Dunántúli Protestáns Lap, 1915 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1915-11-07 / 45. szám
Huszonhatodik évfolyam. 45. szám. Pápa, 1915 november 7. DÜBÄNTÜLI PROTESTÁNS LAP AZ EGYHÁZ ÉS ISKOLA KÖRÉBŐL. A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőséghez: Kis József felelős = szerkesztő címére küldendők. = Megjelenik minden vasárnap. Az előfizetési díjak (egy évre 9 K, félévre 4*50 K), hirdetések, reklamációk: Faragó János fömunkatárs címére küldendők. ELNÖKI MEGNYITÓ BESZÉD AZ ORLE. VIII.-1K KONGRESSZUSÁN.- TARTOTTA: Dr. BALTAZÁR DEZSŐ. -3........□ árom esztendőt ragadott el a múlandóság H sírja azóta, mikor utoljára a kongresszus szine előtt álltam. Gyorsan tűnő földi életünkből n____n jelentékeny darab még akkor is, ha események súlyával nem is nehezül. Hát még ha küzdelem porának, csalódás füstjének, alkotások verejtékének, veszteségek gyászának s egy egész világháború szörnyűségének uszáját vonja maga után. Ilyen itéletes elemek táborjárása idején vezéri helyen állani, nem irigylendő dolog. Azt hiszem, a múltra nézve ezt nem is irigyeli senki se tőlem. A parancsnoki hid vészt jelentő vezényszavát, amire annyi balmagyarázat zúgolódásának visszhangja kelt, azóta szörnyen érthető szavakra fordította le a vihar. Különben a szerető szivek ösztönös sejtése még a meg nem értés távolságán keresztül is elnyújtotta hozzám a bizalom kezét s erre a kézre — Isten előtt szólok — az én jobbomról egy lehelletnyi homály sem tapadt. A félreértést a kiegyenlítés pillanatában átadtam a múltnak s gyarló erőimet változatlan buzgalommal érvényesítettem azoknak a nagy érdekeknek a szolgálatában, amelyeket egyesületünk mind magasbra emelkedő zászlója képvisel. Most már mélyebb távlatú múlt tanulságaira hivatkozva lehet azt az általunk eleve is kétségtelennek tartott igazságot minden vita fölé emelni, hogy egyesületünk és a hivatalos egyház között sem elvi, sem gyakorlati ellentétek nincsenek. Az egyesület elnökségében immár két egyénnek a személyében találkozik össze az „Országos Református Lelkész-Egyesület“ és hivatalos egyház vezéri és reprezentatív szerepe anélkül, hogy a két minőség találkozása a lelkiismeretet bármely kérdésnél is kínos helyzet elé állítaná. Ami igazság a mi egyesületünk életében, az igazság a hivatalos egyház keretén belül is. Ami itt szükség, érdek, alapon nyugvó követelés, jogos törekvés a lelkészek javára, az billenés nélkül áll meg az egyetemes egyház közjavának hivatalos mérlegén is. Vájjon micsoda sáfárok is volnánk, micsoda hegyek és halmok alá kellene rejtőznünk az elől, aki mint láthatatlan fő, anyaszentegyházunk Ítélő székében ül s azok elől a következmények elől, amelyeket tradíciónk gyűjtőlencséjén által izzó sugárral tűz lelkiismeretünk közepébe hazánk jövendője, ha le akarnánk rombolni az evangéliumi tiszta tudománynak s hamisítatlan magyar nemzeti érzésnek azt a templomát, amellyé magyar református egyházunkat múltjának küzdelmei, áldozatai, szenvedései, dicsősége és jelenének Isten, haza és trón szolgálatára szentelt heroikus erőkifejtése avatták. Mi nem rombolni, hanem építeni léptünk szövetségbe. Meggazdagítani a lelkeket szeretettel, hogy közegyházunk javára gyümölcsözzenek. Felépíteni a szegényt rongyaiból a tisztesség ruházatába, az özvegyek gondját felvenni és az árvákat szerető otthon oltalmával befedezni. Zörgettünk és megnyittatott, kerestünk és megtaláltatott. Hitünket mi cselekedeteinkből tudjuk megmutatni. A szeretet benső kapcsolódása, irodalmi fellendülés, egyesületünk megtisztelő elismerése és a Kálvineum letagadhatatlan bizonyságaink. Ezeknek a bizonyságoknak lépcsőzetére állva hajtsuk m eg a zászlót tisztelettel és hálával a hivatalos egyház, a magyar kormány s annak világviharában is rendületlenül álló oszlopa, biztos fénnyel vezető csillaga, gróf Tisza István miniszterelnök, továbbá az osztatlan magyar társadalom áldozatos elnöke előtt. Az ajtó még csak félszárnyára nyílt ki. Úgy a ref. lelkészek anyagi helyzetét illető, mint egyetemes egyházi vonatkozású jogos igényeinek egy része még mindig várakozva áll a másik szárny előtt. Majd ezt is ki fogja tárni az 1848. évi XX. t.-c. acélkalapácsa. Csak nem kell sem álszeméremmel, sem kishitűséggel pihenőre tenni. Méltányoltatásunk magaslatához a legendás vitézségek babérjának égig halmozódó tömegén, reményünk valósulásának szigetéig a tenger vér érdemein át majd csak eljuthatunk. Dicsőség babérja, áldozat vére: e kettő díszében, gyászában áll felmagasztalódva, megdicsőülve az a hűség, amit haza és trón iránt, magyar református egyházunk egészében is, tagjaiban is a
