Dunántúli Protestáns Lap, 1917 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1917-11-25 / 47. szám
320. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1917 idején nagyszerűen bizonyította be a kálvinizmus a haza és a trón előtt a benne rejlő erőt. Azt azonban nem lehet tagadni, hogy a protestántizmus ősereje ma inkább csak lappang a szivekben s sokszor nem ható erő, csak amidőn veszély következik, akkor tör ki. Amikor most a háború elején a magyar haza veszélyben volt, akkor irta fiairól az egyik pap-költőnk, hogy indulva a felhívó szózatra „virág volt a süvegüknél, ujjongó dal ajkukon !“ . . . Tagadhatatlan, hogy a lelki életünk világában is csak, vagy tán még inkább lappang az őserő a szivek mélyén. Tán itten is egy nagy csapásra, veszedelemre várjunk, egy új pátensküzdelemre ; várjuk, hogy megjelenjék egy új Kolonics, hogy ismét inkább gályarabok lehessünk, semhogy a hitünket elhagyjuk ? ! Csak így akarunk ébredni igaz öntudatra. Mert nem elég ez a sok ünneplés, az elszigetelten maradt lelkesedés megnyilvánulásai, a mindenféle jók emlegetése, tervezgetése ; be kell látnunk, hogy azoknak a megvalósítása életérdekünk. Mert ha a szép tervek csak a levéltárakban maradnak a mi szalmalángunk emlékekép, akkor kár volt magunkat keserítenünk, tehetetlenségünket a világ előtt fitogtatnunk. Ne mástól várjuk a segítséget, ne elégedjünk meg a morzsákkal; őseink nem így kezdték a reformációt, ők áldoztak, ha kellett nem egyszer, hanem állandóan gondoljuk meg, hogy nem is vagyunk olyan szegények, mint ahogy azt közülünk sokan hangoztatják ... Én hiszem, hogy még lesz egyszer igazi ünnep is a világon egyházunkra nézve is, amikor mindenek megújulnak a bennünk rejlő öserö által. Kastélyosdombó. DvorAk József. Emlékbeszéd. (A pápai ref. egyházmegye 400 éves reformációi emlékünnepére irta Kulin Sándor egyházul, gondnok. Betegsége miatt az ünnepélyen ő nem jelenhetvén meg, felolvasta Tapsonyi Sándor.) Az 'újkor kezdetén, amely kort a történelem a felfedezések és a reformáció korszakának nevez, a reformáció útja már elő volt készítve, a reformációnak okszerű következménykép jönni kellett. Azok az okok, ‘amelyeknek a reformáció szükségképen következménye volt, az ünneplő közönség előtt ismeretesek, azokkal bővebben foglalkozni feleslegesnek tartom, de mégis reá kell mutatnom a legfőbb okok némelyikére. Ilyenek voltak : A római egyháznak a korlátlan és teljes, nemcsak az egyházi, de a világi hatalom után való törekvései s gyakran a politikai térre is átnyúló erőszakoskodásai. A római egyház merevsége, amely a különböző népek nemzeti öntudatának ébredésével és fejlődésével nem számolt, ahhoz nem alkalmazkodott, sőt azzal igen gyárán ellentétbe került. A középkori egyház — amely mindinkább az Isten és az ember közé helyezkedett, amelynél az a felfogás alakult ki, hogy az egyház és a papság az, amelynek utján és akik által az Isten kegyelme, a bünbocsánat elérhető — a nyugati keresztyénség önállóságra törekvését nem vette kellő figyelembe, holott a XV. század három egyetemes zsinata, a pisai, a konstanci és a bázeli, a római egyházat veszélyeztető ezeket az okokat már felismerte és határozatiig kimondotta, hogy az egyház „in capite et membris“ fejében és tagjaiban reformálandó ! Mindezekhez járult végül a pápai búcsúengedélyek kiadása és a bűnbocsátó levelekkel való visszaélés. A reformáció tulajdonképen már a XVI.-ik század előtt kezdődött. Reformátorok, ú. n. előreformátorok voltak Vald Péter a XII.-ik, Vikleff a XIV.-ik, Húsz János és Prágai Jeromos a XV.-ik században. Ezeknek az előreformátoroknak tanai azonban csak előkészítői voltak annak a reformációnak, amely a XVI.-ik században keletkezett, amely az igazság meggyőző erejével hatva, a keresztyénséget, annak lelki világát felszabadítva átalakította. * * * 400 évvel ezelőtt október 31-én függesztette ki Luther Márton ágostonrendi szerzetes a maga 95 tételét a wittenbergi vártemplom ajtajára. Ezeknek a tételeknek kifüggesztésére Luther Mártont 'az evangéliumon alapuló lelki meggyőződése vezette. Elhatározó hatással volt reá az, hogy X.-ik Leó pápa 1517-ben a Szent Péter templom építkezésének céljaira búcsút hirdetvén, a búcsú hirdetői, ezek között Tetzel János domonkosrendi szerzetes is, a bűnök bocsánatát, a tisztító tiiz gyötrelmeiből való megváltást, sőt az elhunyt rokonok purgatóriumban sínylődő lelkének megváltását Ígérték a búcsún résztvevő adakozóknak, s azt hirdették, hogy Csak az isteni kegyelemben való első részesedésért kell vezekelni és meggyónni bármely szabadon választható gyóntató atya előtt, a többi magától jön. Luther Márton tételei általában arról szólották, hogy csak Isten kegyelme bocsátja meg a bűnt búcsú nélkül és papi közbenjárás nélkül is, mert a papnak csak az a feladata, hogy az Isten bocsánatát hirdesse. Luther fellépése megdöbbentette a római kúriát, másrészről pedig a tételekben kifejezésre jutott igazság a villám fényével hatolt a keresztyén világ leikébe s lángra lobbantotta a nyugati egyházra kiterjedő reformációt. Luther Márton tételeinek kifüggesztése után a reformáció korszakos eseményei gyorsan követték egymást. 1519 junius hó 15-én a Lipcsében tartott theológiai vitatkozáson Luther Márton nemcsak a pápa tekintélyét nem ösmerte el többé, hanem tagadta a zsinatok csalhatatlanságát is s ezzel letért a róm. kath. egyház alapjáról. 1520 augusztus havában Luther támadást intézett a római uralom egész rendszere ellen s kiadta hatalmas vádiratát: „Üzenet a német nemzet keresztyén nemességéhez a papi rend javításáról11, amelyben egyrészről a római egyháznak a következő három alaptételét támadta meg:
