Dunántúli Napló, 1990. március (47. évfolyam, 59-87. szám)
1990-03-10 / 68. szám
Dunántúlt napló 1990. március 10., siómból A Uteűról utcára A sétány mellvédéire csak az emléktáblák kerültek eddig fel Aradi szoborról az Aradi vértanúk útján Egy félsikerű felújításról és egyebekről Megszólal a rendelet alkotója | A víz- és csatornadíjakról Jövőre a helyi tanácsok megváltoztathatják az elszámolási normákat Változatlanul falra hányt borsónak tűnnek az állampolgárok, a vízmű vállalatok és a tanácsok ivóvíz- és csatornadíj emelésével illetve áthárításával kapcsolatos észrevételei, tiltakozásai. Egyre több panaszos levél érkezik szerkesztőségünkbe, és még ki tudja hány helyre. A Napsugár presszó avanzsált. Hosszqbb bezártság után nyitni készül, de ezúttal már Gilde Pilsener sörözőként. Ott van már a bejárat fölött a szép, új cégér, az új ablakok míves maratással díszítettek, bent pedig (március első napjaiban írom e sorokat) javában folyik a berendezkedés. Persze én nem erről akarok írni e rovatbon, sejtheti az olvasó. Hát akkor miről? A jeles Bem utcai ház, ahol a söröző készülődik habzó italokat kínálni a kiszáradt tonkúaknak, eleddig kimaradt a belvárosi rekonstrukcióból, így magán viseli a leromlottság félreérthetetlen jegyeit. Ezért aztán meglepő látványt nyújt a söröző kül- zete. A homlokzaton a két ablak és a bejárati ajtó környezetét — az emeleti osztó- párkányig — élénk sárgára festették, de azt a félvödör- nyi festéket már sajnálták, amivel a 'kapu környezetét is átkelhették volna, hogy legalább az épület földszinti traktusa kelthessen ‘jobb benyomást. De így!... Tessék csak megnézni azt a frissen festett falat! Csorba, töredezett, időrágto — megérett bizony a felújításra. Vajon nem lőhetett volna annyi kicsinyke részt vállalni a belvárosi rekonstrukcióból, hogy legalább ezt a földszinti részt tisztességgel felújították volna? Mennyire más szemmel nézhetnénk az újdonságra... * Alagút... Ismét, s még hányszor... Puszta kíváncsiságból mentem át a minap, megnézendő a falakat. Ugye, hosszú és száraz időszakot tudunk magunk mögött, ám az olagútban a szokott helyeken — meglehetősen sok van belőle — rendíthetetlenül csorog a víz. 'Eltűnődöm a jelenségen, s az forog az elmémben: vajon valaha is megszüntethe- tők lesznek-e ezek a „források", vagy örök jellegzetessége marad ez a pécsi alagútnak, hirdetvén a következő nemzedékeknek: a 20. század í.0-as éveiben így és ilyennek született nólurvk egy fontos alkotás. Ha pedig feltekint a tisztes utókor, láthatja majd a négy öblös lyukat, amit ugyebár meg lehetett volna takarítani. Vajon hány százezer vagy millió forintot jelenthetett volna ez? Igaz viszont, hogy ha megtakaritód- tak volna a kürtők, akkor nem lehetne ott most a Kálié ria domb lábánál az a négy latalmas „virágkehely”. * Még itt maradva a közeién: elnézem ismét az Aradi ártanák úti zömök oszlopodat, s rajtuk a 13 aradi vér- t roú névtáblácskáját. Jelzik í zek a hajdani szándékot, miszerint a táblázott oszlopokra i elyezték volna az aradiak mellszobrait. A szándék akkoriban született, amikor Romániában egyre fogyott a lehetősége annak, hogy Aradon méltó módon lelhessen megemlékezni az 1849 őszén történtekről. Azóta nagyot fordult a világ, s a minap — február 20-án — olvasom a Népszabadságban „A vértanúk emlékszobra Aradon" c. cikkben, hogy Zala György szobrász és Schickedonz Albert műépítész 1890. október 6-án felavatott, s 1923-ban ledöntött emlékszobra darabokra szedve megvan még, s a decemberi forradalom után kezdeményezés született az újbóli felállításra, amit jóvá is hagyott a Nemzeti Megmentési Front Arad Megyei Tanácsa. A szobor rehabilitálására az eredeti avatás centenáriumán kerülhetne sor. A cikkíró Mázer István befejező gondolatát idézem: „Darida János aradi műépítész szerint mindent el kell követni, hogy a Szabadság-szobrot ez év október 6-ig felállítsák valamely megfelelő, a történelmi Arad múltiát tükröző környezetben. A románok nemzeti érzékenységét ez nem sértené, hiszen minden a megegyezésen múlik. A Szabadság-szobor a város kulturális-művészeti kincseit gyarapítja. Visszaállításához komoly anyagi fedezetre lesz szükség. Mindkét népnek kárára lenne, ha ez a gondolat zátonyra futna". Mindezt azért tartottam szükségesnek elmondani, hogy 'Pécs T. Társadalmának és a város jelenlegi vezetőinek a figyelmét felhívjam arra: milyen nemes cselekedet lenne lemondani a szoborgaléria amúgyis megvalósuló tervéről, s az arra szánt pénzt társadalmi gyűjtéssel kiegészítve felajánlani az aradi emlékmű helyreállításának a Céljára. Kérem, fontolják ezt meg! * Úgy illenék, hogy a gondolat kiváltotta hangulatot. ne törjem meg. Ezt megtettem magamban, és ezzel folytatom, amihez ismét egy újságcikk kínál mankót. Február 22-én olvastam a DN-ben a „Milyen lesz a pécsi egyetemi klub?" c. tudósításban, hogy legújabban részvénytársaság szervezése folyik a régóta húzódó nehéz szülés levezetésére. Másfél évtizedes ügyről von itt szó, ami párját ritkítja e sok könnyelműséget elkövető hazában is. A zajos pincekárokat követő helyreállítási program egyik elsőszülötte volt a Rákóczi út — Felsőmalom utca sarok alatti terjedelmes pincerendszer, amit az aknamélyitők igen gondos, de több évig tartó munkával és Dévényi Sándor építész terve szerint állítottak helyre ugyancsak jelentős költséggel (akkoriban az a 15 millió körüli pénz — vagy több? — bizony annak számított.) Már akkor megszületett a pécsi felsőoktatási intézmények központi klubjának a gondolata, ami mellett aztán váltig kitartottak az illetékesek, jóllehet — ha kicsit körülnéznek - akadt volna vállalkozó a gyors, ám más- irányú üzembe állításra. Az ugyanis fel sem merült, hogy az óriási állami pénzen helyreállított pincerendszert olyan célra hasznosítsák, ami hoz is pénzt, nemcsak visz. Tessék csak belegondolni: egy elegáns, jó idegenforgalmi beve- zetettségű, speciálisan pécsi vendéglátóhely mennyi pénzt hozhatott volna e pince meglétének a több mint egy évtizedében. De a pince azóta is csak vitt, hiszen az állag- megóvás is pénzbe került. És mennyibe fog még kerülni, míg megkezdheti „klubéletét. .. Tudom, sokan megköveznének ezért, de hadd mondjam ki: nem hiszem, hogy helyes volt a makacs ragaszkodás egy évtizeden át, miközben boldog-boldogtalannak mutogatták a pincét, aki csak Pécsre jött, hátha ki lehet imádkozni valami kis ipénzt. Hát nem lehetett, és kétlem, hogy ezután lehessen. Hársfai István A IMinisztertanács 1990. január 31-én hatályba lépett rendelet intézkedik „a víz- és csatornadíjnak a lakások és a nem lakás céljára szolgáló helyiségek bérlőire való áthárításáról”. A rendelet kimondja : „a díjmegtérités havi ösz- szege azokban a bérleményekben - bérlakásokban - amelyekben a vízfogyasztás imérhe- tő: az előző — egy teljes éves időtartam alatti - éviben mért vízfogyasztás alapján meghatározott víz- és csatornadíj egytizenketted része. Ahol nem mérhető: lakás esetében az e rendelet melléklete szerint kiszámított víz- és osatorna mennyiségi normák és a településen érvényes víz-, illetőleg csatornadíj szorzatának egytizenketted része. A rendelet hatálya nem terjed iki azokra □z esetekre, amSkor a vizmű vállalatok általi szolgáltatott — mellékvízmérővel elkülönített - vízért az érdekeltek vízdíjat fizetnek.” És elindult a lavina ... „Talán jól teszem, ha én is e rovatnak «ram meg a vízdíj emelésével kapcsolatos felháborodásomat. Nem azért tiltakozom, mert fizetni kell, hanem azért, hogy szobaszám szerint szabták meg a fizetés összegét. Egy kisiskolás is ki tudja számítani, hogy egy ember kevesebbet fogyaszt mint négy-öt. Az ország vezetőit mindez nem érdekli, ők a megoldás könnyebbik oldalát választották most is, -mint mindig. iNem törődnek azzal, hogy ta döntésük mennyire igazságtalan. Mindenesetre a döntéshozók emberségből elégtelenre vizsgáztak." — írja egy szigetvári olvasónk. Siklósról azt kifogásolja levél író rtk, hogy „Miért négyzetméter alapján határozzák meg az Ivóvíz- és csatornadíj összegét. Ha éh egyedül lakom egy 100 négyzetméteres lakásban, akkor miért sújtanak ezzel a rendelettel? Huszonöt évet a mezőgazdaságban -dolgoztam, de még ott is meg volt határozva az állatok napi vízfogyasztása, például sertés 40 liter, marha 60 liter naponta. -Úgy látszik .ökröknél' nem számít?” Pécsről egy nyugdíjas házaspár 'irt: „Mi ketten vagyunk a kétszöba összkomfortos lakásban, egy nyugdíjból élünk. Vidéken van egy kis hétvégi házunk, a levegő miatt minden évben májustól novemberig Iónt tartózkodunk. Fél évre ott fizetjük a vizdíijat. Kérdezem, kötelesek vagyunk-e a pécsi lakásunkra erre a hat hónapra is fizetni, mikor nem is tartózkodunk benne?” A hivatal véleménye Az észrevételeket, kérdéseket Mécs Ernőnek, a Belügyminisztérium osztályvezetőjének továbbítottuk, aki részt vett a rendelet kidolgozásában és előterjesztésében. — Nem vitatom, ihogy rengeteg problémát okoz ez a normarendszer, de ez Játszott az egyetlen járható útnak. Abból a tényből kellett 'kiindulnunk, hogy nem lehet külön- külön minden lakás vízfogyasztását órával mérni. Viszont, valahogy mégis el kellett különíteni ezt a szolgáltatást a lakbértől. Ezért a szobaszám és a komfortfokozat alapján átdolgoztuk a gyakorlati tapasztalatokon alapuló vízfogyasztási normarendszert. Ez alapján a lakók havonta fizetnek egy átalány jellegű összeget. Ha az év végén a tényleges - óra által mért - vízfogyasztás és a normában szereplő mennyiség között legalább 5 százalékos eltérés van, akkor az ingatlan- kezelő vállalatok elszámolást készítenek. Ha kevesebb volt a fogyasztás, mint a meghatározott norma, akkor a többlet- fizetés összegét átviszik a következő évre. Ha több volt a fogyasztás, akkor a plusz költségeket még be kell fizetniük a lakóknak. De ez a rendszer nem szolgál olyan sok újdonsággal, hisz 1985-től az ingatlankezelő vállalatok korlátozott nyereségérdekeltség formájában működtek, és a bérleményszolgáltatásoknál hasonló normarendszer volt érvényben. — Valószínű, hogy néhány esetben kell majd utólagos elszámolást készíteni, mert a normák megállapításánál nem vehettünk figyelembe minden egyes egyedi megoldást. Ezek az alapértékek — kétszobás lakás esetén évi 220 köbméter — három típusú épületállomány vízfogyasztásából tevődik össze: a normál, városi típusú, az 1-10 emeletes panel, és a kertvárosi jellegű épületekből, illetve figyelembe vettük a Környezetvédelmi és Vízgazdálkodási Minisztérium normáit is. Nem volt értelme szélesebb és összetettebb skálát meghatározni, hisz úgyis lehetetlen olyat készíteni, amely mindenkinek egyformán megfelelne. A normarendszer alapján mindegy, hogy hányán lóknak egy kétszobás lakásban, a vizdij ugyanannyi 5 főre is mint 2-re ... — Nincs állandó és naprakész lakónyilvántartás, nem lehet szómontartani, hogy melyik épületben, hányán fordulnak meg. Esetleg a nagymamához mennek az unokák minden hétvégén, és ott is fürdenek, vagy a gyesen lévő kismamák bérmosást vállalnak, vagy a munkások szinte nem is fürdenek otthon, mert a munkahelyükön a műszak után ígyis-úgyis meg kell fürdeniük. Azt hiszem, senki nem vállalná, hogy mindig bejelentse az ingatlankezelőnek, hogy hány napra mennyi vendége érkezett ... Végeztünk egy ezzel kapcsolatos felmérést, amelyben két azonos típusú épület körül megegyező lakószám esetén 40(!) százalékos eltérés mutatkozott a vízfogyasztásiban. Ez is azt bizonyítja, hogy nem a lakók számától függ a vízfelhasználás, hanem az emberek szokásaitól, beállítottságától. Akik az egész nyarat a hétvégi házukban töltik, azok duplán fizetik a vizszámlát, a bérlakásukban az átalányt és a telken a mért vízmennyiség után? — Ez csak látszólag van így, mert ha valaki hat hónapot nem tartózkodik otthon, az meg mutatkozik a ház tényleges fogyasztásán is. Az évvégi elszámolásnál az ingatlankezelők a túlfizetést jóváírják a következő évre. Ennek ellenére ez még mindig igazságtalan, hisz a saját „megtakarításának" csak egy hányadát veszik figyelembe jövőre. — Én is így érzem, de sajnos ezt írja elő a rendelet. Az összkomfortos és komfortos lakások csak a fűtés módjában és nem a vízfogyasztás jellegében különböznek egymástól. Mégis kevesebb vízzel számolnak a komfortos lakásoknál... — A távfűtött épületek radiátoraiban lévő víz a hálózati ivóvízvezetéken, és mérőórán keresztül érkezik az épületbe. Egy ellenáramú hőcserélőben - amelybe távvezetéken keresztül jut el a forró víz, vagy gőz - felmelegítik, és ez a melegvíz Cirkulál a 'ház fűtőrendszerében. Ezt a hálózatot havonta után kell tölteni a párolgási veszteség miatt, illetve leereszteni karbantartás, radiátorcsere végett. Ez a víz- mennyiség is az ivóvízhálózatból kerül feltöltésre. A lakók fizetnek fűtési dijat ezért. — Az van a köztudatban, hogy a lakók a melegvíz után fizetik a fűtési díjat. Ez nem így van! Hődíj címén a hőelőállítás költségét fizetik csak meg. Annak a forróvíznek a felmelegítési díját, amely a hőcserélőben átadja a hőt a vízvezetékről érkező hideg víznek. Van remény? A lakossági víz- és csatornadíjak 1990. január 8-tól emelkedtek, de az ingatlankezelő vállalatok csak február 1-jétől háríthatták át a megemelt összeget a lakókra. Tehát azok a fogyasztók, akik nem közvetlenül a vízműveknek fizetik a vízszámlát, csak február 1 -je után számoljanak a megemelt tarifával. A két és fél hét alatt fogyasztott víz régi és új ára közti különbözet az ingatlankezelőket terheli. A rendelet lehetőséget biztosít arra, hogy a helyi tanácsok — tanácsrendeletben — 1991. január 1-jétől az eddigi normától eltérő díjmegtérítési kötelezettséget is megállapíthatnak. Eszerint lehetőség adódik a lakószám szerint, vagy a kifolyó típusonként megállapított fő/nap vízfogyasztás alapján kiszámítani a felhasználást. Az „igazságtalan, központi” rendszer tehát csak ebben az évben működik. Már megindult a visszaszámlálás, ketyeg a tanácsok órája, hogy kidolgozzanak helyi szinten egy igazságosabb elosztást... Hajdú Zsolt Az első nyilvános rendezvényen zsúfolásig megteltek a pinceklub helyiségei Mindenhol ellenőrzik a vízórák állását ezekben a napokban
