Új Dunántúli Napló, 1991. április (2. évfolyam, 89-117. szám)
1991-04-06 / 93. szám
a üj Dunöntuii napló 1991. április 6., szombat A Jelenkor áprilisi száma A Pécsett szerkesztett JELENKOR áprilisi számának élén Tandori Dezső Döblingi befutó című munkájának következő folytatása áll. Rába György és Zalán Tibor versei mellett a szám első blokkjában kapott helyet Szentkuthy Miklós regényfolyamának, a Szent Orpheus Breváriumának töredékben maradt befejező része (a Jelenkor olvasói a hagyatékból előkerült művet négy folytatásban olvashatják majd); a Szentkuthy-mű elé a hagyaték gondozója, Tompa Mária írt értő bevezetőt. Második részével befejeződik Nádas Péter esszéje, s kezdetét veszi Krasznahorkai László szintén kétrészes, 1983-ban írt, Márai Sándor emigrációs éveiről szóló tanulmánya. Takács Zsuzsa, Berta Péter és Erős Zsuzsa versei mellett a szám szépirodalmi rovatában Szávai Géza elbeszélését találjuk. Kántor Lajos romániai szemléjében a napi politika és az irodalom összefüggéseiről írt. Németh G. Béla a Pécsett, tavaly augusztusban megrendezett tudományos konferencián elmondott zárszavát közli az áprilisi számban, A Holocaustról - de ne csak általánosságban címmel. Thomka Beáta kritikasorozat Írására vállalkozott; a Jelenkorban ezután hónapról hónapra megtalálható sorozat legelső írása az Erdélyben élő Szilágyi István Agancsbozót című regényéről szól. Egy másik sorozat, a rádió irodalmi műsoraiból jól ismert Kritika két hangra három darabja szerepel az áprilisi Jelenkorban. A műsor szerkesztője, Varga Lajos Márton Kulcsár Szabó Ernővel Marno lános verseskötetéről, Domokos Mátyással Lengyel Balázs esszéiről, Keresztury Tiborral pedig Petri György legutóbbi vers- gyűjteményéről beszélget (Lengyel és Petri kötete a Jelenkor Kiadó gondozásában jelent meg). Visky András a Kántor Lajos erdélyi írókkal készített beszélgetéseit összegyűjtő könyvet ismerteti, Pállalvi Lajos pedig Berkes Tamás a kelet-európai groteszkről szóló monográfiájáról írt ismertetést. Sliv*‘Gé“ A megfigyelő (részlet) Wilhelm Glowadkit déli tizenkét ára hanminohat perckor ütötte el a gépkocsi. Eszméletlen állapotban szállították kórházba1. Eddig — ez a két mondat — tökéletesen igaz. Objektiv 'hangú; komoly jogászhoz és érett férfihoz méltó. Ami utána következik, inkább a közvélemény kíváncsiságát kiszolgáló irodalom. (Bár igazán irodalminak csak a két kezdő- mondatot vagyok hajlandó elfogadni.) Mellyel árfolyamemelő érdeklődést akart kavarni maga körül a szerző, ügyvédről lévén szó: ez megbocsátható apróság. A fél négyes vonattal érkezett a városba a még fiatalnak tekinthető férfi (negyven körülinek néztem különös ügyfelemet). Nevét nem állt jogomban elárulni. Főként — és ezt hangsúlyozni kívánom —, hogy nem követett el törvénybe 'ütköző cselekedetet. Ezt az üggyel (amit nem a perrendtartás értelmében nevezek itt ügynek, hanem ezúttal az újságírói szóhasználathoz igazodom) valamilyen kapcsolatban álló személyek bármelyike igazolhatja1. A fiatalember 'izgatottnak tűnt. Gyakorlott szem előtt nem rejthette felinduJtsógát, bár tény, hogy példás önfegyelemmel palástolta. Kevés köntörfalazás után sietősen 'bejelentette, hogy esetleg igényt tartana ügyvédi szolgálataimra. De mindjárt leszögezte, hogy apróságról lenne szó. Röviden: el kellett mennem a kórháziba, és utána jelentést tennem a déliben autó1 balesetet szenvedett Wilhelm Glowaoki állapotáról. Nem volt ínyemre a megbízatás. A fiatalember sem váltott ki belőlem egyértelmű rokonszen- veí. A különcöknek abból a fajtájából valónak éreztem, akik olyan tökéletesen megtanulnak viselkedni, hogy alig érzékeljük különcködéseiket, bár egész lényük megmagyarázhatatlan rendellenességet áraszt. Kérem, ne gondoljanak semmi rosszra. Ugyebár szökatlan olyan húszegynéhány éves fiatalembert látni, akinek ősz a haija? Pedig ha nem is túl gyakran, de megesik. Nos, ez a férfi is ilyenfajta hatást tett rám. Negyven év körüli volt, de jóval íiatalabbnok látszott. . . 'Hát szóval, itt kezdődik a nehézség. Hogy az 'ilyenfajta szervült különcséget nem lehet az egyén rovására Írni, egyrészt, mert nem tehet róla, másrészt meg nem mutatja, úgy értem nem mutatja ki, nem hivalkodik vele. Ezen a férfin is látszott a negyven év; de nem tűnt annyinak. Tehát ez az ember az egyszerű megjelenésével is zavart kelthet a jó megfigyelő, jó emberismerő jogászban. Nem szeretnék dicselkvő színben feltűnni, de viszonylag hosz- szas praxisom, mint minden kollégát, engem is fogékony- nyá tett az apróságok gyors 'felmérésére, lefényképezésére és kielemzésére. Rögtön az tűnt fel a látogatómon, hogy 'bár meglett férfi, mégis fiatalember impresszióját kelti. A nőtlen és gyerektelen férfiak kinyújtott, természete lie'nesen fenntartott ifjúsága engem mindig zavart. Mintha rövid na drogban látnám őket. Aki megérte a negyven évet, s nem iküszködött családdal, feleséggel, apró és növő gyerekekkel, az nálam mindig fejlődésben visszamaradott egyénnek számított. Aki ilyen áron tetszeleg, felnőttként eltett, elraktározott, őrizgetett ifjúságával, azzal erkölcsileg sem lehet minden tökéletes rendben. ’Látogatóm igazán nem volt bűnöző típusú, de azért kinéztem belőle, hogy veszélyhelyzetben ! bármikor veszélyessé válhat. Ez a fajta em'ber, ha pusztít, akkor úgy teszi, 'hogy az egyúttal ön- pusztítás legyen. Úgy löki a vonat alá az ellenségét, hogy maga is utánaugriik. 'Ha ráveszi magát, 'hogy öljön, utána öngyilkosságot követ el. Ritka, de veszélyes fajta, mely nem viseli el a bűntudatot. S miközben bűntudat nélkül akarja, vagy nem akarja, ha elköveti a bűnt, akikor magát is veszélyhelyzetbe sodorja. Ez ritkán következik be, de a lehetőség a homlokára' van írva. A negyven év körüli fiatalembernek kerekded, sima volt az arca. Szelídségre, engedékenységre predesztinált. De ha fölvetette a fejét, mindjárt átváltozott ez az arc, iki- hangsúlyozódott a szögletes állkapocs — és ami addig ke- rekdednek tűnt, hirtelen négy- szögűsödött. Erőszakos ránc- háló szaggatta fel ilyenkora bőrét. Szikár hangja ironikus, szinte mindig tőmondatokkal élő beszédmodora 'is szöges — inkább szögletes - ellentétben állott az első, felületes pillantással (rosszul!) felmért alkatával. Ebből a sima, jól nevelt, kedves úriembernek tűnő férfiból, ha felvetette a fejét, lehengerlőén áradt a vad, megátalkodott, engesztelhetetlen csökönyösség. Látoaatóm izgatottságából arra következtettem, valami köze van a 'balesethez — nem volt baleset? —, s fel akarja mérni, ha ez kiderül, milyen következményekre számíthat. Tudni akarta, életveszélyben van-e Glowaoki. Megkérdeztem, szükség esetén tudna-e tanúkat állítani arra, hogy a fél négyes vonattól érkezett a város'ba. Gondolkodás nélkül azt mondta', igen. Ezért elvállaltam az egyelőre nagyon 'homályosnak tűnő megbízatást. Meg aztán: külföldi állampolgár volt, kötelességemnek éreztem segíteni, amennyire tőlem tellett egy olyan környezetiben, melyben azt hittem, nálam nélkül esetlenül viselkedne. Takács Zsuzsa Egy gyönyörű kéjnő járkál az utcán Tudod, hogy mennyit gondolok rád, olvastad, láttad, hallottad, mondták. A kérgen a fák szíve sápadtan kiütött, egy gyönyörű kéjnö járkál az utcán, és remegve szétnéz a sarkon, jössz-e. Szétgurult almákat ráz a villamos. Elvesztett félpár kesztyűk, a szemek alatt sötét karika, a profilból nézett arcokon a néger maszkok durva és gyöngéd szája. Nyers szívek kirakva egy műanyag tálcán a lüktető őszi piacon. hihetetlen élmény, a pokolba menni, és én vissza is tértem a pokolból. Ez lenyűgözően hatott rám — a szó talán kissé nagyképűen hangzik, de így igaz. Mindig azt mondtam, ezt most egészen pontosan kell megfigyelni, mert ilyesmit eddig még csak egy Dante vagy egy Orpheus látott.” A könyv cime maga is pokoli irónia. Ugyanis „Am Waldsee" előre készített postabélyegzővel ellátott levelezőlapot írattak alá időnként a nácik cinikus képmutatással a még életben lévőkkel: nyugtassák csak a még otthon lévőket. Ezt a tanulságos „üdülést”, a pokolban-létet László Károly úgy írja le, mint Dante: a látványt és élményt azonnal kommentálva is. Két szereplő éli át ugyanazt: az elbeszélő és alteregója, Aliego. A naiv túlélő és az ott pusztuló bölcs kettősének párbeszéde a könyv. A túlélő a kalandot mondja el, a modern Tar Lőrinc pokolbéli útját. Aliego, a mindent tudó „Vergilius" pedig az utas ottmaradó része: a halottakat képviseli, akik a túlélőben mentik tovább tapasztalataikat. Dantéra és Orpheusra hivatkozik utóbb a szerző, mert csak ezzel az öntudattal, a mindent legyőző emberi méltóságtól eltelten mondhatja: „Ritkán találkoztam olyannal, aki, mint jómagam, annak tudatában él, hogy nem tették, tönkre, nem ,kaputt’.” Kritikák ritkán szokták külön méltatni a fordító teljesítményét. Hadd jegyezzem meg ezúttal: hogy magyarul ez a könyv ilyen pontos és az emberi méltóságot ily szug- gesztíven képviselő, Erterházy Mátyás nyelvi varázslata. Tisztelet illeti érte. Kabdebó Lóránt Püspök- szent- lászlói anzix Meglehetős csendben, nagyobb hírverés nélkül nyílt meg Deák Zsuzsa grafikus- művész tárlata az általa létesített magángalériában március 31-én, Püspökszentlászlón. A zárt, stilizált, tájképi formavilágot teremtő művész újabb, színes ceruzával készült képein az említett világot írja tovább organikus, a korábbinál is elvontabb képi metaforákban, másfelől pedig a jantra-jóga - a látás jógáná- nak mantrikus jeleivel, a delta, „isten szeme" mágikus háromszögével élve geometrikus színkompozíciókat sorakoztat. Az április 28-ig, csütörtöktől hétfőig 14-18 óráig látogatható magángalériának májusban várhatóan a pécsi Magyar Lajos Gyermekotthon szakköre lesz a vendége, később az október 13-i zárásig többek közt Scholz Erik és Szkok Ivón festőművészek mutatkoznak be legújabb munkáikkal a festői környezetben lévő, kiállítóhelyiségeknek helyet adó parasztházban. B. R. Galambosi László Ég, nyisd arany zsákod Mintha most kezdené hóval betetőzni jégtornyú hegyeit a tél, márciusban, mikor ibolyákat terelhetne fűbe a fény. Szél dübörög, gyors az alagútban; hideget röpítve vágtat a mezőkön. Fagy a kölyök vetés. Didereg a magtár. Förgeteg lovai tipornak röhögve, zablákon nem feszül féken tartó kantár. Ég, nyisd arany zsákod, száját lobbantsd széjjel; bimbókat rázz gallyra, Isten melegével növeszd a ragyogást, porhanyitsd a rögöt. Zúzmarából ments ki, ne gördíts ránk ködöt! Lazul-e a föld még, zúdulhat-e belé sarjasztó napsugár? Terülhet-e barka Jézus lába elé? Bókol-e lebegve zöldellő pálmaág? Virágvasárnapra zendül-e méh szárnyán koszorúzó zene? Mintha most kezdené hóval betetőzni jégtornyú hegyeit a tél, márciusban, mikor ibolyákat terelhetne fűbe a fény. Szél dübörög, gyors az alagútban; hideget röpítve vágtat a mezőkön. Énekeljen vetés! Terhesüljön magtár! Fohászkodj, küszködő, szaporázz Uradhoz; kenyeret tördelni, kancsót emelgetni bazsarózsa-tűznél dalolva akartál. 1944 emberirtó idejéről számomra eddig két könyv jelent többet, mint irodalom, dokumentum vagy emlékezés. Mindkettő beleépült emberi öntudatomba. Szép Ernő Emberszag című leírása közvetlenül a történet után keletkezett. A másik, László Károly Ferien am Waldsee című emlékezése tíz évvel a történtek után Íródott, majd Harmincöt év múlva, 1980 őszén egy interjúban ismét végiggondolja az 1944- es történetet és annak 1954- es leírását. Szép Ernő könyvét pór éve ismét kiadták, egy nap alatt elfogyott. László Károly könyve nemrég magyarul is megjelent Esterházy Mátyás fordításában, Tóparti üdülés címmel, de szinte hozzáférhetetlen a mai bizonytalan könyvterjesztési viszonyok közepette. Szép Ernő könyve az emberi méltóság példázata. Az öreg, törődött ember önmaga méltóságát azzal deklarálja, hogy írásában, ahol ő uralkodhatna, kínzóját nem gya- lázza vissza, ő annak is megadja az embernek kijáró tiszteletet: „nyilas úr"-ként emlegeti. Lehet ennél groteszkebb helyzet? Lehet ennél méltóságtel- jesebb visszavágás? László Károly a történetnek adja meg a méltóságát. Nem a megalázott, a bosszúszomjas, a számonkérő beszél viszontagságairól. Egy ember írja le történetét. Pontosan, hitelesen, kitűnő megfigyelőkészséggel. Mintha a valahai pécsi ciszter-diák életveszélyes kalandjait a későbbi pécsi orvostanhallgató Írná meg, persze a majdani svájci Szondi Lipót-tanítvány tudásával és érdeklődésével. Vagy talán fordítva: mivel ilyen alkatvolt, azért élte igy át a történetét, és azért keresi utóbb Szondi Lipótot, módszert tanulni az átéltek leírásához. „Visszautasítottam a jóvátételt, hogy ezzel is demonstráljam: nem vagyok áldozat. Nem is érzem magamat annak. (...) Én az egészet úgy néztem végig, mint egy Fellini-f ilmet; azt mondtam magamnak, mi a pokolban vagyunk, ez valami Feledy Gyula rajza Pécsi diák pokoljárás«
