Dunatáj, 1979 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1979 / 2. szám - Szakály Ferenc: A Közép-Duna menti bortermelés fénykora
SZAKÁLY FERENC: A Közép-Duna menti bortermelés fénykora (a XVI. század derekán) Külföldiek számára készített Magyarország-leírásában (1536) Oláh Miklós humanista műveltségű királyi titkár ekként jellemezte a magyar királyság középkorvégi bortermelését: „Bor olyan bőségben van, hogy Magyarországnak majdnem valamennyi tája (kivéve a Tiszán innen és túl Várad felé eső síkságot, valamint Bács vidékét és még néhány más helyet) nemes, édes, savanyú, e két utóbbi közé eső, könnyű és közepes erejű borokat terem, de sokkal több fehéret, mint vöröset. A sört, a bor bősége miatt, csak az ország igen kevés részén ismerik. A Kunságban, a máshonnan odaszállított borokon kívül, a kunok valamilyen saját szokásuk szerint kölesből és vízből sajtolt italt fogyasztanak, amelyet ők bozának neveznek. Többször megtörténik, hogy az enyhe hőmérséklet és a kedvező évi időjárás a bor akkora mennyiségét árasztja, hogy alig akad a bor eltevéséhez elég hordó, amit én a magam saját szemével láttam Baranya vármegyében, míg Pécsett voltam. Ellenben arra kényszerülnek, hogy a másféle házi használatra készült hordókat bortöltés céljaira fordítsák, és az üres hordókért egy másik borral töltött hordót adjanak ellenszolgáltatásul. A borok közül jobb és nemesebb elsősorban az, amelyik a Szerémségben, másodsorban amelyik Somogy, Baranya, Pozsony, Sopron, Eger, Borsod, Űjvár, Veszprém, Zala vármegyékben, végül amelyik Erdélyben és Szlavóniában terem. A vadon termő szőlők nagyobb fürtöket is és nagyobb szemeket hoznak a legtöbb vidéken, főként a Szerémségben, mint sok helyen a háziasítottak és megmunkáltak, és a bor, amit ezekből kisajtolnak, éppen olyan jóízű, mint az, amilyet a belgáknál csak egyeseknél láttam és ízleltem, amelyet ők szülőföldjükön termelnek, és amelyet a lakosok, ha van nekik, pénzért árusítanak.” A borok felsorolási rendje közel sem véletlen; egyfajta rangsorolást takar. Mert minden korabeli elbeszélő és okleveles forrás egyetért Oláh Miklóssal abban, hogy a középkori Magyarországon a — Duna—Száva köze keleti részén, a Fruskagora lejtőin termett — szerémi borok számítottak az italok királyának és királyok italának. A Mátyás- és Jagelló-korban többnyire ez járta a királyi udvar asztalán, Mátyás messze földeket bekalandozott udvari humanistája, Galeotto Marzio pedig egyenest úgy vélekedett, hogy ennek az illatos nedűnek aligha találni párját a földkerekségen. 12
