Új Dunántúli Napló, 1992. december (3. évfolyam, 331-359. szám)
1992-12-31 / 359. szám
1992. december 31., csütörtök üj Dunántúli napló 9 Szép magyar vers Babits Mihály Szimbólumok Stanzák 1. Ne mondj le semmiről Ne mondj le semmiről. Minden lemondás egy kis halál. Ne mondj le semmiről. Minden halál gyilkosság (lélekontás): meghalni bűn, ne mondj le semmiről, Isten művét rongálja bármi rontás, meghalni bűn, ne mondj le semmiről: minden vágyad az Isten szava benned mutatva, hogy merre rendelte menned. 2. Szimbólum a holdvilágról Fenn sötét vízben arany csónak úszik lenn arany vízben úszik barna csónak. A menny párkányán amaz lengve kúszik ez rengve csúszik tetején a tónak. Amaz ében egébe felbucsúzik (mint múltba emlék) meg sem áll a szónak, mégis a vizet mind aranyba fösti, mely lenn sötét csónakunkat füröszti. 5. Sárga lobogó Szálljon a lelkem sárga lobogóval messze kerüljön minden gyáva bárka szálljon a lelkem sárga lobogóval s gyáva ha lát, legyen az arca sárga szálljon a lelkem sárga lobogóval feléd uj kórok, új veszélyek átka, szabad, magányos, bús, beteg hajóval szálljon a lelkem sárga lobogóval. Újjáépítik Salgó várát A 18 alapító taggal létrejött Karancs-Medves alapítvány kezdeményezésére jövőre megkezdődik Salgó várának eredeti állapotában való helyreállítása. A több mint 600 méter magasan, páratlan természeti környezetben álló erődítmény azon kevés váraink egyike, melyek a XIV. századi főúri menedékvárak jellegzetességeit őrizték meg. A köztudatban egyébként általában rablóvárként szereplő Salgó a XVI. században egy ideig atyai örökségként Balassi Bálint tulajdonában is volt. Petőfi Sándor romantikus elbeszélő költeményt írt róla. Nagy sikerrel vendégeskedett Pécsett az ünnepekben a Kaposvári Csiky Gergely Színház. Az első estén Alfonso Paso: Hazudj inkább, kedvesem! című komédiáját láthatták a pécsiek, további öt előadásban pedig Leöwe: My fair Lady című musicaljét. Képünkön Kulka János és Sáfár Mónika (Higgins és Eliza), illetve Bezerédy Zoltán (Doolittle) a My fair Lady-ben. Horváth Norbert felv. Vissza hajdanvolt örömeinkhez Régen - még húsz éve is - sáncparton játszó gyermekek zsivaja, kerítéskapunál pletykáló asszonyok suspitolása, kuglizó férfiak harsánysága, unokájukat imádságra tanító nagymamák fegyelmező szava, szerelmespárok halk sugdoló- zása tette sokszínűvé, s ezért természetessé és emberivé a falun élők mindennapjait. Egymást nap mint nap látva, érezve, ismerve, egymás számára élményt jelentve nap mint nap újraalkották azt a kulturális mintázatot, amely őseik végtelen során keresztül hagyományo- zódott rájuk. Őrizték, ápolták, fejlesztették a nyelvet, még káromkodásaiknak is volt valami sajátos zamata, különleges kódja, amit egy-egy huncut mosoly vagy kacsintás segített megfejteni. De mindez már a múlté. Aki ma megy végig a falu főutcáján, az első, amit megtapasztal: a sűrű és mély csend. A kihalt utcákon néha felbukkanó, elnyűtt cekkerükben kenyeret cipelő nyugdíjasok csoszogásán kívül nincs emberi nesz. S mikor a buszok hazahozzák az ingázókat, akkor is csak cipősarkok koppanásaiból lehet következtetni arra, hogy itt emberek járnak. Mert nem beszélnek. Senki sem szól a másikhoz. Mindenki magába roskadva, maga elé meredve teszi meg az utat hazáig. Otthon aztán minden folytatódik tovább. Az önmagukba zárt lelkek bezárják maguk után az ajtót, és a sűrűre eresztett redőnyök mögött tanyát ver a neurózis.. Már a kocsmák is csendesek. Nem danolásznak bennük pityókás férfiak. Csak néhány borostás, aszott arcú alkoholistát látni, akik üveges szemmel bámulják a korsó sör vastag habját, és némán tűrik, hogy a pimasz kocsmáros becsapja őket. A nyelv sorvadását a káromkodások és a végső kulturális tabukat sértő alpári kifejezések burjánzása tetőzi be. A nyelv, különösen pedig a tradicionális paraszti nyelv agóniája nem a véletlen műve, hanem megrázó bizonyítéka a neopavlovi kondicionáltságnak, a „megvalósult szocializmus” négy évtizedes uralmának. Lassan mi fogunk az agyközpont kiiktatásával gégéből beszélni és nem Orwell hősei. Gyönyörű nyelvünk, melyet még néhány generációval korábban is oly nagy tehetséggel ápoltak, így silányul a mi szánkban ugatássá. A nyelv romlásának alapja a falusi társadalom közösségi formáinak szétbomlása. Ezt a funkciót jelzik a valaha közösségi funkciót betöltő, mára már kitört ablakú, omló vakolatú épületek, kultúrházak, iskolák, vagy a gazzal benőtt és vakondtúrással ékített futballpályák látványa. A romlás azonban nem állt meg itt. Fölőrölte a közösségek valaha szerves vázát képező rokonsági-szomszédsági kapcsolatokat is, elszakítva barátot a baráttól, szülőt a gyermektől, embert az embertől, és az embert önmagától. A falusi társadalmak egykoron éppen emberi léptékük, kicsiny területük és alacsony lélekszámúk miatt voltak képesek valóban organikus közösségeket, és erre ráépülve öntörvényű kultúrát alkotni. Az elidegenedett nagyvárosi életmód sajátos ellenpontját képezve, a tiszta forrás ígéretét jelentették, a 90-es évekre azonban elveszítették életerejüket. Falvaink pusztulása megállíthatatlannak látszik. Jóllehet a magyar társadalom megannyi nyavalyája között ez az egyik legsúlyosabb - hiszen maga az emberi lélek, a szellem szenvedett el jóvátehetetlen károsodást - kezelésére alig történik intézkedés. Talán ezért tűnik úgy, hogy a városok hanyatlása, a bűnözés és a környezetszennyezés miatt lehetetlenülő élet lesz az a körülmény, amely a mo- demitás őrületétől megcsömör- lött embereket ki- és visszaviszi élményeik, örömeik hajdanvolt tárgyaihoz: a földhöz, a fához, a madarakhoz - és talán a másik emberhez is. Szabó Csaba Színe és visszája Versek, olvasók, üzenetek 1991. november 9-én tűnt fel először a Napló nyolcadik oldalán a „Szép magyar vers” cím - azóta (ritka kivételtől eltekintve) minden szombati, ünnepi lapban ott van a cím valamely klasszikusunk költeménye fölött. Akkoriban felerősödött a panasz: megcsappant a költészetet kedvelők tábora, a fiatalok nem olvasnak verset, nem fogynak a verseskötetek - és egyáltalán: hol van már a hatvanas-hetvenes évek nagy társadalmi érdeklődése a költészet, a versmondás iránt. „Korunk nem kedvez az irodalomnak, a versnek” - sóhajtottak némelyek. Egy pedagógus is akkoriban fordult nyilvánosan a tömegkommunikációhoz: segítsen az ezerszínű magyar irodalom népszerűsítésében. Személyes motívum is közrejátszott abban, hogy elindítottam ezt a versrovatot. Gyermekkori játékaim és könyveim között megtaláltam azt • az 1938-ban megjelent gyűjteményt, amelyből anyám otthon sok verset olvasott fel a negyvenes és ötvenes évek fordulóján - mintegy az iskolai tananyag mellé -, megismertetve velem irodalmunk olyan részeit is, amelyekről akkor s még azután is sokáig nem volt ildomos tudni - idézni belőle még kevésbé. A régóta ismert és kedvelt verseket nyomtatásba adni, felfedezni újakat és megosztani örömömet az olvasóval - csábító lehetőségnek tűnt. így indult útjára a rovat. Visszhangja cáfolni látszik a vers iránti érdektelenséget. Hiszen láttam falusi iskola faliújságján kifüggesztve a Napló-kivágást Weöres Valse triste-jével és Nadányi Zoltán szép szerelmes versét fénymásolatban egy nyugdíjas klubban. S bár a rovat nem afféle „szívküldi” vagy kívánságműsor, örömmel válogattam be Sinka István Anyám balladát táncol című versét egy aranylakodalmat ünneplő házaspár kérésére: annakidején ezt a verset olvasták a könyvtárban, amikor megismerkedtek. Hatvan hétvége - majdnem hatvan vers. Négy-négy vers Adytól, Babitstól, Füst Milántól, Illyéstől, Kassáktól, Kosztolányitól, Nagy Lászlótól - három-három Aprily Lajostól, Juhász Gyulától, József Attilától, kettő-kettő Berzsenyitől és Tóth Árpádtól; egy-egy alkalommal jelent meg Bajza, Balassi, Kaffka Margit, Nadányi Zoltán, Oláh Gábor, Petőfi, Sárközi György, Sinka István, Szép Ernő, Vajda János, Vörösmarty, Weöres Sándor. Ez a névsor, a megjelent versek „összetétele” nem jellemzi a kort, nem minősíti a lapot, s valószínűleg nem egyezik meg minden verskedvelő ízlésével. Kizárólag a rovat szerkesztőjét jellemzi: milyen verseket szeret s merre kalandozott éppen olvasmányaiban. Vajon ugyanilyen egyediek, esetlegesek lennének azok a vélemények is, amelyek szóban vagy írásban a szerkesztőhöz érkeztek a megjelent versek visszhangjaként? K. L. irodalomtanár például elfogultnak tart a „nyugatos” költők iránt, s kissé ingerülten kérdi: „Hol van Mécs László, Szabó Lőrinc, Kórmos István, Reményik Sándor, Váci Mihály, Garai Gábor, Kisfaludy Károly, Határ Győző?” Elfogultságomat minek is tagadnám, de megjegyzem: ez az öt- venegynéhány vers nem egy lezárt, befejezett egység, mint valamely antológia, hanem egy folyamat része, s irodalmunk hál’istennek olyan gazdag, hogy könnyedén jóvá tudom tenni ezt az „egyoldalúságot”. Annak a névsornak a felhasználásával is, amelyet K. L. küldött. A tanár úr egyébként figyelemre méltóan nagy területet ölelt át ebben a névsorban - már ami az ízléskört és a színvonalat illeti. Ideológiát (vagy politikát) csak azért nem mondok, mert azt szeretném - szerettem volna - kihagyni ebből a válogatásból. Dehát úgy látszik, ilyen szempontból is mérlegre kerültek a szép magyar versek. Felháborodva kérdezte egy olvasó, T. Károly: „Miért favorizálják Kassák Lajost, ezt a bolsevofasiszta költőt?” Eltekintve Kassák szociáldemokrata mozgalmi múltjától, a tanácsköztársaság iránti lelkesedésétől és Kun Bélával való szembefordulásától, tény, hogy legtöbbet a magyar irodalmi és képzőművészeti avantgarde megteremtésével „politizált” - ezek az irányzatok különben nem tartoztak sem a bolsevizmus, sem a fasizmus kedvencei közé. Ráadásul fennmaradt egy történet, mely szerint Kassák, aki a hatvanas évek elején elég visszavonultan élt, az őt rendszeresen felkereső egyetemisták baráti társaságában „bolsevo-fasisztá- nak” nevezte az akkori magyar politikai kurzust. Mi a teendő akkor most, kérdeztem T. úrtól. Abban maradtunk, hogy inkább a művet nézzük, s ne a környékét: a nyilatkozatokat, a pletykákat, a féligazságokat és az előítéleteket. T. úrral legalább beszélhettem. V. úrral nem: egyik ismert közéleti ember nevén jelentkezett, és nemlétező telefonszámot hagyott meg. V. kifogásolta József Attila Nincsen apám-versének decemberi megjelentetését, szerinte nem illik az adventi hangulatba. Szívesen eszmét cseréltem volna V. úrral arról, hogy a „Nincsen apám, se anyám, se istenem, se hazám” vallásellenes vers-e, amely sérti a vallásos ünnep hangulatát. Elmondtam volna: sok más szerkesztővel együtt örülök, hogy elmúltak azok az idők, amikor egy vers esztétikai értékénél fontosabb volt a környezete; amikor görcsösen ügyeltünk arra, mikor minek illik megjelennie - ennél jobban már csak arra kellett figyelnünk, mi ne jelenjen meg. Amikor csavaros eszű, gyanakvó hivatalnokok kiemeltek a versből sorokat, kifejezéseket, s végigját- szották a lehetőségeket: mit jelentbe/, kire, mire vonatkozbaí. S amikor a költők sorkezdetekbe vagy sorvégekbe rejtettek tiltott neveket, s költőket lehetett, ha időlegesen is leparancsolni a színről, mert illetékesek megfejtették a rejtjelet. A vers túlbecsülése, tulajdonképpen lebecsülése volt ez. S bár tudjuk, hogy vannak korok, amikor egy vers „harci kérdés”, ne erőltessük, hogy ma is az legyen, ha nincs rá szükség. A vers lehessen az, ami: („csak”) egy érzés, egy közérzet, egy gondolat megfogalmazása szép képekben; Illyéssel szólva illat, fény, mosoly, dac. „Szoktál-e üzenni ezekkel a versekkel?” - kérdezte egy könyvtáros, somolyogva, bizalmasan félrevonva a sarokba. Mert a vers átértékelése, a sorok között olvasás automatizmusa úgylátszik, megmaradt. Mondom neki: ha^ volt címzettje Tóth Árpád Álarcosán című versének („röhögő senkik, bal- körmű gazok / szállnak mennybe”), akkor kellett, hogy legyen a nagy lászló-i „aranypénz-térdű szeretőnek” is. Ha gondoltam volna „perc-emberként” egy valakire, gondolnom kellett volna a lányra is, „akinek újra udvarolnak”. De az olvasó,úgy látszik, csak a politi- kai(nak vélt) verseknél akar velem összekacsintani. Amikor azt olvassa: „Itt szaporák a törpe hájfejűek / Királyi rangban híznak emse-disznók”, s amikor azt: „A gazda / vár, kinéz, kerítést csinál, öntöz. A nagy vizek / zúgnak már. Vigyázni kell. Vérrel és áldással jön a Láng.” Pedig nem: nincs semmiféle üzenet. A rendszerváltás óta elmúlt három év egyik következménye az irodalom szerepének megváltozása: az irodalom lassan kezd irodalomként s nem osztályharcos politikai szónoklatként, szamizdatként viselkedni. Az egykori álarcoskodásnak - reméljük legalábbis - vége. De mintha nem akarnánk elhinni, kissé zavarban vagyunk. Ajánlom a kedves olvasó figyelmébe Ady Endrét: sorai megjelentek a Szép magyar vers rovatban 1991. november 9-én : „Úgy ötven évről nézhetni a mostra. / Be boldog lesz, ki majd megmosolyogja / Vergődő, zűrös, mai életünket.” Gárdonyi Tamás
