Dunántúli Napló, 1988. október (45. évfolyam, 273-303. szám)
1988-10-15 / 287. szám
Pécs — Zágráb — Pécs Cserekiállítás a Vasarely Múzeumban Victor Vasarely (1908) és Zlatko Prica (1916), a két pécsi születésű festőművész „helyet cserél" a múzeumi hónap keretében. Vasarely szőnyegeit Fellbach után zágrábi bemutatásra viszik. A helyére - időszaki kiállításra Zlatko Prica költözött a hor- vát fővárosból. Tárlatát magyar és jugoszláv nézők előtt, október 7-én ünnepélyesen nyitották meg. A nemzetközileg ismert és kitüntetett Zlatko Pricát első ízben 1970 nyarán fogadtuk a Technika Házában (ma Csontváry Múzeum). Méretes, monumentális erejű olajainak kiállítását így vezeti be akkori kiállítási katalógusában: „Pécs, szülővárosom vendégszerető polgárai a tavasz- szal elvezette^ abba az udvarba, amelyet 47 évvel ezelőtt hagytam el. Az eltelt évek alatt, részletekbe menően vissza tudtam emlékezni az első lakhelyemre, amely valamikor a Ferenciek utcájában, a 22. szám alatt volt. Az események és bizonyos cselekedetek, amelyeknek gyermekkoromban szemlélője vagy részese voltam, az idő elteltével megfakultak, de elevenen bennem maradtak a színek, a fény és az árnyék, s mi több, még az illatok emléke is. Életem későbbi alakulásában az első felismerések erősen hatottak festői szemléletemre. Mint akkor gyermekkorom udvarában szemlélvén a szomszéd téglafal kopottságát, az esőtől és az apró mohától megsötétedett cse/epe- ket, a sápadt falakat, lent meg a ikert zöldjét...” Nos, Zlatko Prica érett képeiben már messziről átsütnek a pécsi gyermekkorból benne maradt színek és fények. Jugoszlávia valamennyi jelentős múzeumában, képtárában találkozunk vásznaival. Mindenütt és mindannyiszor leszólító erejűek tisztán csengő pirosai, kékei, sárgái. — De megállásra késztet ott Zágrábban, szerte Jugoszláviában és itt is ma Pécsett Prica jellegzetes művészete. Játékos a vonalrendje, alkalmas arra, hogy oldja és kapcsolja a nagy színtömböket. Egyben fogódzót is ad a nézőnek a kép tartalmát illetően. Egy régebbi időszakában elvontabban az ember és természet egységéről vall (Asszony és termés, Termés és fa). Az itt látható újabb kompozícióiban beavat minket a jellegzetes pricai mitológiába (Kék Afrodite kagylógyűjtőkkel), festői költészettel idézi az isztriai nyarat (Piros bárka, Szürke vitorla stb). Zlatko Prica Pécsről Indult a gyermeki .zín és fény élményével, most Zágrábon és a nagyvilágon ót visszahozta nekünk a fény és szín képi valóságát. Kelle Sándor I Zseni Nándor fagottrr művész Altok az üvegajtónál, picit megkésve, a Művészetek Háza előadótermében, s hallgatom a koncéit első számát. Vivaldi a-moll trió. Szárnyal, gyöngyözik ez a gazdagon ékített muzsika a három koncertező hangszer szólamaiban: a zongora (A. Varga Márta) és a fuvola (Kollár Anikó) madárdalszerű trilláival a dal- . lomvégeken, máris átadva a „szót" a gyakran fölcsendülő mély fagottszólamnak. A művész középütt áll. Szép, férfias hangzású ez a vörösesbarna fafúvós hangszer — gondolom közben. Távoli rokon fém-unokaöccsével, a bohém- kedő szaxofonnal ellentétben a fagott intellektuális lény, külsejében, megszólalásában egyaránt. Mindent tud ő is. szakmunkásképzőben nyolc tanteremben 1200 gyerek tanul. Délután temetésre mentem. Egykori tanárom, kiváló nyelvész, népszerű tanár. Fiatalon egyetemi magántanár, idős korára címzetes egyetemi tanár. Tanszékvezető. A beszédeikben meghatott, megérdemelt elismerő szavak. Néhányon tudjuk: ötvenéves koráig nem kapott egyetlen külföldi tanulmányutat sem. A pályát akkor kerdte, amikor még sok volt az állástalan diplomás, és allékor végezte, amikor a leghan- gosa'bban szóltak a törvények és határozatok a tudás megbecsüléséről Este összefutottam N. Lacival. Nem utazott el, részt vett a temetésen. Álltunk az utcán, hallgattunk, hiszen már mindent elmondtunk egymásnak. Aztán mégis:- Emlékszel, az öreg' mesélte, hogy van egy papírja, amelyben mint az egyetem gyakornokát értesítik, munkahelye elengedi szabadságra. — Emlékszem. Meg arra is, hogy nyugdíj előtt kiváló tanszék- vezető munkájáért rendkívüli fizetésemelésben részesítették. Egymásra néztünk és elsírtuk magunkat. G. T. vóst is tanulsz", elkezdte a fagottot. Azután egyszer, valamikor megszerette ... A Zeneakadémia pécsi tagozatán már e hangszer tanáraként végzett. Akkor már évek óta muzsikált a színházi és a filharmonikus zenekarban. Tanára, Keszler György Pestre távoztával a helyét is megörökölte. Élete nagy döntésekor: „Zeneakadémia vagy család" — az utóbbit választotta. Vallja: nem a művészdiploma a fontos, hanem a mindenkori igényesség. Mindenben — legyen szóló-, kamara- vagy zenekari mű, ahol a fagott megszólal. Repertoárja, bár előadási lehetősége minimális húszegynéhány év alatt olyan 80- 100 mű. (Kb. fele szólóhangszeres, a többi kamaradarab, illetve néhány átirat.) Pódiumkészen vagy rövid idő alatt fölújíthatóan. Marad azonban munkásságában súllyal a zenekari játék, amelynek izgalma, szépsége és nehézsége is éppen a néhány másodperces megszólalásokból adódik. Amikor a fagottnak - Janota Gábor szerint „a zenekar szürke eminenciásaként" — olykor e néhány taktusban kell megfogalmaznia valami fontosat. Estleg magával ragadva más hangszercsoportokat vagy az egész orcsesztert... Mindent szívesen játszik, ami jó zene. Mozartot, Brahmst, Bartókot különösen, és jó lenne Sztravinszkijt is, és eleve több XX. századi szerzőt játszani. És egyszer Mozart fagottversenyét, a zenekar előtt... És jó lenne - ezt már én teszem hozzá -, többször hallgatni pódiumon őt, amint újabb és újabb színeit fölmutatja ennek a kedves, szép- szavú fafúvósnak. Mert ezt a múltkori teltházas közönség is bizonyára szívesen venné. Máskor is... W. E. Kaszás Máté Rágógumi és naplemente Amikor eleresrti vagy elküldi őket — mondja - és viszik, látja, hogy mogukban, magukkal viszik a bánatot. A magukét, persze. S hogy minő áldozatot kér, követel, csikar ki tűlük olyankor! Ha csak a feleséget vesszük, is. Mert vegyük csak őt, mondja. Menynyi-mennyi percet kitevő mosoly. Tekintet. Szó, ha csak nagy ritkán is. De az együtt- lét fenomenális élményével. Egy kérdés például: „Mi van a tévében?" Ez is. Vagy egy másik: „Oly fáradt a szemem, neked is?" Amiről - szerinte - kellene, meg lehetne is beszélni, netán írni! Élettel-telien. Boltba megyek — mondja —, és az ugyebár egy út. Ám nemcsak az oda-visszóból áll, ó nem. És ezt figyelembe kel! venni bárhol, \ bármikor. Igaz, tud ő rámenős is lenni — mondja. Vált, ahol kellett (de nem nagyon). Egyszer felvitte a „rágós” lányt a hegyre, és azt mondta ott neki: „No nézd, itt jöttek be a Felszabadító Csapatok!" A lány nem akart hinni a szemének. „Tudod — mondta —, amikor a Felszabadító Csapatok leereszkedtek itt a dombon, nem volt akkor még itt szántó, sem magasfeszültség, a Búzakalászban is csak jóval azután lett munkaegység, mivel a Búzakalász is csak azután alakult, de mezőség volt erre, ritkás erdő, s a farkasok egyszer bemerészkedtek télen a faluba és fölfaltak egy lányt, aki fele annyi idős lehetett, mint te." „Irtó izgi - így a lány —, ő volt a Piroska, ugye?” „Hát persze." Náluk, otthon, csak az a baj - mondja —, hogy maximálisan tiszteli az asszonyt, az ő teste viszont szakadatlanul vágyik az öldöklő küzdelemre. De ne értsük ezt úgy’, hogy ő verekedés volna. Ilyen, és ehhez hasonlók! Vagy egy harisnya például, amelyben megakadt az ujja. Nem írná le a harisnyát, csak gondolna rá. Nem is tudja már, hogy barna volt-e, testszínű voltre, lehet, hogy harisnyanadrág volt (-e). Néha gondolunk valamire - mondja —, vagy «ízünkbe jut valami, és egyszeresek fölösleges lesz. Hogy, mintha csak arra kellene, például most ez a harisnya, hogy röpüljenek á varjak. Ő látott varjakat, és nemcsak röpülni, és, persze, nemcsak egyszer, ö úgy gondolja, hogy az a bizonyos állapot, bennünket, mindnyájunkat — köt. Ahhoz a folyamathoz, mely a legősibb idők óta tart. S bennünket, ez, ha nem is figyelünk/figyelhetünk rá, eleve visszavisz oda. Nem sok változás ment/mehetett végbe ezen a területen azóta. Persze vannak, akik inkább a folklórban keresgélnek és találnak. De ő úgy érzi, hogy itt (és nem is csak a szerelemre gondol, mert abból aztán elenyészően kevés van, úgy is mondhatná: csurran- csöppen) el lehet/lehetne kapni az Embert. És hát ő is csak ember. Volt a templom — azt mondja. Az a templom fehér volt. Abban a templomban ő sosem járt. Bíbelődött a cipzárral (most majdnem azt mondta — mondja —, hogy volt mögötte valami). „Kussolj már! - nyögte a kis aranyos, természetesen nem ezekkel a szavakkal - Csak fölcukkoljuk egymást ..." No, ebben már akkor is biztos volt. De: nem sza. bad-e?, nem jó-e?, mi fenne jobb? Élmény volt minden — mondja -, még a gondolat is. Jött akkor egy sánta nő (de lehet, hogy nem is volt sánta, hasfájástól is mehetünk bicebócán — mondja). Kicsit sán- tikált. Te, mi a fészkes fenének kell nekünk mindent és mindenkit észrevennünk, kérdezhettük volna egymástól — mondja. Akkor mondta a kis aranyos, hogy nem köpi ki a rágót. De miért? Vagy: miért ne? „Te, ez felfújhatós?" - kérdezte ő. Közben birkózás, stb. S ebben volt a pláne. „Édesapádat hogy hívja édesanyád, nem tudod?” „Milyen ócska, kis ronda nő!" — mondotta a kis aranyos. S tulajdonképpen evvel a mondatával ásta meg, és evvel a mondatával esett bele a kis aranyos (...) Nem mintha nem nem — szép lett volna a sánta — mondja. Igaz volt, hogy nem volt szép, fiatal sem volt, öreg sem, korhatár nélküli volt. Eltűnt a fehér tempJ lom mögött, és akkor ők ottmaradtak ketten a cipzárral. Ha fölszalad: csuki. Ha leszalad: csíki. Csíki. Csuki. Csiki-csuki. Csuki. Csíki. Csu- ki-csiki... „Juj, te! - sziszegte ekkor, mert olyan érzése volt, hogy ő'itten most egy harmatos zsenge margarétaszál, s hogy az agyából nőtt csipkés szirmait szaggatják le. - Nem kubikoslapátnyél ez, hej!..." Móka, kacagás és minden, mi jó! S majd állnak később némán, és nézik a naplemen-, tét. Arcuk meg gyűrt Emberarc. Harmincéves a Jelenkor Irodalmi est Budapesten Ritka jelenség a magyar irodalomban, hogy harminfc évet megérjen egy folyóirat, mégpedig olyon egyenletesen magas színvonalon, mint a Jelenkor - ez volt a mottója annak a jól sikerült, hangulatos irodalmi estnek, amely a Pécsett szerkesztett irodalmi és művészeti folyóirat alapításának harmincadik évfordulója alkalmából a Pesti Vigadóban zajlott le csütörtökön. Az est első részében Jelenkor-antológia címmel Berták László, Csorba Győző, Kalász Márton, Makay Ida, Parti Nagy Lajos, és Pákolitz István verseiből hallhatott a Vigadó kamaratermének .népes közönsége, részben Töreky Zsuzsanna és Vállai Péter, színművészeknek, részben maguknak a költőknek az előadásában. A második részben pedig kerekasz- tal-beszélgetés hangzott el a folyóirat múltjáról, jelenéről, jövőjéről, írók, költők, szerkesztők részvételével. Csordás Gábor főszerkesztő, a folyóirat múltjáról beszélt, és arról a társadalmi háttérről, kultúrális hagyományról, polgárosult szellemről, amely lehetővé tette korábban a Sorsunk és a Dunántúl, később a Jelenkor létrejöttét, működését. Arról, hogy Csorba Győző, Takáts Gyula - és mások —, személyében olyan költők álltak a Jelenkor mellett, akiknek személyisége, munkássága a felhalmozott értékek folyamatosságát biztosította a Jelenkor szerkesztői — Tüskés Tibor, Szederkényi Ervin és az utánuk következő fiatalabb generációk számára is. Balassa Péter azt kérdezte Nádas Pétertől: miért érzi magát „otthon” a Jelenkorban. A válasz: nem széles, de jól körülhatárolható olvasói körben, való ismertséget és népszerűséget jelent megjelenni ebben a folyóiratban. Domonkos Mátyás fontos minősítő jelzőket mondott a folyóiratról, amikor azt fejtegette, hogy a Jelenkor az irodalmat ■ nem irányzatok és nemzedékek szerint szervezte, hanem esztétikai szempontokat tartott a legfontosabbnak, s tény, hogy a Jelenkorról elterjedt vélemény az írók világában; a legjobb műveknek ad helyet (volt, aki azzal vádolta a szerkesztőséget, hogy „a minőség strébere"), ez a következetesség a lap legfontosabb összetartó ereje. Radnóti Sándor egyenes „egy jól berendezett úri szobához” hasonlította a folyóiratot, ahol garantáltan jó minőségű a pipatartó is, az asztal faragott lába is. Hallama Erzsébet a vidéki írói lét mibenlétéről. Lengyel Balázs az Újhold és a Jelenkor kapcsolatáról szólt, utóbbi arra hívta fel a figyelmet, hogy a pécsi folyóirat sokkal nagyobb hatású a mai magyar irodalomban, mint arra példányszáma után következtetni lehetne. Mészöly Miklós, Szederkényi Ervin „értékszimata" mellett, a szerkesztőségi munka etikusságát tartotta kiemelkedő értéknek, Pécs városának értékmegőrző és hagyományápoló magatartása mellett. Az irodalmi est harmadik részében Koszta Gabriella, a Pécsi Nemzeti Színház művésznője bemutatta Esterházy Péter, Fuharosok című kisregényének szí ipadi változatát. G. T. V luumuil IVS-I CUVj, JiLM-mív,! IUM, vagy eltitkolva a valóságot, kis kesernyés iróniával befelé zokog, mint a férfi, aki nem akarja szomorúságával elrontani mások örömét... De mindezt valami halk és finom érzésvilág birtokosaként teszi. Lírai világ ez, bármilyen emberi érzés rezonátoraként - bennünk. Megszólaltatójo: Zseni Nándor, a Pécsi Szimfonikus Zenekar szólamvezető első fagottosa, élete (húszéves pályafutása) harmadik önálló koncertjén. -(Igaz magoi a hangszer se túl gyakran léphet pódiumra. Pedig hatalmas irodalma van.) Zseni Nándor most ebből az irodalomból válogatott rendkívül igényesen, amiért a hallgatóság külön is hálás lehetett. Vivaldi után zongora- kíséretes szólót hallottunk Bel- lini-operotémára (Jancourt: Fantázia és fúga); s jeles XX. századi avantgárd szerzőtől is (Tansman: Sonatine). Majd ismét a múltból, a XVIII. század második felének egy csipke-könnyed rokokós kamaradarabját, Vogel F-dúr kvartettjét Kardos Ildikó (hegedű). Erdélyi Zoltán (brácsa) és Jancsó Ildikó (cselló) közreműködésével. S újra a jelenből: amerikai fagottmuzsikát (Don Gillis: Brushy Creek); illetve egy másik ragyogó zenét, a fagotthangzáshoz oly remekül illeszkedő, századelős impresz- szionista hangulatban. (Jean- jean: Prelude et scherzo.) Nagyon szép este volt, egy ritkán hallható fafúvós, ritka szép színeivel egy kitűnő művésztől, akinek a nevét zenei berkekben több, mint 20 éve jól ismerik: a szélesebb közönség talán kevésbé. Zseni Nándor pécsi művész. Úgy mondja, „botcsinálta" fagottos ... A művészeti szak- középiskolát zongoristaként vénpTfp Knr tnnnrnőip indítva.
