Dunatáj, 1983 (6. évfolyam, 1-4. szám)

1983 / 2. szám - Fried István: Babits Mihály és az orosz irodalom

lehetne ez, vagy görög dráma”. Puskinról szólva, még a „telivér romantiká”-nak is megkegyelmez, hogy Byronnal szembeállítva a „primitív lélek”-ként szemlélt Puskint kiemelhesse. 'Messziről Herder szláv-ábrándja, vagy Rousseau természetesség-képzete dereng. Valamint Jókai Mór nem kevésbé ábrándos regénye, a Szabadság a hó alatt, amelynek egyik csúcspontján hangzik föl a Puskin fő művének hitt Cigányok. Jókai angol, német és francia nyelvű művekből merítő regénye hozzájárult a magyar Puskin-kultusz terjedéséhez, a Cigányok c. elbeszélő költemény népszerűségéhez. Babits feltehetőleg ismerte (és kevéssé szerette) Jókai e könyvét. Hogy nem szerette, abban nyilván Péterfy Jenő véleménye is irányadó volt számára. De a Cigányok-nak ennyire a Puskin-életmű középpontba helyezése talán nem egészen független Jókaitól, illetve a Jókai sugallta Puskin-hagyománytól. E ponton azonban még egy mű feltehető hatását kell említenünk. S ez Dosztojevszkij nevezetes Puskin-emlékbeszéde, amelyet Babits magyarul is olvashatott. Dosztojevszkij az Anyégin mellett szép és meleg sorokat szentel a Cigányoknak, mintegy központi jelentőséget tulajdonítva e műnek a Puskin-oevre-ben. így tehát hazai és nemzetközi hagyományokba kapcsolódik bele Babits, egyként merít magyar és nem magyar forrásból.

Végezetül egészen vázlatosan Kosztolányi és Babits Tolsztoj-felfogásáról. Az egybevetést majdnem lehetetlenné teszi, hogy Kosztolányi alkalmi cikkeket, színikritikát írt, Babits pedig egy szélesen ívelő fejlődési folyamatba állította az orosz regényírót. Ebből következik, hogy Kosztolányi - cikke jellege miatt - többnyire kidolgozatlan ötleteket villóztat, megjelenít, Babits inkább az európai irodalomból kiemelkedő „átfogó epikai szélességű világkép”-et méltatja a Háború és béké-ben. Kosztolányi inkább azt írja le, hogy neki mit jelent Tolsztoj, nem is titkolja, hogy a pontos tényrögzítés mögött a hangsúlyozottan egyéni és egyedi élmény kivallása rejlik, Babits pedig - ismét - összehasonlít, értékel, a kortársakhoz mér, Flaubert-hez, Tolsztoj korai nyugtalanságát Európa ifjabb szellemeinek rosszérzéséhez, pl. Baudelaire-hez, és minden - az első pillantásra meghökkentő - megállapítás mögött az európai irodalom egységének tudatát érezzük. Kosztolányi is, Babits is (Kosztolányi már 1908-ban!) eposzként prezentálja a Háború és békét. Kosztolányi a naturalista regénnyel, feltehetőleg Zolával állítja szembe az orosz írót. „Művészete a legtökéletesebb realizmus, amely már nem kéjeleg a túlzásokban, mint a naturalisták, hanem nyugodtan leszögezi ítéleteit, és ha társadalomkritikát gyakorol, ha embereket, ha tárgyakat fest, egyformán erről az emelkedett pontról néz mindent.” Babits ezzel szemben az európai regénytől és általában az európai gondolkodástól eltérő tolsztoji történelemfelfogást méltatja, az orosz specifikum lesz a lényeges. „A generálisok közül még leginkább igaza van a jó öreg Kutuzovnak, aki nem csinál semmit (...) Ez a történeti regény voltaképpen történelem-elleni regény, az élet regénye, szalonoké, falusi udvarházaké, s a szenvedő népé. Ami mind él és áramlik nagy idő-medrében, minden történelem dacára is. . .”

Kosztolányi is, Babits is a hegeli értelemben vett totalitást érzékeli és értékeli és a Háború és béke c. regényben; csakhogy Kosztolányi ama „emelkedett” nézőpontot véli Tolsztoj fő érdemének, amely lehetővé teszi a realisztikus megjelenítést (kissé előlegezve saját regényírói attitűdjét), addig Babits - ugyan a „modern kor” eposzának nevezi Tolsztoj hatalmas művét - korszerűtlen korszerű-26