Új Dunántúli Napló, 1991. június (2. évfolyam, 148-177. szám)

1991-06-22 / 169. szám

1991. június 22., szombat

aj Dunántúlt napló

a

Hazatérő magyarok

H „megmozgató”

„László Károly itt szivarozhat99

László Károly 68 éves, Bázelban élő magyar kiadótulajdonos, műgyűjtő. „Tóparti nyaralás" c. tavaly megjelent könyvéből mór sok mindent megtudhatott róla a hazai olvasó is. Nemrég ismét Pécsett járt, egyrészt az 50 éves érettségi találkozó szólította ide, másrészt az őáltala Pécsvára- don alapított múzeum megnyitója, ahol Báli szigeteki szobrok és XX. századi grafikák láthatóak.

Találkozásunkkor épp egy húszcentis vastag szivart igazgat egy szipkába. Nyakában mogyorónyi borostyánszemekből font lánc, leér a köldökéig. Erről rögtön „fölismerni” vélem. Vajon miért? Meg is kérdem tőle, mennyire lehet egy ember más, mint ami?

— Alkat kérdése egyrészt, hogy milyenek vagyunk. Ha az embernek szerencséje van, fejlődik valami cél felé; ha pechje van, csak változik. Én elfo- qadom a világot olyannak, amilyen. Leibniz-cel vallom, hogy a vilóq a legjobb, ami lehetséges. A koncentrációs táborban sem csüggedtem el; ma meg egyenesen azt mondhatom, hoqv „megérte" a szenvedés: végül is én vagyok a nyertes, élek és egészséges vagyok, Hitler pedig meghalt. Ez az, amit az alkatról is mondtam: nekem nagyon nehéz boldogtalannak lenni. Ez összefüqqhet azzal is, hoqy — én azt állítom —, nem dolqoztam soha, a keleti ember tunyasága öltött bennem testet. El kell uqyanis dönteni, hogy az ember szorgalmas akar-e lenni és eqyben boldogtalan, vagy a boldogságot választja, ami a meaelégedett- séaben gyökerezik. Már pedig ki hallott olyat, hoqy eqy nagy költő, mondjuk, elégedett lett volna a világgal!

— Meséljen valamit a réqi Pécsről! Milyen volt az ön gyerekkorában, ifjúságában?

— Pécs mindig is autonóm Város volt, és itt aláhúznám a város szót. Volt püspöksége, egyeteme, saját kultúrája, afféle önálló városállamként létezett. Megvoltak a régi pécsi családok, a Zsolnayak, a Jobstok, a Piacsekek. Azonban inkább német jellege volt, német kisváros (nem véletlen tán, hogy Baranya mindig is labanc volt!). A zsidóság, amely a XIX. század elején inkább csak a

főúri nagybirtokokon húzhatta meg magát, a legkedvezőbb történelmi pillanatban kezdte meg az asszimilólódást. Ugyanis, míg a tradicionális polgárság ragaszkodott az iparosságban, cégben gondolkodó gazdasághoz — és ezzel egyre szegényedett -, a zsidók fantasztikus konkurenciát teremtettek azzal, hogy ők a vállalkozási hullámban léptek be, és mindinkább gazdagodtak. Ez persze szült némi antiszemitizmust, de állítom, hogy ez a gyűlölet még mindig kisebb volt, mint egy román vagy tót esetében. A zsidók felsőbb rétege teljesen beolvadt a magyarságba, a szegényebbek azok inkább idegenek maradtak, „bevándoroltak". Én például tizennyolc éves koromig kávéházba, vendéglőbe be se tehettem a lábamat, mert az nem finom népekhez illő dologként volt számon tartva; utazó vigécek és lump alakok jártak ilyen helyekre. Minderről majd olvas-i hatnak új könyvemben, aminek az a címe: „Az út Auschwitz felé — Ifjúságom Magyarországon". Például sógoromon keresztül rokonom volt Szép Ernő, akiről tudnivaló, hogy a háború után csak úgy mutatkozott be mindenhol: „Szép Ernő voltam".- Ha megkérdezném a leg- banálisabb kérdést, hogy mi a foglalkozása, mit válaszolna?

— Hű, ez nagyon nehéz! Nem is tudom, mit mondhatnék erre. Talán . .. igen, az tetszene: hogy egy promotor vagyok, egy megmozgató. Egy ideig az udvari bolondság határán voltam, amíg volt nyilvános ellenzék. De ennek már nincs funkciója, semmi ellen nem lehet már ellenkezni. Ez a borzasztó a mai kultúrában: foglalkozások szerint be lehet osztani az embereket, nem marad belőle más, csak a foglalkozása: ez bankár, az orvos, amaz autószerelő. Már maga a kérdés is rossz! Én igazából azt szeretném, hogy ne legyek senki, de személyiség. Egy ember az öt- milliárdból. De hát az ember perverz, nem tud belenyugodni, hogy csak úgy eltűnjön a föld színéről. Én például múzeumokat alapítok. Itt is röstellem kitenni a nevem a falra, de ha azt írom oda, hogy „senki se adományozta", azt mondják, mit fontoskodok, úgyis tudják, kitől jöttek ezek a képek. Az egyetlen kikötésem az volt, hogy én minden múzeumomban dohányozhassak. Ki is lesz függesztve: „László Károly itt szivarozhat”. Persze, a legfontosabb lenne azt eldönteni, mire van ma szükség, és mire nincs. Nem vagyok biztos benne, hogy a festészetre még igazán szükség van. Viszont ott a popzene: arra igazából van igény.

A szivarból alig hamvadt el pár milliméter a két óra alatt. László Károly szorgalmasan sercinti a gyufákat, és lassan órájára néz: mennie kell. Túl sok a régi barát, ismerős, akit végig kell látogatnia a pár nap alatt. Foga közt a szipkával búcsúzik: — Keep in touch, ahogy az angol mondja: ne veszítsük egymást szem elől.

Méhes Károly

M

egszólal a bejárati ajtó csengője, és tudom, hogy ismét ő áll a küszöb előtt. Még befutok a konyhába. Az asztalon egy fél fazék túróstészta; már megint nagyon elméreteztem. Egészségtelenül teletömtem a hasamat, és így is maradt legalább két jóétvágyú felnőttnek elegendő étel.

Nem kellene beengednem - állok a konyha közepén csípőre rántott kézzel, és várok. Talán megunja és elmegy. Azt sem lehet kizárni persze, hogy nem ő az.

Az ajtóhoz lopakodók, és kukucskálok a kémlelőnyíláson, összerezzenek; egy hatalmas ökörszem néz vissza a túloldalról, és ebben a pillanatban ismét fel berreg a csengő. Bele- rándulok, a kulcshoz kap a kezem, és kinyitom az ajtót. Ö áll ott és mosolyog.

— Heló! Már azt hittem, hogy nem vagy itthon — hallom, és magabiztosan belép.

A szobába ballagok, ö már a fotelban ül. és otthonosan dohányzik, táskája a heverőn. Bizalmaskodva, a családtagok közvetlenségével szólít meg.

— Na, nem is örülsz nekem?! — De — motyogom, és idegesen, minden cél nélkül az ablakhoz lépek. Egy öregember ül a fák alatt, a pádon - egyedül. A hajtókáján fekete gyászszalag. Irigylem.

— Gyere ide, Mókuska! - hallom a hátam mögül. Úgy búq a hangja, mint egy nyáltól eldugult vadászkürté.

Oda csoszogok elé.- Puszi. Nem adsz puszit? Adok. A szájára várta, behunyta érzékien a szemét; lehatolok, és gyorsan arcon csókolom. Ő ül, én állok; közben arra gondolok, hogy a moziban valami sikeres amerikai filmet vetítenek; a televízióban sem lehet éppen rossz a műsor.

— Na! Légy egy kicsit kedvesebb hozzám! — mondja csücsörítve, és megragadja a kezem. Húz magához. Elhárítom.

— Ne haragudj! Dolgom van. Egy sürgős jelentést hazahoztam, és még le kell gépelni. Lelkesen felugrik.

— Add ide! Gyorsan leverem. Nyeldesek.

— Nem lehet. Még nyers a szöveg. Gépelés közben szeretném javítgatni.

Nehéz üresjárat: csend.

— Elmosogatok — mondja hirtelen.

Az jó lesz - gondolom, és bólintok.

Ő kimegy, én géppapírt kapok elő, és befűzöm az írógépbe. Körbefut a ráesni, és én lázasan dolgozni kezdek. Kint élesen megzörren egy lábas, eszembe jut a tészta.

— Vacsoráztál? — kiáltok ki.

— Hát, az igazat megvallva: nem — hallom. Felugróm, és kirohanok a konyhába. Felkapok egy üres tányért, és púposán teleszedem túróstésztával.

— Tessék I Egyél I Én főztem — mondom szinte kedvesen. - Remélem ízleni fog.

Lackner László

A túróstészta

Leül és ijedten néz rám.

— De ennyit!

— Begyulladtál, hogy nem jó, igaz? — mondom. — Ha utálod a főztömet, hagyd ott nyugodtan! Lökd félre!. .. Bele a szemétbe I

— A, dehogy - dadogja zavartan, és nekilát.

— Ha kérsz még, vegyél bátran — intek a fazék felé, és ott hagyom. Még fuldokolva mond valamit, de már nem értem. Leülök az írógép mellé, és vadul verem a billentyűket: „Lánc, lánc, eszterlánc, eszterlánci cérna, cérna volna, selyem volna ..."

— Meg kellene nősülnöd már — hallom a konyhából tisztán, aggódó hangon. — Mennyivel könnyebben élhetnél. Főznöd sem kellene.

— Nem ízlik, mi? — kiáltok vissza.

— De, de! Egészen jó. Igazán — mondja teli szájjal, nyel- dekelve.

Barátom jut eszembe: - öregem, olyan szép nagy ez a konyha. Előbb-utóbb itt ragad egy nő, meglátod!

Kirontok. Éppen az utolsó falatot gyömködi a szájába. Felkapok egy villát, és félig megrakom a tányérját; a fazék kiürült.

— Ne! - kiáltja segélykérő visítással. - Szétpukkadok.

— Ha ezt is megeszed, akkor elhiszem, hogy jó.

Rám néz. Kétségbeesett, puf- fadt az arca, de beletúr a villával, és enni kezd.

Visszasietek a szobába, és a géphez ülök. össze-vissza írok marhaságokat, érthetetlen idegen kifejezéseket, tizenhárom jegyű számokat, aztán Phyta- goras tételét.

Atkulcsolja a nyakamat, és a fülembe gurgulázik.

. - Mikor végzel?

— Nem tudom. Még nagyon sok van hátra.

— Gyere! — rángat felfelé erőszakosan. — Egy kis kikapcsolódás jót tesz.

— Mindketten most vacsoráztunk — mondom elhárítóan, és védekezem. — Teli gyomorral nem egészséges.

Elenged, feláll és sóhajt. Egy ideig csönd van, majd indul kifelé.

— Elmosogatok.

— Helyes — mondom meg- adóan, és két mutatóujjammal tovább csépelem a gépet eszelősen. Egy oldal alján megállók. Masszírozom az ujjaim végét.

— Végeztél? - kiált be a konyhából.

— Á, dehogy — szólok vissza csüggedt hangon. — Gondolkodom.

Gyorsan befűzök egy újabb lapot, és már írom is: „Ég a Nap melegtől a kopár szik sarja, Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta . . .”

— Felmosok — szól be a konyhába.

— Oké — hagyom rá, és

megállás nélkül gépelek tovább: „Barátaim! Rómaiak!

Földijeim! Figyeljetek rám!... Temetni jöttem Caesart, nem dicsérni. A rossz, mit ember tesz, túléli őt, a jó gyakorta sírba száll vele. Ez légyen Caesar sorsa is . . .” Addig jutottam el, hogy „.. . Nézzétek, itt járt Cassius vasa!" - amikor belép.

— Na?

Széttárom a karom. Kétség- beesett és menthetetlenül reménytelen az arcom.

— Kiporszívózok — mondja határozottan.

Idegesen nézek az órára.

— Nyolc óra elmúlt.

— És aztán? Tízig lehet — dobja felém fölényesen. Sugárzik az arcáról a meggyőződés: értem teszi, és már hozza is a gépet. Amíg itt bőgeti g fejem körül, legalább nem kell dolgoznom. Erre ő is rádöbben; két perc alatt végez.

Végre csend van. Fülelek. A fürdőszobában zörög. Kár, hogy tegnapelőtt kimostam mindent. Két ing,-néhány zokni, apróságok; nem tarthat soká.

Megjelenik újra az ajtóban. Fújtat, mint egy atléta, és szúrós szemekkel bámul rám. Beugrik a szobába, felkapja a táskáját, s még utoljára visz- szanéz.

— Szóval? Ma nem végzel, igaz?

— Láthatod!? — mutatok q nagy hatom papírra.

— Akkor elmegyek — mondja, és vár.

— Nem vagy éhes? — nézek rá anyáskodó arccal, és feltűnik kis pocakja; olyan, mintha az ötödik hónapban lenne.

— Le vagy szarva — kiáltja, és kirohan. A bejárati ajtó durranása majd szétveti a kis lakást. Még visszhangzik, aztán csend lesz.

Messze

A hon aytja beszél, beszél, nem zavartatja magát: „Mesz- sze nem arról van szó, hogy az ellenzék, hogynemondjam . ..”

A másik folytatja: „Messze többet jelent ennél a kormány ama gesztusa ..."

Messze, messze, messze ... nem értünk egyet néhány milliónyian azzal, hogy az általunk delegált, de botcsinálta politikusnak bizonyult képviselők olyika-másika sületlenségekkel, sonkitöltő, semmitmondó locsogással, elkoptatott szólamokkal, ócska stilisztikai fordulatokkal untat bennünket.

Messze nagy kár, hogy az üres fecsegőket nem lehet visszahívni, hogy kénytelenek vagyunk megtűrni őket még három teljes esztendőkig!

Bizony, feleim, nagyon ímesz- sze van az a Messze.

Noticia

Az idegen szó, kifejezés olykor nehezen viselhető el, még ha helyesen használja is a miniszter, a riportalany, a képviselő, a riporter.

Am, ha az illető nem tud arabusul, mégis kérkedik ide- gennyelv-tudásával, (azaz: tudatlanságával), mindenkor fölbosszant.

Ezt olvasom: „ad abszurdumig vitte a dolgot". A magyar ig azért fölösleges itt, mert a latin ad már jelöli elöljáróként (prepozíció) a határozóragot.

Az ,(elszeparált”, „eldeformálódott", „ledegradált” használata azt bizonyítja, hogy alkalmazója nincs tisztában a latin nyelv elemi szabályaival, mert ezekben a szavakban is felesleges az el, ill. a le iqe- Ikötő.

Jó lenne azt is megtanulni, hogy a „robosztus”, pláne a „roboszlos" helyett csak a robusztus fogadható el. A helyénvaló viceverza írása-mon- dása helyett ugyancsak elterjedt a félremagyarított „vica- verza”. iEgy „lángzó érzemé- nyű” honatya imigyen tette tönkre a 'klasszikus politikai stratégiát: „divide et impé- ria!” Legalább öten ültek körülötte, de egy sem akadt, aki kijavította volna, mentvén a mundér becsületét.

Keresztrejtvény

Profi rejtvényfejtő ismerősöm mondja, hogy sokszor röstelli magát, mert a rejtvénycsináló mesterek gyakorta bocsátkoznak ismétlésekbe; vagy a szinonima, néha a körülírás pontatlan.

ilyen vi ssza-visszatérő motívum: Czuczor G. írói álneve; Zola (Nana) és Ibsen (Nora) regénye; Lamartine (A tó) és Heine (Atta Troli) műve; Mik- száth-hős (Akii).

Másik csoport: kazah város (Aima Ata); vendéglői „lap”; menyasszony; világos angol sör; kamion-jelzés; (Zell) ...aim See; angyairang (ark).

A „gondol, vél" igénket aüt szavunkkal tartja azonosnak a rejtvényszerkesztő; ez helyes is, de az alít nem tájszó, hanem elavult; Pázmány zengzetes nyelvezetében igen gyakori; őrzi egyik szép népdalunk is: „Aki a szereimet soha nem próbálta, csak álomnak alít ja”.

Bosszantó, hogy a „betakarítás" kockáiba az „aratás"-t kell beírni. Az aratás a búza vagy más gabona kézi, gépi

levágása; aratás után keresztekbe rákját a gabonát, majd a — nálunk így mondták — takarodás következik; harmadik fázis a cséplés (masiná- zás). Fontos a sorrend, és egyiket a másikkal nem lehet sem összecserélni, sem azonosítani. Ahogy a pálca,

a bot, a furkó, a fustély, a karó, a dorong, a pózna és cölöp rokon ugyan, közeli és távoli, de nem ugyanaz. A léc sem azonos a kapufával! A „szoros", a „hágó" nem egyfajta átjáró; a szoros: szurdok, völgy, rendszerint vízátfolyással (Ojtoz, Békás); a hágó magaslaton vezet át. (Verecke) — Ezt a Vendel tanító úrtól tudom, aki a többi tantárggyal együtt a Földrajzot is nagyon jól tanította.

Elmehetsz

Kis Ferenc, mit nevetsz, / / Most sült ki a friss perec: /

/ Ha van pénzed, még vehetsz, / / Fia nincs pénzed, elmehetsz.

Második elemiiskolás olvasókönyvemben leltem meg ezt a nagy ihletettségű négysoros remeklést. Azóta, különféle élethelyzetekben, el-elmorfon- dírozgatok: ugyanvajon hová a szociális nyavalyakórságba mehetett, mehet az a bizonyos Kis Ferenc, ahol végre perechez juthat?! Bele lehet törődni abba, hogy az egyik vehet, a másik mehet?!

Annyi a nagyfene változás, hogy kezdhetjük élűiről az egészet.

Hát... honfitársaim, azt hiszem, jókora pofont adtunk ama bizonyos rakás szerencsétlenségnek.

Szólás

Szakember kesereg a rádióban mezőgazdaságunk siralmas állapotáról:

— Egyenlőre aligha beszélhetünk javulásról a szarvas- marhák területén.

Megértem, hiszen a bőrömön érzem a következő hét szűk esztendő elejét, de jobb lenne, ha valahogy így fogalmazna :

— Egyelőre aligha beszélhetünk javulásról a szarvasjószág-állományban.

(Tudom, a pájsíi, a comb, a marhanyetv nem lesz olcsóbb a szebb stílustól, de hát azért nagy nyomorúságunkban is adjunk valamit magunkra és szép magyar nyelvünkre!)

A riporter újabb kérdésére ilyen válasszal kólint fejbe a íentírt szakember:

— Ha időben nem gondoskodunk megfelelő takarmányozásról, hát az bizony Istentől való véték lenne.

Ajha! Gyerekkoromban nem Istentől, hanem Isten ellen való vétekről hailottam.

Salátalevél

A fűszerbolt előtti járdáról tenyérnyi salátalevelet pöndö- rít a szél az autóbusz kereke alá. A járómű kigyübükél a megállóból; a salátaievél, a ibldhó kerekek olajfolt-nyomai- val odatapad a bitumenre.

Idősecske néni jön totyo- rászva és körmével fölkaparja a salátarongydarabot, béle- gyümöszli piszkosfehér szü’tyő- jébe. Akad ott más egyéb, a kukából mentett himmi^hummi.

összenézek egy 35-40 körüli férfiúval. Ezt mondja:- Nem telik félesztendőbe sem, én is majd . . .

A mondat befejezése félelmesen lógva marad a levegőben.

Pákolifz Ish/án

Pepitafüzetemből

László Károly itt szivarozik