Új Dunántúli Napló, 2003. szeptember (14. évfolyam, 238-267. szám)
2003-09-13 / 250. szám
2003. Szeptember 13., szombat KULTÚRA RIPORT 7. OLDAL Elsőként a XII. Esztergomi Fotográfiai Biennálé fődíját elnyerő Gábor Enikő (középen) tárlata nyílt meg a Csopor(t) Horda Galéria Anna utcai kiállítótermében FOTÓ: TÓTH L. Hivatalosan tegnap nyílt Pécsett a hazai fotóművészéti élet egyik legrangosabb eseményeként nyilvántartott Kortárs Magyar Fotográfia 2003 című bemutató. A kétévente megrendezett tárlatot a rendező rendkívül színvonalasnak minősíti. A kilenc egyéni kiállító és a TEKODEMA alkotócsoport a kortárs magyar fotográfiának csak a töredékét képes felvonultatni. Ám miután ötödik alkalommal rendezik a pécsi bemutatkozást, és a sor nem szakad meg, idővel mind teljesebb keresztmetszetet kapunk e művészet hazai terméséből - mondja a tegnap nyílt rendezvény szervezője és rendezője, Török . ;8á‘jl9Jö>l xlnur/nnfebnim -a-, r m ... ■..<rr. András. A Kortárs Magyar Fotográfia Alapítvány vezetője rendkívül színvonalasnak minősíti a most kiállított anyagot, és Tóth Józseffel, Turay Balázzsal, valamint Detvay Jenővel - mindhármójuk munkái a Pécsi Galériában látható - példálódzik. Az idősebb korosztályhoz tartozó Tóth friss és üde technikával híres emberek kezeinek gesztusait sorakoztatja egymás mellé, Turaynak az ittenivel párhuzamosan New Yorkban látható kiállítása, míg Detvay Jenő anyaga nemrég érkezett haza Franciaországból. De igazságtalanok lennénk a többiekkel szemben, mondja Török András, ha nem szólnánk arról, hogy mindenki sikerrel szerepelt már külföldi tárlatokon - munkásságuk tehát nemzetközileg is elismert. Ugyancsak figyelemre méltó a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeum Made in Hungary című kiállítása, melyen „nagyágyúk”: André Kertész, Brassai, Moholy-Nagy képei láthatók. Nyilvánvalóan azért kerültek a kortársak közé, mert a maguk idejében igazi újítóknak - is - számítottak. A Kortárs Magyar Fotográfia 2003 keretében felvonultatott művek október ötödikéig a Pécsi Galériában, a Kisgalériában, a Művészetek Házában, a Múzeum Galériában és a Csoport) Horda Galériában láthatók, azok nyit- vatartási ideje alatt. _______________baloohz. Ut olsó roham a színházbérletekért A Pécsi Nemzeti Színházban az új szezonra már csak egy hétig lehet bérleteket vásárolni. Összesen 25 sorozatban mintegy ötvenezer helyfoglalás történik meg most, a számítások szerint a férőhelyek négyötöd része elkel. A PNSZ két legjelentősebb felnőtteknek kiadott bérletsorozatára, a Nyugdíjasra és a Szivárványra már csak korlátozott számban lehet jelentkezni. A Szivárvány sorozat hétvégi bérleteire például csupán néhány darab maradt, azok is szólóban, a hétköznapi változatoknál viszont még itt-ott hozzá lehet jutni egymás melletti jobb helyekhez. A színházkedvelőknek azonban igyekezniük kell, mert szeptember 19-én, pénteken lezárul a bérletvásárlás, utána pedig csak az üres helyeket feltöltő „napijeggyel” juthatnak be ilyen előadásokra, tudtuk meg Benkő Mártától, a PNSZ szervezőirodájának helyettes vezetőjétől. A kamarabérletes sorozat már ebben a hónapban elindul, Duda- rev: Küszöb című művét (rendezte: OttlikÁdám) szeptember 26-án mutatják be - ez a darab nyitja a 2003/2004-es PNSZ évadot. A Nyugdíjas bérlet iránt is fokozott az érdeklődés, több mint 300 előrendelés történt eddig. A Bemutató bérletet viszont csak örökölni lehet, 40-50 éves törzstagságok is előfordulnak, ilyen belépők csak akkor szabadulnak fel, ha az egész család elköltözik Baranyából. Tudni kell azt is, hogy az Egyetemi bérlet nevével ellentétben nem csak egyetemistáknak szól. Ennek a belépőnek a sajátossága, hogy tavalyi előadásokat is tartalmaz, és a nagyszínház mellett kamaradarabok is szerepelnek a kínálatában. Középiskolásoknak kötelező drámákból készült a Diákbérlet, de gondoltak az általános iskolások „beavatására” is testhez álló könnyedebb programmal. A baranyai iskolások mellett egyre többen érkeznek Bajáról, Nagyatádról, Barcsról is a PNSZ-be, a pedagógusok szerint ugyanis jobb már a pécsi, mint a kaposvári színház. Másrészt a pécsi bérletárak évek óta alig változnak, öt-hétezer forint között mozognak a hat előadásra kiadott belépők. A színháznézők ilyentájt valószínűleg nem látják még át, hogy a színházi évadban a hétköznapokon kizárólag bérletes előadásra tudnak egy-egy helyet elcsípni, „bérletszünetes” színjáték csak néhány hétvégén lesz. A PNSZ műsorok négyötöde már így, előzetesen elkel, a jó helyeket tehát érdemes előre „lestoppolni”. MÉSZÁROS B. E. Futnak a képek A vonal végén Ma már áthidalhatatlannak látszó szakadék tátong a művészfilm és a kommerszmozi között. Teljesen más eszközökkel dolgoznak, valójában nem is egy mozgóképi nyelv van, hanem kettő, úgy, ahogy a verbális közlés esetében is. S ahogy minden ember képes az anyanyelvén két kiló kenyeret kérni a boltban, de nem mindenki érti a modem költészetet (persze, a régit se), holott a szavak látszólag ugyanazok, gyakran a populáris filmek kedvelői sem tudják felfogni egy művészi képsor értelmét. A cselekvés, a hétköznapi praxis és az alkotás, a poé- zis szférái mindig is elkülönültek, ám a 20. században, mint Jürgen Habermas írja, a piac törvényei mindenhová behatoltak, a magánéletbe is, amelyet e behatolás következtében a tömegkultúra fogyasztásának kényszere ural, ez pedig könyörtelenül és érzéketlenül szétmorzsolja, felszámolja a kulturális értékeket, s lerombolja az emberi kvalitást. Éppen ezért nem érdektelenek azok az igényesebb népszerű mozidarabok (nincs belőlük túl sok), amelyek mintha valamiféle pallót kívánnának feszíteni a fentebb említett szakadék fölé, még talán az átkelés lehetőségét is biztosítva egyik partról a másikra. Alkalmasint ilyen film A fülke (Phone Booth) is, amelyet a Batman időközben jobb belátásra tért rendezője, Joel Schumacher készített. A cselekmény úgyszólván egyetlen helyszínen játszódik, egy telefonfülkében, illetve annak pár méteres körzetében, lemondva a kalandfilmek térbeli tágasságáról, széles ívű, erőteljes vagy inkább erőfitogtató mozgásáról, ; igaz, rájátszva viszont a bezártsággal kapcsolatos, klausztrofóbiás effektusokra. A beszűkített látvány vállalása mégis figyelemre méltó önkorlátozást jelent Schumacher részéről, ha megoldása nem egészen következetes is. Igaz, a kamera, nagyon helyesen, nem tágít a fülkétől, ám ahelyett, hogy a képsor folyamatszerűségét megőrző mozgásokkal, belső montázzsal dolgozna inkább, a rendező a kívánatosnál jóval több élesvágást alkalmaz, sőt, párhuzamos képek szinkron vetítésével nem egyszer - teljesen feleslegesen, sőt kissé modorosán - megosztja a vászonfelületet. A történet főhőse, Stu nem teheti le a kagylót, és nem léphet ki a fülkéből, mert valaki, aki látja őt, s ez- De ki van a vonal túlsó végén? (A fülkében Colin Farrell) zel egyidejűleg párbeszédre kényszeríti, tüstént lelőné. Ennek a láthatatlan személynek mindvégig csak a hangját halljuk, az arcát csak az utolsó képen mutatja még. Hatalma abból származik, hogy ellenőrzése alá vonta áldozatát. Mások megfigyelése ugyanis az erőszak egyik formája, a megfigyelt pedig mindig kiszolgáltatottá válik, leszámítván a „valóságshow-k” szereplőit, akik ezt betegesen élvezik. Eszembe jut, hogy Kertész Imre A kudarc című regényének egyik epizódjában a börtönőr szerepébe került hős rendelkezik azzal a joggal, hogy a kémlelőnyíláson belessen a rab cellájába, sőt, ez munkaköri kijtelessége is, ám ő viszolyog ettől, s különféle módon, hangos lépésekkel, zörgéssel figyelmezteti a foglyot érkezésére. Később azonban hozzáidomul helyzetének előírásaihoz, s az író éppen ennek az alkalmazkodási folyamatnak a bemutatásával táfja fel a szituáció embertelenségét. j A téma tehát nagyon súlyos, ám összetettségét a rendező nem mérte fel teljesen. Problematikusnak érzem, hogy a leskelődő afféle erkölcsbíró szerepet tölt be a filmben, ennek elfogadásához a dialógusok nem elég tartalmasak. A főhőst alakító ír Colin Farrell visiont van any- nyira jó színész, hogy a cselekmény kibomlásának tetőpontján elhitesse a nézőkkel: szorult helyzetét immár nem zsarolója hatására, hanem belső kényszerből alakítja a nyilvános gyónás és megbánás alkalmává. A fülke pallója keskeny, de a bátrabbak talán átkelhetnek rajta. A túlsó part messze van. De legalább lehet sejteni, hogy létezik. Nagy Imre 22» Kortárs Magyar Fotográfia 2003 Egy öregember emlékirataiból Jólöltözöttek Két igaz történetet szeretnék elmondani. Kérem a kedves olvasót, hogy minden nyugdíjas ismerősének adja tovább, amit itt leírok. Erzsébet asszony egyedül él egy kisvárosban. Szerény nyugdíjból, beosztással. így némi pénz a takarékkönyvbe is jutott, ha történne vele valami, ne okozzon nagy gondot, a kórház vagy a temetés, a lányának. De a kosztpénzt otthon tartotta. Másfél éve beállított hozzá két úr. Mondták, elintézik, hogy megemeljék Erzsébet néni nyugdíját. Ehhez némi adatra van szükségük. Kérdeztek is ezt-azt, s közben figyelték, honnan veszi elő az iratokat, az utolsó nyugdíjas szelvényt. Aztán kértek két pohár vizet. Egyikük ki is kísérte a konyhába, hogy segít behozni. Amikor a vizet megitták, elköszöntek. Erzsébet kikísérte őket, de amikor beszálltak az autóba, rossz érzése támadt. Besietett a szobába, nyúl a kombinált szekrénybe, nyitja a kazettát, amiben a fontosabb papírokat s a pénzt tartotta. Eltűnt a pénz s vele a takarékbetétkönyve is. Azonnal telefonált a rendőrségre. Az autót ugyan megjegyezte, de a rendszámot nem. Minden esetre a takarékkönyv kiváltását letiltatta. Azt nem tudták felvenni a rablók. Másfél év múlva, a minap, ismét megjelenik két jólöltözött úr Erzsébet lakása előtt, s kopogtatnak. A résnyire nyitott ajtón át is azonnal fölismerte korábbi látogatóit, sőt mögöttük az autó is ugyanaz volt. Kérdi: Mit akarnak? Mondják: engedje be őket, elmondják.- Én magukat be nem engedem - így Erzsébet.- Kár, pedig azért jöttünk, mert föl akarjuk emeltetni a nyugdíját.- Maguk? Akik másfél éve kiraboltak? Azt hiszik hülye vagyok?- Ja. Akkor csak maradjon any- nyi a nyugdíja, amennyi. Maga bánja. - mondták, s be az autóba, elhajtottak. Hiába telefonált azonnal a rendőrségre, hogy most jöjjenek, itt az a két gengszter, aki másfél éve kirabolta, hiába siettek a rendőrök, mire odaértek, már a kipufogógáz szaga is elillant. Manci néni nyolcvanhárom éves. Szintén szerény nyugdíjból él. Rendelkezett néhány kárpótlási jeggyel. Öten voltak testvérek, a kis kárpótlást öten kapták, öt felé osztották. Mindegyikre annyi jutott, hogy egy palack jobbfajta bort is vehettek volna belőle. Manci néni azonban takarékos. Kárpótlási jegyeit egy banknál helyezte letétbe. A bank kamatot fizetett. Évente annyit, amiből akár négy korsó sört is megihatott volna egy jobb étteremben. De Manci néni nem iszik sört, nem jár étterembe, a dédunokáinak vett rajta csokoládét. Jött a hír, hogy vége a letéti korszaknak. Kifizetik a kárpótlási jegyeket az utolsó kamattal együtt. A néni beutazott Pécsre a letétbe helyezés évfordulóján, mert azt mondták, ha nem megy időben, már csak Pesten veheti föl a fillérkéit. Sajnos hiába ment. A bankban, meghosszabbították egy hónappal a futamidőt, majd akkor fizetnek. Egy hónap múlva azt mondták, majd két hónap múlva fizetnek. S ekkor tényleg. Manci néni gondolta, ha már bement Pécsre, vásárol még néhány dolgot. Vett hát még némi pénzt magához, mert tudta, amit a kárpótlási jegyekért kap, semmire sem elég. A bankban, amikor a pénzt eltette, az az érzése támadt, hogy nézi valaki. De csak egy jólöltözött sötétruhás ősz úr volt a háta mögött. Innen a patikába ment. Kiváltott néhány gyógyszert. Kicsit furcsállotta, hogy bár csak ketten voltak a pult előtt, egy jólöltözött úr, nagyon szorosan mellé állt. Arrébb is lépett, de aztán vissza kellett lépnie, hogy fizetni tudjon. A sötétruhás, őszes ember, ismerősnek tűnt. Ötezressel fizetett. A visszajáró pénzt gondosan beletette a nagy pénztárcájába, amiben a dédunokái fényképét, a személyi igazolványát s a fontosabb telefonszámokat is őrizte. A pénztárcát még visszatette a táskájába, de a táskát már nem zárta le, mert közben a pult mögül szóltak, hogy tessék elvenni a gyógyszereket. Elvette és azokat is a táskába tette. Aztán átment még abba a drogériába, ahol olcsóbb a sampon, mint a Konzumban. Amikor fizetni akar, látja, hogy nincs meg a pénztárcája. A pénztárosnő rábeszélte, menjen vissza a gyógyszertárba, hátha rosszul emlékszik, s nem a táskába, hanem a pultra tette a bukszát, ha ott maradt, biztos megkapja. Kétség- beesésében visszament. A pénztárosnő emlékezett rá, arra is, milyen gyógyszereket vett, s hogy ötezressel fizetett. De úgy vélte, a pénztárcát zsebtolvaj vihette el.- De hiszen nem volt itt más, csak egy jól öltözött úr - mondta szegény, s akkor jutott eszébe, mintha már a bankban is őt látta volna. A pénztárosnő nyugtatgatta, hogy sajnos nem a néni az első eset, bizony vannak, akik már a bankban kilesik a pácienst és követik. - De csak annyi ideje lehetett, hogy kiemelje a tárcámat, amíg a gyógyszerekért nyúltam. - Elég nekik annyi is. Ott állt egy fillér nélkül. Közel egyhavi nyugdíját lopták el. A milliárdos lopásokhoz képest ba- gatell összeg. De neki húsba vágó fájdalom. Ha a kora miatt nem utazik ingyen, nem tudott volna hazamenni. Jólöltözött, sötétruhás, nyak- kendős, deresedő hajú úrról nem először hallottam. Piacon, gyógyszertárban, a 30-as jautóbuszon síró idős asszonyok személyleírásából ismerős. Bár magam is rozzant vénség vagyok, de szeretném, ha a látókörömbe kerülne „munka” közben. Ha meglátom, amint szorosan odaáll egy idős asszony mellé, beverem a fejét a rézfejű botommal. Bár féltem a botomat, de ha a sqk törvény csak a bűnözőket védi, Íja a zsebeseket tettenérés után fél órával szabadon engedik, valaljinek csak példát kell statuálni. Addig is, drága, jóhiszemű nyugdíjasok. Óvakodjanak a jólöl- tözöttektől. Bükkösdi László
