Dunatáj, 1982 (5. évfolyam, 1-4. szám)

1982 / 4. szám - Csányi László: Jókai szerelmes estéje

ma nem tehet csodát, s azt is tudjuk, hogy ennek a vonzalomnak nincsenek alkotáslélektani következményei. Jókai életének utolsó szakasza az emberi reménytelenség példája: az életösztön hiába száll szembe a lehetetlennel, az eredmény idhangoló, a valóság a kedvező körülményeket megcsúfolja. Pedig minden összefog érdekében s Bella szerelmében sem kell csalódnia, jóllehet végtére ez lenne a természetes. De a test nem bírja a lépést a szándékkal, a vágy mindig előtte jár a valóságnak, s szerelme képzelgése előtt a mű sem nyit ajtót.

Az ünnepi száz kötet után is tovább rójja szorgalmas sorait, de ezeken nem üt át a szenvedély vízjele, a kései regények nem jelzik, hogy élete legnagyobb örömteli válságát élte át, mert az epidermiszélmény nem hatol a lélekbe, s amit ír, inkább íráshoz szokott ujjaiban van, mint képzeletében. A rutin mechanizmusa hibátlan, de a valóságra csak ösztönei virbálásával válaszol, a szellem rezdületlenül áll a tétova élmények között. Az elbeszélés múzsája nem fordul el tőle, de ezeket a történeteket 30-40 évvel korábban is papírra vethette volna: semmi nem mutatja, hogy a szenvedély irracionális hullámai csaptak át életén.

A sors még ezt sem tagadta meg tőle, nincs mire panaszkodnia, Bella annyi viszontagság után hitvese lön, hogy mi is emelkedetten szóljunk. De a nemtő csak hálószobája ajtajáig kísérte, aztán hirtelen visszafordult. Az öreg Kossuth is átélte a szenilitás érzelmi válságát, de Zeyk Saroltához küldött, esetenként viszolyogtató leveleit enyhíti az öngúny, a keserű irónia, míg Jókai a gavallért játssza, s a boldogságot erőlteti, még halálos ágyán is, amikor elhaló hangon azt suttogja, hogy Bellácskájára van szüksége. Nevetséges? Nem is olyan biztos. Az élethez ragaszkodik, már-már riasztó konoksággal, megmosolyogtató naivitással és azzal a romantikus hittel, hogy a szerelmet a halál sem taposhatja el. Környezete sem mond le a szerepről: „A halottat fekete díszmagyarba öltöztették - írja a Budapesti Hírlap -, ezután kettős, fekete érckoporsóba fektették, amelyre üvegfödél borul. A koporsóba, a halott mellére tették felesége arcképét, gyöngyvirágbokrétáját, néhány szál halványpiros rózsát és kék liliomot.”

A család így fényképezteti le: éljen tovább a mindenen diadalmaskodó szerelem emléke. De amíg a végső búcsúig eljutott, hirtelen megöregedett. Az 1903 második felében készült fényképen, zilált parókájával, megtört öregembert látunk, a fáradtan hunyorító szem már nem néz kutatva a messzeségbe, inkább irgalmat esd, csak a boltozatos homlok mögött érezzük az életet. Most már tudja, hogy minden reménytelen. Az arc vonásai széttörtek, a tekintet befelé fordul, s a szerelem vibrálása is kihunyt. Nincs mit várnia, Bella is tehetetlenül nézi a fáradt aggastyánt, ő sem tud segíteni. Bevégeztetett.

£

65