vagy vigaszt is - tanulni Szép Ernő lírájához járhatunk. Vagyis a hasznosítás szempontjai éppúgy érvényesek itt, a szakmai „jótanácsok” egész sora csakúgy kapható tőle, amiképpen a „csüggedőnek” biztatás biztosan remélhető. Babits írta így, hogy a halál nem is olyan nagy dolog, Szép Ernő mintha azt mondaná, nem is olyan nagy 40
