Új Dunántúli Napló, 2002. január (13. évfolyam, 1-30. szám)
2002-01-20 / 19. szám
2002.JANUÁR 20. ARCKÉP Kocsis a világválogatottban Rossz gyerek volt, de Kodály nagyon megdicsérte. Felnőttként renitensnek tartotta a hatalom - amikor aláírta a Charta '77-et, bevonták a lemezeit, a Budapesti Fesztivál- zenekar létrehozását pedig számos szakmabeli sem nézte jó szemmel. Kocsis Zoltánt évtizedek óta a világ legnagyobb előadóművészei közé sorolják. Nem véletlen, hogy a huszadik század legjelentősebb zongoraművészeiről kiadott nemzetközi CD-sorozatban, vagy a Philips megalapításának ötvenedik születésnapjára megjelentetett jubileumi sorozatban is helyet kapott egy-egy lemeze. Néhány esztendeje a Nemzeti Filharmonikusok főzeneigazgatójaként és dirigenseként is járja az országot-világot, vendég- karmesterként azonban nemigen fogad el meghívást. Született: Budapest, 1952. május 30. Nős: felesége Hauser Adrienn (1986) Gyermekei: Márk András (14), Rita Krisztina (13), Krisztián (4) Tanulmányai: Zeneművészeti Főiskola (1973) Pályája: Zeneművészeti Főiskola tanársegéde (1973-76), adjunktusa (1976-79), docense (1979-), Budapesti Fesztiválzenekar műv. vez. (1992-96), a Nemzeti Filharmonikusok főzeneigazgatója Dijai: Liszt Ferenc-díj (1973), Kossuth-díj (1978), érdemes művész (1984), Bartók Béla-, Pásztori Ditta-díj (1988), a Magyar Művészetért Díj (1989), kiváló művész (1990), Maecenas-díj (1991), Fehér Rózsa-díj (1992). Főbb művei: Bemutató (1976), Utolsó előtti találkozás (1981), 33 December (1983), Kopogtatások, A vacsora, Kiállítás (operák, 1984-85), Utolsó találkozás (1990).- Szeret utazni?- Ha már megérkeztem egy helyre, az nagyon jó, de magát az utazást nagyon nem bírom. Nem is a hosz- szúság a baj, hanem ilyen korban az ember már úgy érzi, hogy elvesztegeti azt az egy-két napot, ami utazgatással elmegy. Ennek ellenére rengeteget játszom külföldön, s amióta zenekarvezető vagyok, a Nemzeti Filharmonikusokkal is gyakran turnézom. Nemrégiben például Leverkusenben és Párizsban játszott a zenekar, s ezeket nagyon élveztem.- Vidéken is jó néhány emlékezetes hangversenyt adott. Nem számít, hogy a földkerekség egyik leghíresebb koncerttermében vagy egy eldugott kis településen lép fel?- Nem, bár régebben többet jártam vidékre. Úgy gondolom, az ott élő embereknek is joguk van ahhoz, hogy a legjobbat kapják, s én nem nagyon hiszek az elitizmusban és a Budapest- centrikusságban. A regionális fejlesztés elsősorban a kultúra számára kedvező, a helyi koncertszervezők is inkább meg tudják fizetni a korábban megfizethetetlen művészeket, illetve a művészeknek is nagyobb kedvük van ahhoz, hogy akár alacsonyabb gázsiért is elmenjenek olyan helyre, ahová korábban nemigen látogattak el. Egyébként Mexikóváros a legnagyobb metropolis, ahol valaha játszottam; emlékezetem szerint négyszer léptem fel. A legkisebbet azért nem tudom megmondani, mert egészen kis helyeken is játszottam. A Szovjetunióban elvittek egy nyolcszáz lelkes faluba, de zongora helyett egy tangóharmonika várt a teremnek nem nevezhető helyiségben. A koncert elmaradt. Rosszabbul járt egy orgonista barátom, akit olyan helyre küldtek, ahol nemcsak orgona, de még szálloda sem volt, így a pályaudvaron kellett két napig aludnia hálózsákban.- Néhány éve a közönség soraiban ültem egy vigántpetendi hangversenyén, ahol nehéz darabokat játszott, többek között Bartók Tizennégy baga- telljét.- Mindenkinek joga van ahhoz, hogy a legjobbat kapja, s az az érzésem, hogy hiba az infrastrukturálisan fejletlenebb helyekről azt feltételezni, hogy kulturális szempontból is elmaradottak. Ez nem igaz; én fantasztikus gyűjtőkkel, szakértőkkel, szellemekkel találkoztam nagyon kis településeken.- Amióta „átigazolt" a Budapesti Fesztiválzenekartól a Nemzeti Filharmonikusokhoz, sokkal többször lép fel vidéken karmesterként...- Zenekarunk - ellentétben a Budapesti Fesztivál- zenekarral - nemcsak Budapesté, hanem kiemelt célunknak tekintjük, hogy vidékre is elvigyük az értékes zenét. Sajnos a helyszíneket meghatározza, hogy hol van megfelelő helyiség, mert egy Szombathelynél kisehb településen nem biztos, hogy található alkalmas koncertterem. Pedig nagyon szívesen elmennénk ilyen helyekre is. Szólistaként Kazincbarcikától Kalocsáig gyakorlatilag mindenhol megfordultam, ahol egy rendesebb zongora és koncertterem volt, ám a zenekarral ez jóval nehezebb. Fel tudunk lépni sportlétesítményekben, de ez nem igazán jó megoldás. Nemrég például a kecskeméti Erdei Ferenc Művelődési Központban játszottunk, s e nagy zenei múlttal rendelkező város bizony megérdemelne egy jobb koncerttermet a jelenlegi szocreál épületnél.- Megesik, hogy hosz- szabb időt tölt egy adott helyen, mint amennyit a hangverseny igényel?- Főként régebben fordult elő, amikor még nem autóval utaztam, hanem vonattal, hogy a következő napot abban a városban töltöttem. Ellentétben Richterrel, aki szívesen érkezett egy nappal korábban, bebarangolta a helységet, impresz- sziókat gyűjtött, amelyeket hasznosított is a koncerten. Akadtak olyan hívei, akik egy turnéja során végigkövették, mert minden városban másképp játszott. Talán éppen ezért. Gyűlölte a fővá- ros-centrikusságot, s általában térképről bökte ki, hogy milyen helyeken szeretne játszani. Nagyon emlékszem - s a mostani események tükrében különös aktualitással bír -, hogy dédelgetett és soha meg nem valósult álma egy közép-ázsiai koncertturné volt, Afganisztánban. Nyilvánvalóan tudta, hogy milyen gyönyörű az a vidék, bár nem lehetett tisztában vele, hogy ebben az országban nem mutatkozna olyan kereslet a komolyzene iránt, mint a világ más tájékain.- Az utóbbi esztendőkben az első feleségével minden nyáron zongorafesztivált tartanak Tisza- dobon, korábban pedig Szombathelyre járt le rendszeresen a Bartók Fesztiválra.- Még akkor kezdtem el a Bartók-szemináriumon való közreműködést, amikor ez még nem volt fesztivál, s Budapesten, a Zeneakadémián tartották nyaranta. Általában Kadosa professzor úr csapatában tevékenykedtem, először mint kisegítő, utána pedig mint segédprofesszor. Helyesnek tartom, hogy Szombathelyre telepítették, mert a fővárostól messzebb, egy kisebb helyen, zavartalanabbul lehet dolgozni. Az ember nyugod- tabban tud a munkájára koncentrálni, ezért is költöznek oly sokan vidékre. Tökéletesen megértem azt, aki minél messzebbre megy Budapesttől és az agglomerációtól, de nem azért, hogy bezárkózzon, hanem hogy megteremtse a munkájához szükséges feltételeket.- Ha már a lakóhelynél tartunk, az ön esete adta Bacsó Péternek a Zongora a levegőben című film témáját...- Ha jól emlékszem, 1971-ben költöztem az újpalotai lakótelepen lévő második lakásomba, ahol összetűzésbe kerültem a lakókkal. Tökéletesen meg tudom őket érteni, mert a panelházakban nagy az áthallás, de soha nem gyakoroltam olyan időben, amikor életben volt a csendrendelet, az akkori állapotoknak megfelelően minden lehetséges szabályt betartottam. Ám ez nem bizonyult elegendőnek, el kellett onnan mennem. Nem is bánom, mert nem szeretek lakótelepen lakni. Akkor költöztem a XII. kerületbe, s most nemrég Kelenvölgybe.- Manapság, hogy a főzeneigazgatói és a karmesteri tevékenység is igénybe veszi az idejét, mennyit gyakorol zongorán?- Naponta kell gyakorolni. Most például egy spanyol turnéra készülünk, amelyen két Mozart-zongoraversenyt is eljátszunk. Nem szólva arról, hogy akármit is csinál az ember, a hangszeresség feladása nemcsak szellemileg, hanem fizikailag is káros. Kifejezetten szükséges, mint a sportolók esetében, hogy a mozgatószervek ugyanúgy mozogjanak tovább. Ha úgy adódik, kevesebbet, ha mód van rá, többet gyakorol az ember, de a napi mozgásnak meg kell lennie. Szellemileg pedig felmérhetetlen, hiszen ha az ember játszik egy hangszeren, az azt is jelenti, hogy saját szabad akaratából előállít hangokat, hangzásokat, hangkapcsolatokat, és semmi nem, a világ legjobb zenekara sem pótolja azt a hangzást, amit én állítok elő a zongorával. *- Ha már Spanyolországot említette; néhány évvel ezelőtt rendeztek ott egy koncertsorozatot „Korunk legnagyobb zongoraművészei” címmel, amelyre önt is meghívták. Bár ez objektív értékítéletre vall, mégis elmondható, hogy minden előadóművész életében léteznek országok, ahová gyakrabban meghívják, míg máshová ritkábban kap felkérést, és ez alól ön sem kivétel...- Afganisztánban én sem jártam még, s egy ideig valószínűleg nem is megyek el. Nekem Németország, Franciaország, Spanyolország, Hollandia, Dánia van belőve, mostanában már Anglia is - hamarosan lesz megint egy turnénk a zenekarral -, s nagyon szívesen járok ezekre a helyekre. Érdekes módon Ausztriában viszont kevesebbet szerepelek, pedig az ellenkezője lenne logikus. A volt szocialista országokban is ritkábban fordulok meg, bár ezen a téren is várhatók örvendetes változások, nemrég elvállaltam egy varsói szólóestet. Csehország már rég nem volt szocialista, amikor Prágába visszatértem zenekarral, zenekar nélkül. Zágrábba nagyon szívesen járok, s természetesen a dubrovniki fesztiválon is szerepeltünk. Olaszországban minden második évben van egy nagyobb turném, aminek egyik fő állomása Milánó, áz ottani konzervatórium termét nagyon szeretem. Amerikába is járok - szeptember 11-e óta persze nem voltam -, de a legutolsó ottani turném egy sok koncertet magában foglaló, öt zenekarral történő fellépéssel járó vendégszereplés volt. Jövőre pedig egy nagyon komoly, két hónapos tengeren túli hang- versenykörútra indulunk.- Prágáról eszembe jut, hogy miután aláírta a Charta ’77-et, adott egy koncertet az akkori Csehszlovákia fővárosában, s az egyik tanárom mesélte az idő tájt, hogy a csehek tartottak némi rendbontástól, ám feleslegesnek bizonyult az aggodalmuk...- Lehet, hogy a belügyi szeryek lassan reagáltak, de az is elképzelhető, hogy jó példát akartak mutatni egy ilyen renitens meghívásával. A koncert nagy sikerrel lezajlott, és senki nem tett egy mondat utalást sem a Charta ’77-re. Valószínűleg tabuként kezelték, ám az is lehetséges, hogy éppen abban az országban nem rázta meg a hatalmat, nem úgy, mint Romániában, ahol nagyon komoly retorziókat foganatosítottak. Az aláírók útlevelét rögtön bevonták, többeket a Duna-deltába deportáltak, de Magyarországon sem hagyták annyiban a dolgot. Az első listán, amelyet 38-an írtunk alá, olyan nevek is szerepeltek, akik ezután nem nagyon jutottak szóhoz. Annyi engem is ért, hogy bevonták a lemezeimet, s Barna Andrásné, a minisztérium akkori zenei főtisztségviselője elismerte, hogy ő adta ki azt a rendelkezést, amely szerint rólam nem lehet jó kritikát írni. Ám ezek nem voltak olyan rettenetes retorziók, hiszen nem vonták be az útlevelemet, s nem kellett agymosásra járnom. Nem éreztem azt, hogy annyira törődne a hatalom azzal, hogy nekünk mi a véleményünk. Bizonyos művészeket persze behívtak fejtágításra az Interkoncertbe, s kiadták nekik az ukázt, hogy mit nyilatkozzanak, ne nyilatkozzanak.- Aczél György nem hívatta magához?- De igen. Egyszer beszéltem vele, ám a körülbelül 50 perces diskurzus nagy része Rákosi Mátyásról szólt, az aláírást egy perc alatt elintéztük.- Karmesterként is gyakran invitálják külföldre?- Hogyne. A Camerata Academicát, a Mahler Chamber Orchestrát vagy a Rotterdami Filharmonikusokat is vezényeltem. Futna ez a pálya, de néhány kivételes és egyedi együttes kivételével nem nagyon szeretnék járni senkihez. Nem látok perspektívát abban, hogy négy-öt próba alatt a magam képére formáljak egy zenekart, elérjem, hogy olyan módon nyúljanak a hangokhoz, ritmusokhoz, a zene alapvető elemeihez, mint ahogy én képzelem. Úgy érzem, a vendégkarmesterkedés kifejezetten rombolja a zeneiségemet, s a zenekarét is. Ha nem úgy zenélnek, ahogy én szeretném, vagy ha úgy muzsikálnak, ahogy elképzelem, de rosszul érzik magukat, akkor mi értelme az egésznek? Ez körülbelül olyan, mint a mesterkurzus: tanulni nagyon keveset lehet, viszont kiváló alkalom a tanárnak annak bebizonyítására, hogy ő milyen nagy ember, mennyit tud a zenéről, milyen jó viszonyban volt Bartókkal vagy másokkal.- Kiskorában sokat focizott, többek között Presser Gáborral is, aki szerint ön rossz gyerek volt...- így igaz, átlagos gyerek voltam, ám napi négy-öt órám elment a zenével.- Kodálynak is bemutatták, s nagyra értékelte a tehetségét...- Nyilván rengeteg csodagyereket mutattak meg neki, biztos, hogy ezt némi fenntartással kezelte. De miután megnézte az akkori kompozícióimat, játszottam neki, megoldottam az általa kitűzött feladatokat, partnerként kezelt. Nagyon nehéz volt egy 11 éves gyereknek, amiket kért, ám Kodály ezt természetesnek vette, s én is. Mai fejjel belegondolva tartom furcsának.- Számos zeneművet írtak már önnek. Kurtág például a Quasi una fan- tasiát és a Kettősversenyt - utóbbit Perényi Miklósnak is ajánlva Ligeti pedig a Zongoraversenyét, amely nem ragadta meg az ön tetszését, és soha nem játszotta el. Melyik darabra a legbüszkébb?- Egyikre sem vagyok különösebben büszke, a legjobb tudásom szerint bemutattam ezeket a. műveket. Ám arra valóban büszke lennék, ha Kurtág befejezné a nagy zongora- versenyét, amelyet húsz éve nekem kezdett el írni, s kilenc partitúraoldal meg is született belőle. T. L. Emikor 1971-ben lakótelepre költözött, a szomszédok miatt nem tudott gyakorolni
