Dunatáj, 1984 (7. évfolyam, 1-4. szám)
1984 / 3. szám - Tandori Dezső: Újabb költészetünk kezdeményei és hagyományai Szép Ernőnél
nek természetien szerves szabadságát nézzük e felhosszú versekben, tcszünkbe jut az a festészeti és viliáglátási „mód”. 5 Az 1921-ben (Bécsben!) megjelent A világ című kötetének hangütése, felkiáltása: „Mit tettetek velem emberek... / Csupa vér a képetek, egy vér a szenetek vér cseppen az ujjatok hegyéről...” Túlzásai? Felhőkhöz szói: hogyan tűrhették (a háború botrányát, hogy egy későbbi költő szavaival szóljunk); a levegőhöz: „hogy nem fulladtál meg...!” S a közelkép: „Felém dűlnek fejetlen fűzek, az égen sárga tenger megy, az alkony megörült...” A legvadabb expresszionizmus? Most sem a stílusjegy a perdöntő, hanem ahogy pőrén mutatkozik Szép Ernő irtózatos világszeretete, életbecsülése. Mert önmagát vádolja: „Egyesegyedül vagyok én, el engedtem a drága bolond világot pusztulni.” Amikor manapság a vers szerkezetéről folynak viták, tagoltságról, hosszról stb., Szép Ernőnek ezeket a költeményeit tanulmányozva olyan világos, régein meglévő eredményekhez lehetne végre, hat évtizednyi késéssel, jutni! (A Mit tettetek velem, a Jóság, jóság, az Itt volt benn a szívemben, az Adjátok vissza és a két említett mű, a „Néked.. .” és a . csavargás”'.) Itt valóban túlságok tombolnak, de milyen világnyi okokkal. Tanulság ez a mai költészetben is; kétszeresen, kétfelől értendő tanulság. Gondoljunk elmúlt évtizedeink némely költői vívmányaira, mennyire ebből a hagyományból fakadnak: „Én vagyok az oka mindennek, én magam, csak én vagyok itt az oka mindennek / Ha nem élek nincsen szomorúság, nincsen halál ha én nem szülétek meg. / A mély világ, mind az élet az első kakasszó óta az én boldogtalanságom iskolája. / Ha volnék sátoros fa, ráznátok, esve esne rólam a könny, olyan nehéz sírás van énrajtam. / / Fel próbálom emelni homlokom a csillagok iránt. Nem látom mi van ott, megvakultam. / Arany opera zúgott, tűz mese esett, augusztus gyönyörűség. / Epres kert volt az odafenn, abban eprészett a süldő szerelem, szerelem szerelme. / Nevetett ott ábránd gyémánt vidéke, csodálkozott csurom csodálatosság.. .” Ezeknek a verseknek egyik tulajdona, hogy csaknem végig idézhetők ily részletekkel, „csurom ..S ha nem tartanak is semely irányba, intenzitásuk fokozódása, erőgyűjtéseik, szépségeik mind a folyamatosan, életszerűen élhető versólményt adják. A vers megőrzi, sőt, fokozza szépség-mozzanatait (az ő kezén keletkező vers - de kiállva „a” versért, általában!), mégis emiberhelyzet^közelbe kerül. A két véglet sosem egyensúlyozva áll meg együtt, hanem egymásból sarjad, egymást feltételezi. A végletes szépséggel, iszonnyal, stilizáltsággal megélt szépség, borzalom, elmúlás, kibínhatatlanság, túlcsapó gyönyörűség - mind összepárosul a legtermészetesebb emberi hanggal. A sosem hallott költői szépségű hang eggyéolvad a legköznapibb tényekkel stb. Érdemes idézni, mintegy saját költői utóéletét jövendölő, zárósorait a taglalt versiből: „Gyertek gyertek lakodalom lengeti szallagjait a tengeren túlról. / Gyertek, oly elíziumot ígérek néktek ahol nincs ott a jó isten. / Ne féljetek többet meg nem csal senki. Nem kell igazság üdv a mi végzett szívünknek. / Majd csak alszunk kutyatejes gyep alatt tisztán álomtalan mint elásott gyöngyök.” Ha mondható így, génbankja ez, sőt, már húsz, harminc, negyven évvel azelőtti tökéletes, ismételhető és kibontható megvalósítása költészetünk egyik közelmúltbéli „fő vonulatának”, fontossá vált folyamának. Más robbanásaival rokona és elődje ma is ható és élő, eleven, küzdelmes pályának, útnak; a drámaíró Szép Ernő a költészet színpadra állításában is páratlant nyújtott ezzel - a magyar poézisé a színpad, összefoglaló tér. Hanem hát az ő világérzékenysége, kérdéslátása is az volt. 39
