Dunatáj, 1982 (5. évfolyam, 1-4. szám)
1982 / 4. szám - Csányi László: Jókai szerelmes estéje
Egymást követték a botrányos jelenetek, s valószínűleg a derék Váli Marinak van igaza, amikor ezt írja. ,,Jókai Mór arra a tudatra ébredt általa, hogy ö ezt a fiatal leányt kompromittálta, s amikor mindenféle hírek terjesztése által akarták őt Groszéktól elriasztani, az ő tiszta lelke csak azt látta, hogy az általa megkedvelt szegény családot gonosz rágalmakkal illetik”. De ez már újabb kérdést vet fel, s itt kezdődik a Bella-regénynek egy olyan fejezete, amelyben egybefolynak a társadalmi és lélektani elemek. SZEMBEN A HAGYOMÁNNYAL Az idő lassan mozdul, bár Babits regényéből, a Halálfiaiiból tudjuk, hogy ezekben az években mindenütt Magyarország sorsától volt szó, „kavargott a bor gőzében, vergődött az éji lepkékkel, az üvegbúrás gyertya körül, mely olyan, olyan kis tért világított be”. Zengenek a hazafias szólamok, de minden fénycsóva valóban nagyon kis tért világított be, az arányok következésképp eltolódtak, s egyre nehezebb volt szétválasztani a (fontosat a mellékestől. Jókai érzelmi életének nagy fordulata is olyan izgalmat váltott ki, mintha valóban ezen fordult volna meg Magyarország sorsa. A társadalmi ellenérzéssel nemcsak neki kellett szembenéznie, magának a miniszterelnöknek, báró Bánffy Dezsőnek is, aki arisztokrata létére polgárlányt vett feleségül, tanítónőt. Viselnie kellett következményeit, mert a mesaliance-ot ugyan tudomásul vették, de osztálya nem volt hajlandó azonosulni vele. Az ezredéves ünnepségekről szabályosan száműzték a miniszterelnöknét, mert a magyar főnemesség, mely még ekkor is a nemzettel azonosítja magát, arra sem volt hajlandó, hogy együtt jelenjék meg azzal, „aki a népiskola katedrájáról került a miniszterelnök háza élére” - ahogy a Pesti Napló vezércikke írta, arra biztatva, hogy ne hódoljon meg „az osztálygőg ítélete előtt”. Bánffyné azonban kénytelen volt „meghódolni”, s az országos ünnepségek elől Olaszországba menekült. A Jókai-képletet más források is táplálják. A magyar író még ekkor is a reformkor ideálja, elvárják tőle, hogy olyan legyen, amilyennek Gyulai rajzolta Vörösmartyt. A típus egyébként túléli Jókait, mert Mikszáth előtt is a táblabíró eszménye lebeg, amit Eötvös Károly a „jogász nemzet” hangsúlyozásával tovább színez, visszatérő sztereotip fordulatával jelezve, hogy „vármegyei fiscus korában” történt minden, ami említésre érdemes. Jókai maga a múlt, a dicső napok tanúja, vigasztaló a nemzeti gyászban, a boldog mesemondó, s közben határokon túl növő hírneve annak is bizonysága, hogy egy nemzetnél se vagyunk alábbvalóak. Ellenzéke, mert van ilyen is, a nemzet szeretetével szemben tehetetlen, s Gyulai vagy Péterfy (bölcs fenntartásaira okkal hivatkozik olvasói változatlan hűségére. A többieket szembenállásuk hozza gyanúba, a mellőzöttség tehetetlensége, s esetenként meglehetősen otrombák is, mint Tolnai Lajos, aki már 1887-ben a „még mindig élő” Jókait emlegeti. A századforduló lázongó fiataljainak fanyalgása sem a lángész tékozlását kéri tőle számon, szemünkben a mindenkori kormány szánalmas csatlósa, Tisza-huszár, Jókusz-Mókusz. Móricz Zsigmond visszaemlékezése az ifjú nemzedék elbizonytalanodásának megnyilatkozása: „Az én diákkoromban Jókai az ifjúság lelkén egy 59
