Dunatáj, 1984 (7. évfolyam, 1-4. szám)

1984 / 3. szám - Tandori Dezső: Újabb költészetünk kezdeményei és hagyományai Szép Ernőnél

egy változatban). És a ma élő kószáló „tudósít”, s gesztusa mélyebb az „Elmondanám neked...” formai kedvességétől. De idáig ne merészkedjünk, maradjunk ennyinél: végsőkig kimeríti a bensőségesség esélyeit jegy ilyen szakasz: „Téged tudósítlak hogy itt voltam a világon, / Hogy szívem vert s halk h-val mindegyre lélegzettem, / Fenn voltam és aludtam, mozogtam, ittam-ettem, / Isten felől hallottam s meg kell itt halni, látom”. Nem is annyira a világ feltérképezésének átfogó műveletéről szeretnék szólni itt, hanem Szép Ernő főbb társas-motívumairól, s a másik ember mindenképpen ezek közé sorolandó. Igen, a másik ember (lényének elképzelése, létének reménysége stb.) mindig témája, kiegészítője ennek a költészetnek, még ha elmarad is a megszólítás; Szép Ernő a közvetlenségnek ilyen végsőkig fokozott terében tud (csak látszólagos visszafogottsággal, „melancholiával” alkotni, csekély dolgokról beszélni, melyek már az általa felragyogtatoít elviselhetetlenül édes vagy fájó fényben állnak. A „meg kell itt halni, látom” olyan hirtelen vágás, mintha még ez a tér is tovább tudna hasadni. A legtermészetesebb mozzanatok külön-emiítése feszíti azután az állapotrajzot; hogy járás közben megállt ő utcákon, úton és kertben; mindegyre ráébredt: hogy ő él; s szinte nem ismert magára néha a saját hangja hallatán. (Hányszor nem ismerünk magunkra némely cseldkedetünk stb. nyomán!) Ezt Szép Ernő ilyen eleganciával, hasonlattal fejezi ki, ezt észté kdl venni, mondja, de a hasonlata: szerény, nem puffan nagy „mint” és „mintha”, maga az észrevétel tárgya válik költői egyenértékévé valaminek, ami sokkal kimondhatatlanabbul emberi. Persze, a kimondással sem fukarkodik ő. Néha túlédesedőnek tetsző szakaszokon keresztülbukdácsolva, mondjuk, mintha szőlőevés közben zokog valaki olyannak érzem tartását akkor, vagy ha a szemüvegét tündöklő napfényben nem győzi kendőjével fényesítgetni a homályos szeme előtt, közli: hogy ez leírhatatlan, ,ez az ég „fenn”, a nagy víz, a föld bármely tája, s hogy ő sokat utazott, „eljártam idegenbe”, mondja, „vasúton és hajóval ...” - és akkor lecsap: „hiába megyek el: csak magammal jövök szembe”. És tudja, hogy az így megteremtett vershelyen kell előjönni a legfontosabbal, s meg is teszi: „Az igazat beszélni, azt úgy szerettem volna...” Mindenkivel szeretett volna beszélni, minden élőnek köszönni, mindtől elbúcsúzni. Ezek a nyilvánvaló túlzások okvetlenül kifejezik azt is: hogy létezik, igenis van az emberi szívben valami túlcsapó érzés a többi ember iránt, s ezen a világ akármilyensége sem ronthat. Holott a világtól (az első háború közelségében például) ezt tudja ő, ezt is: „Az életet barátom szétszórta itt az élet... / Fáradt vagyok, nincs kedvem s magamról nem beszélek...” Az elmúlás áradt ki, a gyilkolás, a vadság „paréja nő a kertben”. Ady méltó társa itt Szép Ernő, ha nem is ugyanott vannak a hangsúlyai, ha kibontani nem ugyanazokat a „képeket” hivatott is. Hanem ezeket: öntörvényű ranggal jeleníti meg, összetettségükben mindegyre élhető élményként. Szép Ernő költészetének különleges nagyságát főként ebben látom; hogy legegyszerűbb pillanatainkhoz, fájdalmainkhoz, kétségeinkhez tud túlzás nélkül, „egészségesen” szólni, mintegy átszenvedve helyettünk is mindazt, ami bennünk válaszra vár, és a válasza nem szélsőséges, továbbra is arra int, maradjunk meg életünk keretei között, az elmélyült belső tudás birtokában, és mindig reménykedve. Ezt sosem tanításként adja, és majdnem mindig a nyelv egyedi szépségével, ritkaságával: „Es képzelem még mindig”, folytatja, miután leszögezte, hogy fáradt, s magáról nem beszél, „sejtem, gyanítom, várom / Hogy a boldogság fog majd egy reggel rám köszönni / S elment időm kezd majd mint tavasz jön, visszajönni / És minden szépre fordul s azt hajtom: álom, álom”. Szép Ernőnek ezek a versei olyan gazdaggá tehetik nemzeti tudatunknak akár az ilyesmi iránt érdeklődő s nyílt részét, mintha egy teremre való jeles impresszionista, posztimpresszionista festmény függne múzeumainkban a legjobb franciáktól, angoloktól. Amivel megint csak annyit mondtam: Szép Ernő költészete nem sorolható e stílus- vagy korkategóriákba. De ha anyagkezeiésé-38