Dunatáj, 1984 (7. évfolyam, 1-4. szám)
1984 / 3. szám - Tandori Dezső: Újabb költészetünk kezdeményei és hagyományai Szép Ernőnél
víg szánkó szalad. / És mindig gyöngébben csilingel.” A „nem tudom leírni” alapszava is odakerül egy ilyen század eleji -szonettjenek végére; ahol a minden -modorosságot félretoló közvetlen társ-megszólítás (egyszerre vigasz is, nem személytelenül, bár ismeretlen: ,,Te nem szoktál a zongorához állni / Az elhagyott szobába délután / Es oktalan tűnődve és sután / Egy újjal a billentyűkön sétálni?” Szándékosan idézem egy ilyen „közepesebb” versét. Ebben is váratlan meglepetések jönnek, a kifejezés telitalálatai, mint például: „En a kottához fájdalom nem értek, / Csak babrálok fehéren feketén...” A kifejezés azonnali belső ellentmondása visszaihőköket. De Szép Ernőt nem érdekli a nyelvi lelemény! Tömérdek ilyen helye fölött siet át ő maga azonnal, tárgyi célra törően. Ismét egészen mai, közelmúltbéli költők hangját előlegezi meg egy olyan verssel például, mint a Falióra: itt egy szótlan szoba lakója felpillant a falra, és a falióra ketyegésére lesz figyelmes; jieÍzetlenül is hasonlat ez, mert ez következik rá: „így vagyok én a szívemmel”. Ez a sor még nem üt meg, szokványos-féle. Meghallja néha, hogy a szíve ver, és - mint Kosztolányi - „bágyadozva és ijedten” figyel rá, s megállapítja: „De rég nem vettem szívem észre, / De rég találkoztunk mi ketten.” Szép Ernő igazi hangvétele itt jön, a konkrétumok látszólagos túlpontosítása: „Mint hegedű a rázárt tokban: / Szól szívem, szól, oly távol innen. / Túl kabáton, mellényen, ingen / A szívem szól, mélyen, titokban.” S mintha nem ő volna, aki ott lohol a tömegben, s mintha nem is élne, ahogy így tesz, néma szívével. Hirtelen a vonatkozások oly összetett rendszerében találjuk magunkat, hogy szó sincs egyszerű eligazodástól, a közönségesnek induló vers kiismierhetőségéről. Szép Ernő művészetének fontos értéktartománya ez: a világosságból, tiszta érthetőségből, átvehető-érezhető közlésből („érzelmekből”) és a végső kiismerhetetlenségbői szerveződő versanyag, verstér. A nagy vers, számos- kezdemény után, nyolc sorban étkezik (el: megnevezhetetlent kutatva, választ nem adót kérdezve; ám -nem ez a legfontosabb a Ha én azt tudnám című kétszakaszos költeményben; hanem talán hogy ilyen végső érvénnyel, ennyire tömören, részletesen, de egyetlen szálat se szálazva, egyetlen részt se részletezve, -tud szólni életről, halálról, önmaga pontos, lény-képét tudja adni, egy szemléletmódot -tud megfogalmazni. Ekképp: „Ha én azt tudnám ki a legszebb, f Ha én azt tudnám mi a legjobb, J Ha én azt tudnám merre tartsak, / Ha én azt tudnám mitévő legyek. / / Ha én azt tudnám min örüljek, ] Ha én azt tudnám mért sóhajtsak, / Ha én azt tudnám minek élek, / Ha én azt tudnám hogy mi lesz velem.” Alaposabban nem is lehet kérdezni személynek önmagára e világon; és ami csoda, hogy a végső kicsengés nem a viszonylagosságé, nem a kallódásé, hanem az élet tisztelő, rajongó, -értő, áttekintő, fanyar, véleiménymondó imádatáé: Szép Ernő föltételezi, hogy van valami nagyobb rendje a dolgoknak, és csak kérdezni -kell rá, ennyi elegendő, a kérdésben a válasz szavai hangzanak el, megfejthetetlenül bár. S mindezt tantételesség nélkül mondja. 3 Az 1917-es Emlék című kötet verseihez érkeztünk. A Nincs egyéb örömöm párja a „Ha én...” versnek: „Nincs egyéb örömöm, / Mint a felhők az égen”, kezdi, s a páros sorok egyre ugyanúgy szólnak: „Nincs egyéb szerencsém, / Mint a felhők az égen..S nincs egyéb újságja, vetése színháza, nyugalma, szándéka, mentsége, igaza, vigasza, reménye, csak a felhők; s emlékezzünk, mit mondott -már önmagától s eltűnő álomarcúkról. Merőben másfajta remekmű a Magányos éjszakai csavargás. Az elsők között volna ez a Tolsztojok, Csehovok nagy prózairodalmának világában is. Nem elbeszélő költemény, persze; iszonyatosan hosszan kitartva ugyanaz a hang szól 34
