Új Dunántúli Napló, 2004. december (15. évfolyam, 328-356. szám)

2004-12-27 / 352. szám

2004. DECEMBER 27., HÉTFŐ - DUNÁNTÚLI NAPLÓ RIPORT 7 KULTÚRA ­Pécsi gordonkásfiií Pablo Casals nyomában Mészáros B. Endre Utoljára Jandó Jenő pályafutásának kezdetét tar­totta a szakma olyan sikeresnek, miként napja­inkban szerepel egy pécsi fiú a klasszikus műfaj­ban. Várdai István megnyert minden korosztá­lyos gordonkaversenyt, majd felnőttkorba lépvén tovább gyűjti az elismeréseket. A mindössze 18 éves Várdai István tíz eszten­deje kezdte az ismerkedést a hangszerrel a pé­csi Mátrai Mária tanárnőnél, no meg ott­hon, egy igazi zenészcsaládban. Édesany­ja, Huszics Ibolya zongorakorepetítor a pécsi Zeneművészetin, az apa, Várdai Ist­ván pedig karvezető és ugyancsak tanít a PTE-n. Az ifjabb Várdai a Tiborc utcai két- tannyelvűben végezte az általánost, majd ki­emelkedő tehetségként 1997-ben felkerült Bu­dapestre a csellisták, zongoristák, hegedűsök zeneakadémiai előkészítő tagozatára.- Most már elsőéves vagyok, és igyekszem mindenhol bizonyítani a gordonkatudásomat - mondja a fiatalember. Nem is akárhogy teszi ezt. Legutóbb ősszel 65 nevezett ver­senyző közül megnyerte a budapesti 39. Popper Dávid Nemzetközi Gor­donkaversenyt, mely egykor Pablo Casals nevét viselte. Az indulók korát csak felülről korlátozták 32 esztendőben, s jött is ezen belül mindenféle náció a világ minden tájáról. Végül a két legfiatalabb vitte el megosztva az első díjat, egy orosz hölggyel karöltve a pécsi Várdai István állhatott a képzeletbeli dobogó tetejére.- Hogy mi a játékom fő erőssége? - kezd filozofi­kus fejtegetésbe a gordon­kaművész. - Talán, hogy igyekszem a zenei gondo­latokat olyan síkra hozni, amely minden ember­nek közel áll a lelkivilágához. Természetesen a versenyen célom volt az is, hogy magamhoz mérten a lehető legtisztábban játsszak, és legfő­képpen ne hibázzak. Tudni kell azt is, hogy a leg­több darab nem világmegváltó eszmékről szól, inkább érzelmi hullámokkal telítettek és megfe­lelő ügyességgel visszaadhatok ezek a különle­ges hangulatok. Valójában mindenkor minél kö­zelebb szeretnék ahhoz az állapothoz kerülni, amit a zeneszerző érzett, amikor művét megal­kotta, és az a szándékom, hogy ezt a játékom ré­vén a hallgatóság is átélje - összegzi zenei ars poeticáját a gordonkaművész. Kiemeli egyúttal, hogy mindenkor hazajár majd Pécsre, mert ide­kötik a barátok és az ifjúkori évek. A fővárosban elsősorban a szólistakarrierjét építgeti, de jeles kamarazenekarokban is aktív szereplő, mert az önálló fellépések nem töltik ki a „teljes kapacitá­sát”. Beszámol arról is, hogy 40 évre visszame­nőleg ismeri ennek a nemzetközi gordonkaver­senynek a történetét, mert mai tanára, Mező László akkor lett itt első. Azóta pedig olyan hírességek ve­hették át a If Vardai István p minden előadásán a mű megalkotásának pillanataihoz ^igyekszik közel kerülni Csaba vagy az orosz Natalja Sakovszkaja. Várdai István úgy fogalmaz, eddigi legnagyobb sikere ez, miközben szerényen elhallgatja, hogy 1996 óta szinte minden évben a legjobb volt a korcso­portjában, és ez az első eset, amikor idősebbek­kel is összemérte tudását. A fiatalember a karácsonyt megelőzően édes­anyjával lépett fel közös koncerten a Bazilikában, de a játékát a pécsi zenerajongók már öt éve fo­lyamatosan élvezhetik, miután a Művészetek Há­zában ifjabb és idősebb Várdai István gyakran adott közös esteket. A versenydíjas gordonkamű­vész pedig azt is hozzáteszi: örömmel folytatja ezt a sorozatot, ha igényli a baranyai közönség. Doktor úr, amióta ezt az ismeretlen eredetű mézet eszi, kínaiul kezdett el beszélni a Pétiké! JEGYZET .....■ -..................—— Új jászületett pécsi Liszt-csoport D. I. A néhány éve téli álmát alvó . Liszt Ferenc Társaság Pécsi Csoportja idén újjáéledt. Má­jus 25-én megtartotta a kon­certtel egybekötött alakuló ülését, majd október 27-én évadnyitó hangversennyel köszöntötte a régi és új tagja­it. Műsoron: Liszt B-A-C-H fantázia és fúga, Ó szív, ó szív; A lelked, mint a rózsa (dalok), Weinen-, Klagen-variációk voltak. A művekről Bánky Jó­zsef tartott előadást. Az estet Levente Judit visszaemléke­zései színesítették, aki 1978- tól 1986-ig volt a Pécsi Liszt Ferenc Társaság vezetője. A csoport 2004-et december 21-én Liszt Karácsonyfa-ciklu­sáról tartott előadásával zárta, melyen közreműködött Király Csaba zongoraművész és Gombos László zenetörténész. A jövő esztendő első felére tervezett műsorok: Schubert- dalok Liszt-átiratai (március 10.), Liszt parafrázisok (ápri­lis 12.), Beethoven összes szimfóniája Liszt átiratában (9/1) (május 18.). Hova tűntetek? Bebessi Károly f Winnetou, Robin­son, Gulliver. Hol vannak a régi hő­sök? Grant kapi­tány gyermekei, Nemo, A rejtel­mes sziget alak­jai... Hogy Maugliról ne is szóljunk. És hol van akár csak Tarzan? Ne­tán az idő rágta volna szét őket szörnyű vasfogaival? Sokan hivatkoznak a fokion vál­tozó divatra is. Úgy istenigazában azonban leginkább a vüág változott meg. Pár évtized alatt kiürültek, ki­cserélődtek azok az értékek, ame­lyeket az előző generációk maguké­nak vallottak. Mi még a gyerekkor karácsonyai környékén kisebb tör­zsi háborúkat vívtunk, ki legyen Old Shatterhand, ki legyen Tompa­kés, na és ki lehessen a nagyszívű, igazságtevő, a természet- és ember­barátság örök mintaképe, Winne­tou, az apacsok nagy főnöke. A mai helyzeten csak ámulunk. Nem értjük, hogy maradhattak Ri ők vüágunkból. Ezek a markáns példaképek. Erejükre jellemző, hogy minden áttétel nélkül, közvet­lenül hatottak. Nem kellett nekik fólvezetés, propaganda, győzködés. Uralták a terepet, beették magukat a kamasz ifjúság szívébe, elméjébe. Amikor mindezt hiába keresve saját gyerekeinknél, már csak a hi­ányukat érzékelhettük, elkezdtük a karácsonyi újraolvasásokat. Per­sze suttyomban. Egyik karácsony­kor ezt, más évben azt Anélkül, hogy értettük volna, mit esznek a következő korosztályok a jó öreg Asimov utáni scifinek mondott fantazmagória-áradaton, a thriller- en, a magic-on, az arany ci rádás pottereken, mindazon, amiben már nemigen lehetett egyéni arc­vonásokat, barátságos környezetet, lakályosságot, a mi hajdani vilá­gunkhoz valamiképpen belülről kötődő hasonlatosságot találni. Harsány burkolatok, idegborzoló címek, fantasztikus szörnyalakok. Sok külsőség, kevés igazi tartalom. A hajdan volt értékek mintha ugyancsak valami ősvadonba vet­ték volna be magukat Kitalálnak-e még valaha is onnan? Komoly em­berek állítják: Winnetou és társai halhatatlanok. Mindez ma már csak a nagypapák titka? Kár volna, ha így volna. Balogh Zoltán Elveszett egy feleség. Valahol Mongólia és Magyarország kö­zött veszett el. Azt nem merem írni, hogy az európai úton, mert egyrészt május óta állítólag már ott növesztjük a lehetősségün­ket, másrészt pedig az elveszésé­ig, meg azóta, éppen nem Európa veszi körül. A szakácsnő Marina 1987-ben kötött házasságot Ulánbátorban egy mongol wolframbányában dolgozó magyar vájárral, János­sal - ami viszont csak 1990-ben emelkedett „törvényerőre”. János­nak ugyanis a házasságkötéskor itthon még folyt a bontópere, a válást 1988-ban mondta ki a bíró­ság. A mongol hivatal ezért csak 1990-ben jegyezte be az aktust a házassági anyakönyvbe. János és Marina abban az év­ben költöztek Magyarországra. Három év hercehurca követke­zett Áz Idegenrendészet nem akarta megadni a bevándorlási engedélyt, arra hivatkozva, hogy a nőnek nincs állandó munkája, így állandó jövedelme, és albér­letben él az akkor már nyugdíjas férjével. Munkát engedély hiá­nyában, illetve azért nem kapha­tott, mert egy határozat szerint a magyar munkavállalókat kellett előnyben részesíteni. Végül bíró­ság mondta ki jogerősen, hogy meg kell adni Marinának a be­vándorlási engedélyt. Az indok­lásban - és ez fontos a későbbiek szempontjából - egyebek mellett az szerepel, hogy „A kérelmező férje magyar állampolgár...”. Marina tehát letelepedhetett, munkát is vállalhatott. Hét évig volt konyhalány egy pécsi étte­remben, majd az orvosegyete­men takarított, utóbbit zömében főállásban, a vége felé feketén vállalta. Idén júniusban leszáza­lékolták a negyvenhat éves nőt, a rokkantsága után valamivel több, mint húszezer forintot kap. November huszonegyedikéig ne­vetették fiúkat, a most tízéves Csabát, és addig nem is volt baj. Illetve: ha nagyon szegényen, de viszonylagos biztonságban éltek. Jánosnak százezer forint fölé kú­szott a nyugdíja, így az albérleti díj lerovása után maradt annyi, hogy eltengődhettek. Azzal most ne foglalkozzunk, hogy a legke­vésbé európainak nevezhető al­bérletért - főzni az udvari nyári konyhában lehet, bent néhol az ember feje majdnem súrolja a mennyezetet - a tulajdonos mi­ért annyit kért, amennyit. Meg­adták, és tengődtek. Úgy, hogy a férj az utóbbi időben, súlyos bete­gen már az utcára sem tudott ki­menni, csak ült vagy feküdt November huszonegyedikén hajnalban, kétnapi szenvedés után János otthon meghalt. A boncolási jegyzőkönyvben akut szívelégtelenség, agylágyulás, súlyos érelmeszesedés szerepel. A tizenegy éve megállapított szi­likózisról, annak szövődményei­ről szó nem esik. Kifelejtettem, mondta állítólag a kórboncnok, pedig Marina ebbe is kapasz­kodott volna: hátha utólag megítélnek valami járadékot. A nő, aki addig a személyijé­ben I. Jánosnéként megvolt, fele­ségi mivoltában két nappal ké­sőbb veszett el. A férjet a halotti anyakönyvi kivonatban ugyanis „elváltként” tüntették föl. Annak ellenére, hogy kezében van az Országos Fordító és Fordításhi­telesítő Iroda által magyarra ül­tetett, igazolt mongol házassá­gi anyakönyvi kivonat. Ennél hitelesebb okmány nincs, hogy nyilatkozzon az özvegyi nyugdíj és az árvaellátási segély miatt -, hogy nyugdíjat semmi­képpen nem fog kapni. Mert nem volt házas. A kérelemhez a halotti anyakönyvi kivonatot kell mellékelni. Marina és Csaba, be­számítva a családi pótlé­kot Is, most huszonötezer forintból élnek. Az albér­let decemberi díjával már tartoznak, hamarosan fizetni kellene a januárit is. Nem aka­rok az ut- c á r a menni, néz rám újra és újra kétség- beesetten az asszony. Az él­tanuló, ragyo­gó szemű Csa­ba, aki ötéves korában már remekül sak­kozott, szó nél­kül befordul a nagyszobába. Hmég 1992-ben. A hivatal- 1 ban múlt csütörtökön azt H mondták, állítja Marina - H miután bevitte a jH Nyugdíjfo- ■ l\ósít ó f Iga/ga A-'- tőség le- v e lét, s ÜHHI mondja erre a jónevű ügy­véd. Illetve van még va­lami: egy közjegyzői okirat. Csak­hogy az is megszületett, Az elveszett feleség balladája

Next

/
Oldalképek
Tartalom