Dunántúli Protestáns Lap, 1894 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1894-01-07 / 1. szám
3 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 4 hangulatot dallá alakit s mig a régi altató nóta „Cserebogár, sárga cserebogár“ meg-megcsendülóse a gyermekkor zavartalan örömébe andalitja az olvasó lelkét s mig a hazában szerte hangzó, páratlan népdalaiban a bánatos bánatának, a boldog boldogságának kiöntésére megtalálta a szavakat: addig ő nyomorral, éhséggel küzdve, de reményét nem vesztve küld vigaszt anyjá nak :* „fiának kedvez a szerencse, ah ha tudná, mily nyomorban élek, megrepedne a szive szegénynek“; majd mint vészmadár a vihart, úgy érzi előre a forradalmat s mig a magyar költés egyik kiválóan szép termékében „Szeptember végén“ müvében a borongó sejtelem elegikus hangjai zendülnek meg, addig a „Véres napokról álmadám“-ban lelke egész hevével szomjuhozza a csatajelt, lázas nyugtalansággal buzditja minden egyes művében nemzetét, melyek mindegyike a Nemzeti dal lelkesült hangjaiba olvadnak: A magyar név megint szép lesz, Méltó régi nagy hiréhez. — Mig Petőfi neve lelkesitve járta be a hazát, azalatt egész csendben, zajtalanul Nagy-Szalontán egy hang szólalt meg, mely Petőfi szerint, Mint a puszta harangja, egyszerű, De oly tiszta is, mint a puszták harangja ; kedves előtte minden: mese, dal, ballada, historiás ének, adoma, közmondás s ezekből szövi bűbájos, a férfi kort különösen érdeklő költeményeit. A magyar költés e három kimagasló alakja mellett méltó helyet foglal el már Jókai, aki éppen annak a megyének szülöttje, a mely először hivta föl 1832-ben az Akadémia figyelmét a népköltés termékeinek gyűjtésére, hogy e gazdag kincses bánya fölhasználható legyen. A hatalmas trias mellett Jókai az elbeszélő prózában szólaltatta meg a trias tősgyökeres magyarságát. De e közben a magyar dicsőségre gyász borult. A márczius 15-iki nagy eskü a szomorú viszonyok miatt milliók ajakán hangzott föl ismét s beborult a nemzet napja, megriadt a csatadal, sikongott a bosszú s aztán — a vért elitta, a halottakat betakarta a föld, a halál nyomát elegyengette az élet, s újra zöld vetés hullámzott a vóráztatta földeken, de felsirt az emlékezet, hisz uj nemzedékre kellett gondolni. Petőfi a tüneményes üstökös, miután kihullott kezéből a kard, nyomtalanul eltűnt. Bajza megőrült, Vörösmarty élő halott lett, Arany készül letenni a lantot, de egy hang támad lelkében „Ha későn, ha csonkán, ha senkinek: Írjad!“ S Jókai megérté Arany hivó szavát: Lesz-e költő, ki az édes anyanyelven Rólatok korának csodát énekeljen? elfoglalta a triasban üresen maradt helyet s hogy meg ne feledkezzünk a magyar nemesség buzogó erejéről, az ősi dicsőség fény s árnyoldalairól, szeretettel rajzolja azokat az ősi kúriákat, melyek zajos névnapjai örökre elnémultak, melyek kéményeiből örökre elszállt a vendóghivo gató füst; még egyszer elénk vezeti a cselédaszszonyok s pengő sarkantyúé huszárok hadát, családi csézák méltóságos alkotmányát; még egyszer látjuk a múzeumba kerülő tajtékpipát, fringiát, majd a szabadság feltámadásának hajnalán irt müveivel a szabadságharc zajába vezet, örök lelkesítő emlékezetet biztosítva a „Talpra magyar“ magyarok istenére esküvő magyarjának. Ezen öntudatos, a nemzetet csüggedóstől megmentő működésében ragyogó képzelmével bekalandozza az egész magyar életet, dicsőségében, gyászában, legcsekélyebb jeleneteiben, tősgyökeres alakjaiban tárja az olvasó elé s mindezt az elbeszélő formának a népmeséktől ellesett, kedvelt modorában, semmit sem okoskodva meséli el 8 e mellett páratlan ragyogásu stíllel, tősgyökeres, zamatos magyar nyelven, minőn előtte még egy magyar költő sem szólt. Ily nagy irodalmunkban Jókai, ily méltó helyet foglal el dicsőink mellett Jókai, de nagygyá, dicsővé őt az a protestáns, az az igazi kálvinista szellem tette, a mely egy a magyar nemzeti szellemmel, a mely mindig érezte, hogy a kálvinismus érdekei egyek a magyar nemzetével s a magyar nemzet érdekei a nemzeti érdekek s szabadság terén egyek a kálvinismusóval. Az a puritán kálvinismus, melyet romlatlan tisztaságában csepegtetett leikébe a komáromi nagyasszony, sugalmazta műveit, teremtette hőseit, táplálta bú reminiscenciákkal, melyekből szőtte, fonta a Protestantismus, a kálvinismus azon alakjait, képeit, melyek csakhamar kedveltté tették azt az addig ismeretlen világot. A kálvinista diákéleten kezdve a kálv. életnek minden egyes mozanata kedves eredetiségükben, történeti valóságukban jelennek meg, bevonva nyelvének, előadásának azzal a bűbájával, mely az emlékek súlya alatt mindig édes könyekre fakaszt. Alig nehány, de páratlanul mesteri vonásokban jellemzi a nagy-enyedi alma matert, a kollégiumi életet, melynek tudós
