Új Dunántúli Napló, 1999. október (10. évfolyam, 269-298. szám)

1999-10-26 / 293. szám

1999. október 26., kedd Háttér - Riport 42. rész Egy feleslegesnek látszó kampány Sok idő nem volt a kampányra. 1990. március 25-én már szavazott az ország. Bő két hónap állt a pártok rendelkezésére. Hiába volt minden fogadkozás, a pártok rendesen dobálták a sarat egymásra. A csaták­ból a Magyar Szocialista Párt többé-kevésbé kimaradt. A szocialisták megtették azt, amit lehetett, jelölteket állítottak, gyűléseket, fórumo­kat tartottak, plakátokat ragasztottak. Hogy volt-e értelme minden­nek, vitatható. Ez a választás nem róluk szólt. „A 15 százalékot tartom reális­nak, de plusz-mínusz három szá­zaléknyi eltérést el tudok képzel­ni. (...) Az MSZP koalícióra nem­igen számíthat, kizárólag a par­lamenti ellenzéki szerepre ren­dezkedhet be. (...) Tagságunk tisztában van vele, utódpártja va­gyunk annak a pártnak, amely az elmúlt negyven évben az or­szágot olyan helyzetbe hozta, amilyenben most van. Természe­tesen nem akarunk kibújni a fele­lősség alól, az a bizalmatlanság, amely most jel­lemző az M SZP-vel szemben, talán oldódhatna, ha lehetőségünk lenne a hibák kijavítására is. (...) A társadal­mat a választá­sokon elsősorban az érzelmi-in­dulati elemek fogják motiválni, a koalícióra már csak ezért sem túl nagy számunkra az esély. ” A fentieket dr. Vonyó József a Magyar Szocialista Párt jelöltje mondta 1990. február l-jén a pécsi Értelmiség Klubban tar­tott választási fórumon. Az MSZP szinte eleve feltett kézzel indult neki a választásnak. Egyetlen párt sem látta ennyire reálisan saját helyzetét. A szoci­alisták realizmusa persze nem érdem - a választás csak annyi­ban szólt róluk, hogy világos volt: a szavazók célja az egykori állampárt leváltása. A párton belül voltak, akik azt remélték, hogy az MSZMP egykori tagsá­ga döntő részben rájuk fog sza­vazni, s így akár az is előfordul­hat, hogy toronymagasan nyerik a választást. Az igazán pesszi­misták pedig attól tartottak, hogy a párt még a parlamenti al­só küszöböt sem éri el. Azzal a megállapítással, hogy az MSZP választási kampánya szinte teljesen fölösleges volt, nagyjából egyetért Kocsi László (képünkön), a párt megyei iro­dájának akkori vezetője, akinek egyben a megyei kampányfő­nökség is a „nyakába szakadt”. Kocsi ma azt mondja, ez volt az első komolyabb kampányidő­szak, s mint ilyen, tele volt szak­mai hibákkal és ostobaságokkal egyaránt. Akkor még csak a „négyigenes” népszavazáson volt túl az ország, és igazából senki nem tudta, milyen is egy igazi választási kampány: ho­gyan kell egységes arculattal megjelenni, milyen szlogenek­kel, milyen imágóval kell „elad­ni” a pártokat. A szocialisták minden anya­got Budapestről kaptak. Ott ké­szültek a plakátok - a helyiek­nek az volt a dolga, hogy ezeket kiragasszák a megfelelőnek vélt helyekre. A plakátragasztók minden létező helyet megfelelő­nek véltek: soha nem látott tacepao-tengerben fürödtek a városok. A hirdetőoszlopokon, a házfalakon tíz centis vastag­ságban díszelegtek a plakátok. Két verseny is zajlott: az egyik az átragasztó, a másik az össze­firkáló verseny volt. Ahogy egy új plakát kikerült, máris megje­lent az átragasztó brigád, és egy még újabbat rakott a helyére. Ha másik plakát nem volt, elő­került a toll: hol szellemes, hol otromba, hol egyenesen ízléste­len feliratok és jelek sorakoztak a plakátokon. Kocsi László sa­ját, összeragasztózott Wartburg­jára emlékszik: ezzel járták hár- man-négyen Pécset, s ebben vit­ték a plakátokat és a hozzávaló hígított tapétaragasztót: maguk rakták ki a plakátok döntő több­ségét. Az MSZP nem nagyon tudta, mit is kellene üzenni a válasz­tóknak. A „Biztonságos átme­net” szlogenje, a plakáton mo­solygó, kezében földgömböt tar­tó kisgyerek képe nem győzhet­te meg különösebben a polgáro­kat arról, miért is kell a szocia­listákra szavazni. A kisgyerekes plakátra egy helyütt valaki ezt firkantotta oda: „Aki sokat marxolt, az sokat markolt.” En­nél kifejezőbb módon aligha le­hetne jellemezni az akkori köz- vélekedést. Igaz, a frontvonalak nem az MSZP és az ellenzéki erők kö­zött húzódtak. A nagy (vagy nagynak tűnő) pártok, az MDF, az SZDSZ, a KDNP, a kisgaz­dák, a szocdemek és a Fidesz hamar rájöttek, hogy nem az MSZP-t kell legyűrniük, hanem egymást. A kampány itt durvult el leginkább. A szocialisták ki­maradtak a sárdobálásból. S ugyan kommunistázni szinte mindenki kommunistázott, Ko­csi László sem emlékszik olyan­ra, hogy bármilyen fórumukon direkt módon uszított volna va­laki ellenük. Provokáció sehol nem volt - emlékszik érre az időszakára. Akadt azért olyan MSZP-pla- kát, amelyből az derült ki, egy kis fricskáért ők sem mennek a szomszédba. Az SZDSZ ismert „Tudjuk, merjük, tesszük” szlo­genjét a szocialisták ekként fe­jelték meg: „Tudtuk, mertük, tettük. Tesszük.” Baklövés volt - az egyik „hivatásos” plakátfir­káló azt biggyesztette kiegészí­tésként a szöveg végére: „Tönk­re az országot.” Pénz nem sok volt a kam­pányra. Kocsi „tízezres nagyság- rendű” összegeket emleget - a pesti központ minden segítséget megadott, amit tudott. A helyi­ekre hárult azonban talán a leg­nehezebb feladat: a jelöltek ki­választása. „Gyakran győzködni kellett az embereket, hogy in­duljanak el” - idézi föl, hogy milyen problémákat is okozott, hogy első ízben kellett „önkén­teseket” találni a feladatra. A helyi szervezetek döntöttek a személyekről - sem a megyei el­nökség, sem a budapesti köz­pont nem élt vétójoggal. Luxus lett volna. Egyedül arról folyt komolyabb vita, hogy ki álljon a megyei lista élén, hiszen azt azért már akkor látni lehetett, hogy másnak nem na­gyon lesz esélye bekerülni a parlamentbe. A kampány deklaráltan az esélyegyenlőség kam­pánya volt. Kocsi szerint a párt lelkiismerete ebből a szempontból is tiszta. „Amit elvégezhettünk, azt elvégeztük” - utal a vagyonátadásra, az elszá­molásra és arra, hogy nem éltek vissza egyéb­ként meglévő helyzeti előnyükkel. Azt mondja, tisztában voltak vele, hogy az erköl­csi igazság náluk van, de azzal is, hogy ezt soha senki nem fogja nekik visszaigazolni. Az MSZP fóru­main, gyűlésein azt a kissé ski­zofrénnek tűnő programot han­goztatta, hogy a legfontosabb az ország gazdasági válságából va­ló kilábalás. Hogy kevesen hit­tek a kapitalizmus mellett hitet tevő, bűnbánó szocialistáknak, azon aligha lehet csodálkozni... Politológusok gyakran han­goztatják, hogy a választási eredményben döntő szerepe volt a romániai forradalomnak és az azt követő magyarellenes megmozdulásoknak. Az MSZP legemlékezetesebb baranyai kampányeseménye is ehhez kapcsolódik. Mohácson márci­us 20-án Horn Gyulát, az akkori külügyminisztert várták az ér­deklődők, de Horn nem jött, le­velet viszont küldött, amelyben a marosvásárhelyi eseményekre utalva kijelenti: „Romániában megtörtént a hatalomváltás, de rendszerváltás nélkül, még sok helyütt hatalomban vannak a régi rezsim emberei, akik most szabad utat engednek a nacio- úalizmusnak, a gyűlölködés­nek”. Horn - mint írja - ezek­ben a napokban egy magyar-ro­mán értelmiségi találkozón vett részt, ahol igyekezett mindent megtenni, „ami diplomáciai esz­közökkel és emberileg lehetsé­ges”. A mohácsi rendezvényen dr. Tabajdi Csaba miniszterhe­lyettes, a kisebbségi ügyek vivő­je volt a vezérszónok. A rendez­vény az erdélyi magyarság mel­letti szimpátiatüntetéssé válto­zott. Hogy az MSZP-nek vajon ez az esemény jelentett-e konkrét százalékokat, nem lehet tudni. Azzal azonban sokan egyetérte­nek, hogy az MDF és az SZDSZ közötti versengés emi­att dőlt el - ez előbbi javára. Az MDF patriotizmusa, nemzeti el­kötelezettsége találkozott a ma­gyar társadalom döntő részének a romániai magyarság iránt ér­zett részvétével. A „nyugodt erő” még a szoci­alistáknak is elfogadható volt, és bár a párt senkivel sem kötött választási szövetséget, az MSZP a számukra vesztes első forduló után arra biztatta szavazóit: vagy maradjanak otthon, vagy ha mégis olthatatlan vágyat éreznek a voksolás iránt, akkor az MDF-jelölteket támogassák. Kocsi László ma azt mondja: akkor még nem látszott, hogy milyen ellenétek feszülnek a Demokrata Fórumon belül, hogy - mint mondja - hatalom­ra kerülésükkel visszajön a „pó- litikai dzsentri-világ.” Ez persze már egy másik tör­ténet kezdete. Lendvai Dávid Az MSZP jelöltjei Baranyában 1. vk., Pécs: Spolár János 2. vk., Pécs: dr. Szili Katalin 3. vk., Pécs: dr. Vonyó József 4. vk., Komló: dr. Kiss Huba 5. vk., Mohács: Puch László 6. vk., Siklós: Szujkó Margit 7. vk., Szigetvár: dr. Fekete Mátyás Területi lista: dr. Ormos Mária, dr. Tóth Sándor, dr. Barics Ernő, Gráf József, Czigler János, dr. Cseh Sándor, Hágenthurn József, Papp Gábor, dr. Bemáth Jó­zsef, dr. Menczer Gábor, Vas István, dr. Kisbán Gábor hetedik oldal —Jegyzet— A féligazság ára Készül egy honatya, hogy a T. Házban java­solja, a táblabíróságok még a meg nem ígértnél is későbben kezdhessék el működésüket. Én már nagyon sok mindent nem tudok a táblákról. Ko­moly férfiak bizonygatják az alsóbb szintű bíróságok leter­heltségét, s a táblák áldott sze­repét, ennek könnyítése érde­kében. Más tekintélyek arról biztosítanak, hogy éppen az alsóbb szintű bíróságokat kell megerősíteni, nem pedig a táblákkal kijelölni a valóban igazságos, valóban alaposabb, valóban polgárjogvédőbb igazságszolgáltatás felé vezető rázós utat. Most már aztán tényleg nem tudom, kelle- nek-e, mikor, kinek, hol és mit csinálnak. Egyszer majd. Vagy nem. így hát nem annyira az át­láthatatlan jövő, az egymással homlokegyenest ellenkező vé­lemények sziszegő kéngőze okán fáj a fejem. Sokkal in­kább az adminisztráció ap- róbb-nagyobb felütései miatt sajog a megnyúlt agyam. Mert miközben tűnődve bámulok a távolodó táblák után, csökönyösen beugrik az agyam még ép részébe az egymilliárd forint. Ami valószínűleg koz­metikázott. Mert csak a pécsi, nem létező tábla kialakítására több százmillió forintot fordítottak, de kellett erre a semmire pénz a fővá­rosban, illetve Szegeden is. Ilyen szempontból a költség- vetési jobbegyenest nem is te­kinthetem apróbb-nagyobb felütésnek, mert végül is - „70 milliárd forint, az 70 milliárd forint!”, ecsetelte a költségve­tés szigorát a miniszterelnök - az egymilliárd forint, az egy­milliárd forint. Legalábbis ne­kem, az adózó polgárnak a pénztárcáját nézve. Mármost ha még, messzebb szállnak a táblák, mire lenné­nek, lehet tatarozni, amit ed­dig csináltak nekik. Én meg csak állok ennek a malterkeve­résnek a legközepén. Az emelt szintű igazságszolgálta­tás biztató jövőjéből a jelenbe huppanva azt kérdezem: na és az egymilliárd? Kinek a balhé­ja? Mészáros Attila A 93-ból nem engedhetünk Néhány ezer négyzetkilo­méterrel kisebb lett az or­szág. Ám nem kell kétség­be esni, vagy gyanakodni. Ezúttal nem elcsatolták, hanem elszámolták a te­rületeit. Ugyanis elké­pesztően téves magyarországi adatok is szerepelhetnek az idei Pápai Évkönyvben, amely minden alapvető információt tartalmaz a katolikus egyház­ról. Például országonként, azokon belül pedig egyház-tar­tományonként sorolja fel az egyházmegyéket. Ám a ma­gyar római katolikus egyház­megyék területét összeadva az idei évkönyvben nem kapjuk meg a ország területét jelentő 93 ezer négyzetkilométert. S mindez már-már hagyo­mánynak mondható. Sőt, az országterület nagysága olykor évről évre változott az évköny­vekben. Az 1988-as kötetben 88 928, az ideiben pedig 89 588 négyzetkilométer a ma­gyarországi egyházmegyék összterülete a pannonhalmi apátság kiterjedésével együtt. Aztán az ország népessége is előbb kezdett fogyni a Pápai Évkönyvben, mint a KSH je­lentéseiben. Ugyanis nemcsak az idei év­könyv szerint vagyunk tízmilliónál kevesebben É- a KSH adatok szerint néhány tízezer fővel többen -, de már 11 év­vel ezelőtt is így tudták ezt Rómában. Ha csak nincs valahol egy vagy több titkos és változó nagyságú katolikus szempont­ból területen kívüli terület az országban - ám ez felettébb valószínűtlen -, akkor a téves adatokra csak elképesztően banális magyarázat lehet: adatközlői és szerkesztői tájé­kozatlanság. Bevallom, egy vi­lág omlott össze bennem. Ha már a Pápai Évkönyv adatai­ban sem lehet megbízni, ak­kor miben lehet? Mostantól végképp gyanak­vó vagyok. Mindent három­szorosan kell ellenőrzi. Mert lám, egyetlen adat hitelessége sem lehet hit kérdése. De most legalább már kezdem ér­teni, hogy a választásokkor beígért gazdasági növekedés miért ment össze: más méretű országra számolták ki. Dunai Imre '. hetedik oldal holnap Riport Siralmas helyzetkép a kér­dés után: mire futja a jöve­delmekből? A rendszerváltás évei sok ember lába alól kihúz­ták a talajt. Nagy részük még ma is cipeli a társadalmi válto­zások egzisztenciális kereszt­jét. Egészségszociológiával foglalkozó szakemberek és vizsgálódásaik eredményeivel igazolják mindezt. Portré Dr. Tamás János, Baranya megye főügyésze a természet szerelmese. Még nagyon mesz- sze volt tőle a jogász pálya, amikor már kialakult benne az állatvilág, s elsősorban a ma­darak szeretete. Portré Poeltenberg rokona Álmaiban a régmúlt kavarodik a jelennel. S olykor mintha Budapes­ten lenne a madridi lakása, amelyből az ajtónyitásra csak úgy ki­sétál az Oktogonra. Magyarnak vallja magát, akinek itt a hazája, de befogadta Spanyolország is. Egy habüveg gyár társtulajdonosa. Pécsett élő unokaöccse lakásán találkoztunk. Néhány napot tölt itt, aztán megy Pestre, majd vissza Madridba. Akkurá­tus öregúr. Akcentus nélkül be­széli még mindig a magyart, pe­dig életének nagyobb részét külföldön töltötte.- Kérlek szépen - mondja magyarázatként -, ez számom­ra természetes. Másrészt a spa­nyol nem rontja a magyar kiej­tést, vagy legalábbis nem rontja úgy, mint az angol. Magam is megdöbbentem azon, hogy egy volt tiszttársam, aki Ameriká­ban él, mennyire furcsán beszé­li a magyart.- Hogy tekint a mai Magyaror­nem reméltem, hogy egyszer csak szétszakad a vasfüggöny.- Ön vállalkozó, és meglehet& sen jó módban él. Mégis aggle­gény maradt.- Nem vetettem meg soha­sem a hölgyek társaságát, de el­szállt fölöttem az élet. Szép szagrac- Örvendek a változásoknak és a sikereknek. Ez tette lehetővé, hogy 1990-ben mmmmmmmmm először hazajö­hessek és szétnézhessek ha­zámban. Őszintén megmon­dom, bár áhítottam, korábban Czilchert-Mayr Aurél magyar királyi főhadnagy Bécsben született 1918-ban. A második világháború után egy ideig Ausztriában élt, majd 1953-ban Spanyolországba költözött. Katonai tanácsadó­ként szolgált az idegenlégióban. Kései leszármazottja Poeltenberg Ernőnek. Nőtlen üzletember. szerelmem élt itt Magyarorszá­gon, s titokban 1947-ben haza­jöttem érte. A hazatérés akkor már meglehetősen kockázatos volt, de vállaltam. De egyedül mehettem vissza. Ugyanis nem tudott rám várni, s napok vá­lasztották el a menyegzőtől. So­hasem kerestem helyette mást. De van családom: a nővéreim gyerekei.- Poeltenberg Ernő rokonaként szép summát adott át a pécsi Aradi vértanúk útján épült szo­bor-kálvária meg­valósítására. Parányi gesztus tőlem, olyan embertől, akinek sokat jelent a magyar történelem.- Szabadidejét mivel tölti?- Az idő múlása leszoktatott a lovaglásról és a teniszről. Mostanában inkább a kártya- asztal mellett érzem jól magam. Spanyol és magyar barátaim­mal kanasztázgatunk, és a la­pok járása közben oly jó elbe­szélgetni, számba venni a kö­zös élményeket. Koznia Ferenc

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom