Dunatáj, 1984 (7. évfolyam, 1-4. szám)
1984 / 3. szám - Tandori Dezső: Újabb költészetünk kezdeményei és hagyományai Szép Ernőnél
TANDORI DEZSŐ: Újabb költészetünk kezdeményei és hagyományai Szép Ernőnél í A száz éve született Szép Ernőt mindmáig ritkán volt szokás líránk közvetlen élvonalába sorolni. Előreküldött következtetések helyett hadd bocsátkozzam itt csak ennyibe: költői életművének rövid szemléjével azt próbálom természetessé tenni, milyen könnyen feltárható és mennyire kimeríthetetlen gazdagság rejtőzött itt, s hogy érvényessége, fájdalmas újszerűsége ezt a költészeti anyagot napjaink legizgalmasabb szellemi rádöbbenéseink sorába fogja helyezni majd. Azt hiszem, sokáig elnyűhetetlenül. 2 Már az 1912-es Éneskeskönyv érvényes összefoglalót ad Szép Ernő lírai, emberi szemléletmódjáról. Az Ákom-bákom című vers hangja részben hagyományokat követ, másfelől azonban a korabeli világköltésiqet „lélegzetvételeire” rímel; mint ennek a versszaknak a záró kérdéssorával: „Mit tudok annyit nézni a lombtalan fán, / Mikor a levelek már mind leszálltak, / Az őszi rajznak titkos értelme van tán, / Amit írnak az összevissza ágak. / Hogy fejtsem meg? Hogy értsem? Mit csináljak?” Túlmutat ez az impresszionizmuson, és eredendő kérdésvilága miatt nem nevezhetjük utójellegünek sem. A magatartás őszinte kérdőjeleinek ámulata és tartalmassága, a látszólagos és valódi csodálkozás szüntelen vibráló egybejátszása félreérthetetlen már a következő szakaszban: „Mire való az eget is annyit nézni, / Figyelni felhők álomarcú népét?” Elfogadottnak tesz meg olyan alapállást, amely talán azért mégsem általános érvényű, ám ezzel az előlegezett tisztelettel tud értékelni és becsülni minden természeti és emberi jót, igyekezetét. Csaknem mindig önmaga csekély mivoltának érzéséből indul ki, s ezt azonnal „nyelvi erejűvé” fogalmazza. Ám ez a megvalósítási mód a szemlélet, az elgondolás műve, nem a szavak választékosságáé, cirádáié; nem erőmutatvány, inkább nagyon összefüggő szövedék, vers-szerveződés. Bánkódik, hogy „egyetlenegy felhőnek hű arcképét” sémi tudta sohase „emlékébe” bevésni. Kafka zsúfolt forgalmú hídja ugyanúgy eszünkbe jut róla, mint kora festészetének árnyalatos vívmányai: „Mi van amott a hídon, micsoda szépség, / Mily bánat...” S megkérdezi: „Mi köze hozzá szívemnek?” Ez Szép Ernő legfontosabb nyugtalansága, s ki is mondja azonnal: „Oszlopok, ívek; bicikli, kocsi, népség, / Híd alatt néma hajók jönnek-mennek. / Milyen egyszerű és nyugtot nem enged.” A század világköltészetének egyik alapmotívuma |ez, tudjuk ma már. Az élet kettéhasadtsága izgatta örökkön, és jeszenyini szépségű versszakokban mondott erről is múlhatatlan fontosságút: „Almos vagyok, nyűgös, szegény, / Kinek se szándoka, se terve, / Istenem, hol lehetek én, / Szép életem hol folyhat, merre?” Nagy Lászlóig, Pilinszky Jánosig szólnak előre az alig-tízes évékből ezek a versszakok. Íme: „Nehéz pilláim lecsukom / Akár az elcsüggedt hazátlan, j Ki végtelen országúton / Leül a néma havazásban.” Nem Lenau és Reviczky folytatása! Valóban előremutatás, valóban érték-egység, jelleg-egység. A záró szakasz: „Hópelyhek hullva hullanak, / Fedik halálos hermelinnel, / Míg messzi s 33
