Dunántúli Protestáns Lap, 1892 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1892-09-11 / 37. szám

591

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

592

Végül gratulált Tiszának, hogy az Isten nemes feleséget és fiakat adott neki. kik — mint Tisza István — a nagy apának méltó gyermekei. Ezzel egy szép albumot adott át az ünnepeltnek, hosszantartó zajos éljenzés közepeit.

&

Főtiszt. Püspök Urunknak e szép és nagy jelentőségű beszédére Tisza Kálmán a következő beszéddel válaszolt:

Főtiszteletü egyházkerületi közgyűlés! Igen tisztelt gyülekezet! Mindenek előtt, nehogy tulságig szerénytelennek látszassam, meg kell jegyeznem azt, hogy jól érzem lelkemben, mennyire tulcsapongók voltak az elismerés azon szavai, melyeket főtiszteletü püspök urunk felőlem elmondott, de nem folytatom tovább, ez egyszerű megjegyzéssel beérem, azért, mert megvagyok lelkemben győződve, hogy mind e túlzások csak egy forrásból erednek: az irántam való barátság és rokonszenv forrásából, mely nálam viszout fakad. Különben főtiszteletü gyülekezet, tehetségem nem engedi, hogy az érzelmeket, melyek szivemet ellepik, most mindezen lelkes szavak, ezen fogadtatás után, s midőn átveszem, úgy a mint kellene, kifezzem. A ki lát mindeneket, a ki látja a szivek belsejét, látja az érzelmeknek valódi mély voltát, látja a köszönetét és hálát, mely szivemet eltölti és talán nem hizelgek magamnak, ha azt hiszem, hogy azok is, a kik itt jelen vannak, ismernek annyira, hogy nem kételkednek azoknak valódi, mély és állandó voltában. Épen azért nem is teszek kísérletet a méltó szavak feltalálására. Talán nem tulságig ámítom magamat, ha abban a mi velem a tegnapi és a mai napon történt, bizonyítékát látom, hogy a mindenható meghallgatta azon személyelyemet illetőleg ezelőtt majdnem huszonöt évvel kifejezett kérésemet, hogy engedje, hogy itt működésem alatt azoknak bizalmát, kik azt a választásnál előlegezték, megtarthassam; azokét, kik azt nem előlegezték, megnyerhessem. De ha ez igy vau, annál jobban kell éreznem, hogy mindabban, a mi itt most történt és történik, mily nagy része van az irántam való jóindulatnak és elnézésnek, mert lehetetlen nem éreznem, hogy egyáltalán nem tudtam megfelelni kötelességemnek úgy, a mint kellett, a mint szerettem volna; nem tudtam annyit tenni, a mennyit kellett volna és a mennyit magam is óhajtottam. Mentségemül, vagy inkább indokul szolgálhat az, hogy a közélet más terein az egész huszonöt év alatt, tizenöt év alatt pedig már épen nagy mértékben el voltam foglalva, és ha minden érzelmem daczára túlságos arczpirulás nélkül tudom fogadni az irántam oly megtisztelő nyilatkozatokat, annak oka abban rejlik, mert erős és ingatlan meggyőződésem az, — a múlt igazolja, a jövő sem fog mást mondani, hogy a ki a magyar haza jólétére törekszik, a ki a magyar állam megszilárdításán, az állam tekintélyének féntartásán, öregbítésén fáradozik. az egyúttal a magyar protestáns egyháznak s igy az egyházunk javát is előmozdítja. Hogy sikerült-e ebben valamit — s ha igen. — mennyit, azt megítélni nem az én feladatom. De egyet felemelt fővel merek mondani és

és ez az: hogy vizsgáljam bár a legszigoruabban is lelkiismeretemet, az megnyugtat az iránt, hogy a mi tehetségeimtől telt, mindent és mindig azon irányban tettem. Midőn, főtiszteletü közgyűlés, tisztelt gyülekezet, a múlt évben a főtiszteletü dunántúli egyházkerület gyűlését mint világi elnök megnyitottam, felemlítettem a többek közt azt, a mit igen tisztelt szónokunk most is kifejezett, hogy ha nem is oly nagy mértékben, mint sok más helyütt, de nálunk is mutatkoznak jelenségek, melyek oly szellemre vallanak, mely a múlt sötét idők felé látszik visszaterelni s mely ha érvényre juthat, veszélyeztetheti a hazánk felekezetei közti egyetértést. Sajnálom, uraim, hogy ma nem mondhatok egyebet, mint azt, hogy ebben nem csalódtam, sőt hogy ez tagadhatlanul egyes konkrét esetekben már egészen pozitív alakot is öltött. De azt hiszem, főtiszteletü közgyűlés és tisztelt gyülekezet, nem volna helyén, hogy én itt most ezekkel bőven foglalkozzam. Nem volna helyén, de nem is tartom szükségesnek. Nem tartom szükségesnek egyfelől azért, mert tudom, hogy bármi történjék is, a magyar protestantizmus, és ig}r a mi egyházunk és egyházkerületünk is hű fog maradni ahhoz az úthoz, ahhoz a szellemhez, a mely utat mindig követett, a mely szellem mindig áthatotta, azaz: fejleszteni fog igyekezni belsőleg saját erejét, hogy ha kell, daczolhasson minden veszélylyel, nem fog megtámadni senkit, mindig kész lesz a békét fentartani, örülni fog minden más felekezet boldogulásának, de viszont, hamegtámadtatnék, a szellem, az ész, az igazság fegyvereivel fog. menni a küzdelembe.

De nem tartom szükségesnek azért sem: mert még azon túl is, hogy a felekezelek közti béke fentartása valóban minden felekezetnek és minden hazafinak érdeke, ezen kérdések, a mint ma már állanak — legalább azon részök, a mely konkrétebb alakot ölt — ha nem is mondhatom, hogy nem érdekli a felekezeteket, de nem mondok sokat, ha azt mondom, hogy legalább annyira érdekli az államot. Ezt sem kívánom bővebben fejtegetni, de reá kívánok mutatni, hogy midőn körülbelül hasonló esetek fordultak elő, mint a mostaniak, a mi eleink úgy fogták fel e kérdéseket, mint a hazának, a nemzetnek kérdéseit. Hiszen hogy ne tudnék, hogy a harminczas évek végén és a negyvenes évek elején a reverzálisok, a vegyes házasság és mindaz, a mi ezzel kapcsolatban van, képezte a hazai tárgyalások, vitatkozások anyagát, nézze meg bárki az akkori kornak naplóit, iratait, meg fogja látni, hogy a küzdelmet nemcsak a protestánsok vitték, sőt talán mondhatnám, nem főleg ők vitték, hanem vitték a római katholikus valláson levő hazafiak. Igen természetesen, mert ha ők a haza, az állam nevében felszólaltak, rájuk nem lehetett azt mondani, a mit a protestánsokra lehetett legalább ráfogni, hogy ők az állam nevében beszélnek, de elfogult felékezetiesség vezérli őket.

És uraim, talán megengedik, hogy ezen állításom bizonyításául csak néhány sort olvassak fel az 1840—41-kí országgyűlésen a főrendiházban — tehát nem is az alsóházban — mondott beszédéből egy oly férfiúnak, kit, mint nagy hazafit, hamvaiban is mindnyájan tisztelünk, kiről