Dunántúli Napló, 1985. november (42. évfolyam, 300-328. szám)
1985-11-02 / 301. szám
Bemard Shaw komédiája a kamaraszínházban A Candida előadása után hazafelé ballagva a színházból, nem tudjuk elhessegetni magunktól a kérdést: milyen érvek szóltak a darab bemutatása mellett? Nem mintha nem szórakoztunk volna elég jól, de azért valami nehezen megfogalmazható hiányérzetünk támadt. A Candida nem nyűgöz le gondolatainak újszerűségével. Mert egyfelől az, amit Shaw itt elmond a kapitalizmus farkastörvényeiről, az üzletemberek kapzsiságáról, bizony már-már színpadi közhelynek számít (maga Shaw is elmondta más darabjaiban jobban). Másrészt a színpadi szólamon- dás mai világában (és a női emancipáció mai szintjén) nem túl hatásos az a mélység és bátorság, ahogyan Shaw hősei az érzelmeikről beszélnek. Ráadásul a rendező nem akart semmit e naiv társadalomkritikai vonulattal, nem hagyta el, nem erősítette fel; s nem tette idézőjelbe e pateti- kus szerelmi vallomásokat. Vagyis nem volt semmi külön, személyes mondandója a darabbal. Egy fontos érv viszont a Candida mellett: jó szerepeket kínál. Ez persze, nem kevés. Minden színház kötelessége, hogy színészeit testhez álló szerepekkel lássa el, amelyekben színészi egyéniségük kiteljesedhet, ennél fogva jól érzik magukat benne és kedvvel játszanak. És az ilyenben rendezőként részt venni igazán hálás feladat. A Candidában ilyen szerepek vannak. Itt van mindjárt a címszereplő asszony, Candida. Ö áll ennek a különös háromszögtörténetnek a középpontjában: Vári Éva játssza a kamaraszínházi bemutatón. Férjével James Morell lelkésszel (Győry Emil) megbízható, kiegyensúlyozott házasságban él, míg föl nem tűnik a láthatáron egy fiatal költő, Eugene (Borbély László m. v., illetve Csuja Imre), hogy kamaszos, szertelen szerelmével körülrajongja az asszonyt és megingassa a férj magabiztosságát. ,,Mit kínálnak értem, cserébe o választásomért", kérdezi Candida kissé színpadiason, s bár a választás nem kétséges előttünk az indok mégis meglepő. Candida azért marad a férje mellett, mert bár az ,,a két karja erejét", becsületet, kenyeret, otthont, tekintélyt kiCDIUDIDA Fotó: Proksza László nál a költő elhagyottsága, szorongása ellenében, mégis ő a gyengébb: az egyedüllétet nehezebben bírná ki, mint a 18 éves Eugéne. Shaw nőalakjairól gyakran mondják: túlzottan racionálisak. Vári Éva megformálásában Candida nemcsak észlény. Realitásérzéke kormányozza ugyan, amikor eljátssza a férjét kritikátlanul csodáló az oltalomra, védelemre szoruló asszony szerepét („azért parancsol ő ebben a házban, mert én tettem úrrá: jóllehet, nincs erről tudomása", mondja Morellről), de ez szerelmen, szereteten és a másik megbecsülésén alapszik. Apró asz- szonyi praktikák persze, előfordulnak, és jól esik egy más férfi hódolata de tudja, hol a határ, meddig a mérték. Shaw valószínűleg, csúfolódni akart a korabeli emancipáció híveivel a történet ilyen alakításával: akkoriban, a múlt század kilencvenes éveiben ugyanis a férji uralom alól kiszabaduló és családját elhagyó Nóra inkább számított példaképnek. Vári Éva Candidája úgy választja férjét (és gyerekeit), hogy önmagát sem kell feladnia: érvei a szeretet, □ biztonság, a család. Pedig van mit tűrni James Morell mellett: az íróigazán nem kíméletes a saját nagyszerűségüktől elvakult és a birtokon belüliségben elkényelmesedett férjek iránt. Ez a férj egyébként lelkész: templomokban és politikai gyűléseken szónokol, és persze, otthon is. Ahogy Győry a saját íróasztala előtt is belelendül a prédikációba! Valósággal megrészegül saját magától. Győry Emil manírjai most James Morell manírjai lesznek, és ez különös karaktert ad a figurának. A rajongó költők közül Csuja Imre volt a jobb. Érzékeltetni tudta, hogy fiatalsága a fő vonzóerő az asszony számára, és félszegsége alól hamar előbújt a magabiztos, okos férfi. Győry Emillel való harmadik felvonásbeli összecsapása az előadás legjobb percei közé ■tartozik. Borbély László m. v. alakítása sajnos nem sikerült. Megjelenése is előnytelen (hosszú, gyűrött nadrág, lógó kabát) és jószerivel csak Eugene tétovaságát, határozatlanságát tudta felmutatni. Ebben a „felállásban" a választás pillanatig sem jelent valódi alternatívát Candida számára. Carnett kisasszony, a főnökébe szerelmes titkárnő: Unger Pálma. Elfojtott vágyaival, tudatalatti féltékenységével és pedantériájával egyszerűen: kitűnő. Újvári Zoltánra (segéd- lelkész) nem hárultak különösebb feladatok, Faludy László kereskedője időnkint a bohózat felé tolta az előadást. Csík György zsúfolt kispolgári otthont utánzó díszletei között Vas'-Zotlán Iván lelkiismeretes, alapos munkával állította színpadra G. B. Shaw komédiáját. Kellemes, szórakoztató este volt. De akár érdekes este is lehetett volna. G. T. Fiatal képzőművészek Lyonból Alain Poullet festménye A szokatlanul elegáns kivitelezésű katalógus előszavában Thierry Raspaif úr, a lyoni st. Pierre Múzeum kortárs gyűjteményének vezetője, a kiállítás franciá szervezője elégedetten állapítja meg hogy a „kelet—nyugati együttműködés több, mint szórványos", és a „művészet földrajza egyáltalán nem esik egybe a politikai terminológiákkal". Jóérzésünket csak fokozhatja, hogy Pin- czehelyi Sándor bevezetőjében megemlíti, sor kerül pécsi művészek jövő esztendei lyoni bemutatkozására is. A gyümölcsöző együttműködés első látható bizonyítéka az a kiállítás, amely most a Pécsi Galériában négy fiatal művészt mutat be. A kiállítás címe sokat mondó szójáték: oroszlánkörmökre, a tehetség korai jeleire utal. Különösen örvendetes, hogy alkalmunk nyílik némi tájékozódásra, egyéb lehetőségekben oly szűkös viszonyaink közt. A négy művész abba az irányzatba tartozik, amely a 80-as évek elején a művészet minden területén erőteljes alkotásokkal jelentkezett. Fogalmilag nehezen megragadható, s a skatulyákkal szemben különösen ellenállónak bizonyul, mert lényegénél fogva terminus- és ideológia-ellenes. Az „általánossal" szemben a „különöst”, az „örök igazsággal" szemben az ,,én"-t tételezi 8. HÉTVÉGE mint rendezőelvet. Vonzalmat érez a misztikus, a frivol iránt, előszeretettel helyezi új kontextusba hagyományos kulturális értékeinket. De nem törekszik általános érvényűségre. Számos elnevezése közül néhány segít talán közelebb jutni a jelenséghez: „új szubjektivizmus", „új festőiség”, „új eklektika", „új narrativitás" vagy a legismertebb: „új szenzibilitás", azaz új érzékenység. A négy művész négy külön világ, mégis sok bennük a rokon vonás. Mintha belső monológot folytatnának, amelynek egy-egy pillanatát rögzítenék nagyméretű vásznaikon. A kifejezésmód rokon az expresszionisták tisztázatlan, megfontolatlan önkifejezésével, mégis más. Nem közvetlenül szól, hanem közbeiktat egy idézőjelet. A megszületett művet születése pillanatában elidegeníti önmagától, narratív módon mintegy elmeséli önmagát. (Nyomon követhető ez az effektus a címadásban is: „Ezekre a szavakra gondolt, nem lévén elég elkeseredett ahhoz, hogy radikálisabb legyen".) Gilles Lecotfre képeiből a katasztrófa hangulata árad. Mintha az utolsó pillanatokat ragadná meg hatalmas vásznain a sötét kékek, szürkék, feketék és a tört sárgák misztikus ellentétpárjával. Anne Petrequin apró, finom elemekből építkező kollázsai egy meditativ hajlamú ember megnyilatkozásai, aki a világ széthullását önmaga apró rezzenésein keresztül éli meg. Alain Pouillet áll legközelebb a expresszionista hagyományokhoz. Szaggatott, dinamikus ecsetvonásokkal megfestett démoni figurái közel állnak a primitív, nyers, ösztönös önkifejezési formákhoz. Egyenlőség- jelet tesz az „én” és a külvilág közé. Jean-Philippe Aubanel rokon az előbbivel a nyershez, vadhoz való vonzódásában. Tiszta, erős, színekkel dolgozik. Az itt kiállított pár műve alapján túlzás általánosítani, de mintha a dolgok elemi jelentése izgatná. A négy fiatal művész munkái jól példázzák azt a jelenséget, hogy a nyolcvanas években fontosabbá válik a személyesség és a személyiség. Az „én" önmagába menekül és harsány, kihívó képekben rögzíti önmaga érzékeny, változó arcát. Itt nincs követhető hagyomány, nincs rend és megszűnt a káosszal szembeállítható jövőkép. Sohasem voltak ennyire időszerűek • Kirkegaard szavai: „Minden fennáll, de senki sincs, aki hinne benne. Az a láthatatlan szellemi kötelék, amely érvényességet ad, eltűnt, és így az egész kor komikus és tragikus is egyúttal; tragikus, mert pusztulóban van, komikus, mert fennáll." Kovács Orsolya „Örülök Dévényinek, de...” • Széljegyzet egy kiállítás | kritikájához Dévényi Sándor építész kiállítása november 10-ig lesz nyit- j , va, elkészült, vagy most készülő munkái azonban még hosz- ■ í szú ideig városkép-meghatározó szerepet töltenek be, ezért « j érdemes róluk több szót ejteni A Dunántúli Napló október \ 19-i számában olvastam a kiállítás kritikáját „Valami í más . . címmel. Az ott leírtakhoz szólnék hozzá. A kritika illusztrációinak egyike az aláírástól eltérően — Dévényi szerintem egyik eddigi legjobb alkotását, a Bá- i rány úti családi házat ábrázolja; ez az épület letisztult, sál- [ langmentes, szemet gyönyörködtető kistestvére a lakodalmas háznak. Dicséretet érdemel az Akvárium—Terrárium, a Rá- j ! kóczi úti pince, valamint a Bányászati Múzeum belső terei- | nek a kialakítása, a tímárház felújítása is. Nem feledkezhe- ; tünk meg a művésznek a belvárosi rekonstrukció során ké- : szült és készülő terveiről sem, ezeknek mint környezetformáló elemeknek nagy szerepük van városunk hangulatosabbá té- ; j telében. Az eddigiekből kiderült, hogy nekem tetszett a kiállítás és örülök, hogy Dévényi Sándor Pécsett dolgozik. Van azonban két olyan létesítmény (az egyik sajnos már el is készült), amelyek a kedvező benyomást jelentősen lerontják. Ezek a j „Zsolnay-teázó" és a „villámsújtotta ház." Nehéz ezeket az elgondolásokat rajz, vagy fénykép nélkül elképzelni, mégis talán érzékeltet valamit a szöveg is. Elsőként következzék az a pár gondolat, amit a teázó tervrajzai mellett olvashatunk • az építész tollából: „ .. . A teázó a világmindenség modelljévé válik, a középső szint a valós, az alatta, lölötte lévő pedig a transzcendens világkép szimbóluma . . . Fizikai (valós) környezetünk a Nap-oltárnál kezdődik, a Napot őrző leopárddal... A boxo- kat elválasztó szárnyas vaddisznók egy-egy planétát tartanak ... A helyiségbe a Hold kapuián jutunk be . . . A Napoltárral szemben a Plútót őrző sárkány ... A valós világból egyszerre pillantunk az alsó és a fölső térbe, a gonosz (pokol) és a jó (menny) birodalmába. A pokol hatalmas polip karjai között helyezkedik el. . ." Nem lehet egy építészeti tervet kísérő szöveg alapján minősíteni, mégis: Nem túlzás ez? ízléses ez? A kritikát idézem: ,, . . . Dévényinek tudatos a törekvése ■ a mágikus-szimbolikus funkció felerősítésére, amely az építészeinek egyik alapvető ■ feladata." Erről — gondolom — sokféle vélemény elhangzott már. Szerintem viszont nem alapvető feladata. Sőt! Az építész feladata egészen más. Például az, hogy az ember jól érezze magát egy teázóban és ne remegjen a kezében a csésze a sok eozin polip, hüllő és szörny társaságában. Ez az objektum - szerencsére — még nem készült el. Fölépült viszont a „villámsújtotta ház" a Felsőmalom utca 2. sz. alatt. Ezt az épületet előbb láttam mint ahogy a kiállításon hozzáfűzött magyarázatot elolvastam volna. Nagyon csúnyának találtam! Acélrács, beton, nagy vaskapu — ipari épület jellegű. És halványan felsejlett bennem a gondolat, hogy itt a régi és az új találkoztatósa lehet valamilyen tervezői szándék. Rosszul sikerült. Hiába az a szép megfogalmazás, hogy „tézis-antitézis, ahol a régi épületben anyag van, ott az újban levegő, és fordítva . . ." Ezt az utca embere nem kezdi elemezgetni, csak megállapítja, hogy lát : egv csúnya házat, csúnya anyagokból. Hangsúlyoznom kell, hogy a kiállítás nekem nagyon tét- ■ szett. De ez a két létesítmény nem. Másoknak viszont talán- ezek tetszettek és az egyéb tervei kevésbé. Dévényi mun- I kái beszédtémává váltak városszerte, és ezt jónak tartom. A I kritika írójával teljes mértékben egyetértek abban, hogy i ! „reméljük, lesz lehetősége a letisztulásra és kibontakozás- I j ra." Temesi Tamás magasépítő üzemmérnök s A Hoketus Együttes hangversenye A szép számú közönségnek tetszett a „jövő” zenéje „Miért nem dalol “a kalapács?" — kérdezi Havasi János a zene el- és befogadásának kérdéseit firtató kis könyvében. Nos, a hollandiai Hoketus Együttes tagjai és szerzői valószínűleg ugyanezt kérdezték s hétfő este Pécsett, Liszt- terembeli koncertjükön válaszoltak is rá: műsorukban — időnként — nemcsak a kalapács, dalolt, hanem — szó szerint - az üllő is! Akik nem voltak ott, e rövid jegyzés alapján talán nehezen tudják elképzelni, hogy ű- zenhárom fiatal ember több mint két órán át élvezhető és élvezetes zenét játszhat csupán a legegyszerűbb eszközökkel megszólaltatott ütőhangszereken (gongon, különféle dobokon, xilofonon és marimbán), néhány fúvóshangszeren, (délamerikai pánsípon és szaxofonon), továbbá basszusgitáron és szintetizátoron. E hangszereket punktualista módon kezelték, szólaltatták meg — azaz élesen elkülönülő, „ütött", többnyire erős akcentusú hangokon, eltérő hangszíneken és regisztereken —, többnyire maguk szerzette zenéjükből, tehát hiányzott a dallam, sőt a hagyományos értelemben vett harmónia is csak nagyon áttételesen jelentkezett. Ez egyben annyit jelent, hogy kizárólag a rendkívül változatos ritmusokkal, s ezek ilyen ötletes hang szi n-kombi nációival érhettek el hatást, csak erre bízhatták a kifejezést, a mondanivalót. Számaik többségében teljes sikerrel! Sok minden segítette őket ebben: Gene Carl Gray Matterében a logikus és egyben a néger rítusok impulzivi- tásával „ellenpontozott", alátámasztott, a felerősített emberi kiáltások hitelével súlyozott szerkesztés, Huib Emmer „képeiben" a jól megválasztott hangszínhatás, Misha Mengel- berg két kompozíciójában az immár a dallamot is — rendkívül egyszerű dallamokat — „visszavevő", a témákat egy- egy variációsorozat két szélén exponáló szerkesztés. Mindehhez rendkívül fegyelmezett, pontos játék társult, hiszen változó igen feszes ritmusokban kellett érett összjátékot produkálni. A hangszerjátékot sok- csatornás keverőasztal egyensúlyozta ki, kialakítva a kívánt hangzásarányokat. A holland muzsikusok estjének csupán egyetlen száma, de Bondt: Bint című kompozíciója okozott gondot, váltott ki ellenérzést a közönségben — joggal. Úgy tűnt, hogy inkább az előadóknak szerzett örömet, mintsem hallgatóinak. Ami engem illet, a legjobb szándékkal sem voltam képes felfedezni benne a kifejezést, a tartalmat, amit közölni akart, amiért megíródott. V. J. Csuja Imre, Vári Éva és Cyőry Emil
