Dunántúli Napló, 1985. március (42. évfolyam, 58-88. szám)

1985-03-09 / 66. szám

; JELENKOR IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT KÁLNOKY LÁSZLÓ verse 193 RABA GYÖRGY versei 194 MANDY IVÁN: Magúkra maraduk II. (elbeszélés) 195 RÁKOS SÁNDOR vette 205 SZANTÖ PIROSKA^ Kár {elbeszélés) 207 KALÁSZ MARION': Téli bárány (regény. XVI.) 213 FEKETE GYULA; Tengensepp (aforizmák, jegyzetlapok, III.) 219 CARAI GABOR versei 223 KOLXAI TAMÁS; Vonat és villamos avagy a posztmodemség paradoxom (Csehov- és Williams-előadtátok Kaposvárott) 225 P. MÜLLER PETER; Pécsi szintest esték (James Joyce. Számkivetettek. Georges Feydeau : A barátom berátuője) 231 KISS DENES versei 235 POSZLER GYÖRGY; A jéghegy csúcsa és a láthatatlan szisztéma (Portrévázlat Lukács Györgyről. ÜLJ 23Ö * Kosztolányi Dezső születésének 100. évfordulójára KIRÁLY ISTVÁN; Kosztolányi Dezső (Befogadói élmény beszámoló} 245 * MAROSI ERNŐ; Fülep Lajos és a nemzeti művészet 257 FODOR ANDRÁS: Ezer est* Fűlep Lajossal (napló. Hl) 262 löflS MÁRCIUS A Jelenkor márciusi száma A Pécsen szerkesztett iro­dalmi és művészeti folyóirat új számának lírai rovatában Gora/ Gábor, Kálnoky Lász­ló, Kiss Dénes, Rába György és Rákos Sándor verseit, a prózai írások sorában Feke­te Gyula aforizmáit, Kalász Márton regényrészletét, va­lamint Mándy Iván és Szán­tó Piroska elbeszélését ol­vashatjuk. A tanulmányok, jegyze­tek, dokumentumok közül figyelmet érdemel Fodor András és Marosi Ernő írá­sa Fülep Lajosról, Király István „befogadói élmény­beszámoló”-ja a száz éve született Kosztolányi Dezső­ről, továbbá Poszter György Lukács György-portréjának befejező része. - Két szín-( házi beszámolót is találunk a számban: Koltai Tamás két kaposvári, P. Müller Pé­ter pedig két pécsi előadást elemez. A kritikai rovat élén Rá­kos Sándor verseskötetéről Futaky Hajna, Somlyó Györgyéről Fenyő István, Gorái Gáboréról pedig Sza­bó B. István írását közli a pécsi folyóirat. Kálnoky László Megsejtett tartalmak a szikla peremén egy ember üldögél szemgolyójában visszatükröződik a telihold de lábát térdig amputálja a sötétség úgy érzi hogy valami végtelen kéménykürtőn át bocsátkozott ide búvárruhában a hajdani felhőkkel elúszó régi századokból sejt valamit de a saját bőrébe varrva nehéz a kibontakozás a csillagokból csak töredékesen olvashatja ki ami baljós ami nyilvánvaló amit tudnak sokan még sincsen foganatja látja ahogy a megállíthatatlan körhintán zeneszóval suhan el szeme előtt a történelemnek egy meglehetősen keskeny mégis túl fontos szelete bekövetkezik az ami körülbelül megsejthető de megfékezni kevés a remény az elragadt falovakat élni muszáj a csillagok helyett lángvörös kiütésekkel pettyezett égbolt alatt amíg lehet amíg a képzeletbeli óriási olvasóteremben egy pergamentekercs vagy fóliáns fölött görnyedve faggatjuk a sorsot csak félig fejtve meg az alig ismert betűkből álló szöveget s olyasmit olvasunk hogy hiába úszkálunk meghitt tavunkban a partról az álarcos halász úgyis bedobja horgát és mi úgyis ráharapunk a csalira hogy valami számunkra idegen közegbe jussunk amit még elképzelni sem tudunk hiszen nem ismerjük nevét és nem találunk olyan bölcset aki megmagyarázza a megsejtett tartalmakat Kiss Dénes Várakozó Az időt nem figyelem már • az figyel engem régen Kinézett magának talán egyik ükanyám szivében Kinézett magának s fürkész miként bírom tekintetét Százezer vers már belül kész csak nem tudom leírni még F estőnő, olyan pedig nincs. Jaj de ügyes ez a kislány, tanul­jon festeni, könyörögjük be a főiskolára, legyen legalább rajztanár! Vagy férjhez megy a kis hülye és akkor én istenem, jó istenem becsukódik már a szemem, rajzolgatja az apró­ságokat, jaj de édes! Ha meg festőhöz megy férjhez — vér­fertőzés!! -, akkor pláne vé­ge a piktúrának. Volt valaha is — no jó, nem festőnő, de hí­res, igazi, nőnemű festő? Legszívesebben lehojííottam volna Lacit az ötödik emelet­ről, úgyis ott ült az ablakpár­kányon, féllábát kilógatva az üllői út fölé, a Szőnyi iskola ablakából,, boldogan vigyorog­va rajtam, aki dühöngve ka­partam tisztára a palettámat s pórbáltam alkalmas ellenérve­ket ikeresni.- Hát Modok Mária, te pi­szok? - fakadtam ki végre. — Ja, a Modok ... Laci majdnem zavarba jött,- a fejét mindenesetre megva­karta, aztán előkotort egy ci­garettát, kettétörte, s a felét az én számba dugta.- Sztambul - közölte büsz­kén -, talán jó. Modok Mária képeit együtt láttuk, mi, Szőnyi-növendékek a Tamás Galériában. Úsztam a boldogságban: egy asszony ilyent tud festeni! Addig csak Käthe Kollwitz bátorított, de ez a festő magyar volt! kortárs! A kép barna hatású volt, gyere­kekkel körülfogott asszonyt - anyát - ábrázolt, iszonyú erő­vel és a kontúrozott arcokból élesen kivillanó ferdeszemű Modok-arcokkal, a szemek kel­lemesen bájos, majdnem hun­cut nézése is az övé volt. Ei­sern tudtam képzelni, hogy ilyen nagy művésznő valaha is szóba álljon velem, csak mesz- sziről lestem, aztán 1938-ban megismertem Szentendrén. A mi bandánk akkor még nem fe­dezte fel a Haluskai tanyát, szanaszét laktunk a legkülön­bözőbb és legolcsóbb szent­endrei albérletekben, de Mó­dokéinak már csudálatos kis házuk volt, ami összesen egy verandából állt, mellette egy parányi szoba, alatta egy fé- lig-pince konyhával. Modokék, mondom, mert nemcsak hogy festőnő volt, hanem férje is volt, Perlaki Ede - aranyos, kedves ember, aki nemhogy ki­dobta volna azt a „majd-ta- lán-festő-lesz-belőlük” gyüle- vész hadat, akik mi voltunk, hanem ugyanolyan barátion beszélt velünk és tartott felnőt­teknek, mint Mária. Amúgyis szörnyen imponált nekünk, mert egész Szentendre (akkor még pici falu-város) tudta, hogymig a házuk fel nem épült, ők a dombon, Pipich rféninél lak­tak, s Perlaki minden reggel, mielőtt a pesti hivatalába in­dult volna, mindenesetre csú­nyán leszidta, onnan a domb­ról lekiabálva az épületen mé­lázó kőműveseket. Mi már a felépült házban csodálhattuk Mária képeit — nem fértünk be ugyan a műteremnek hasz­nált verandára, de végigültük a lépcsőt, míg Mária mutatta a képeket, s főzte lankadatla­nul a kávét, kínálás közben nyugodtan odébb rúgva egy- egy vásznat — ugyan, nem árt az annak. A kávédarálójáról portrét festett, nagyon szép kép volt, ugyancsak barna-arany- okkel-fekete. „Megérdemli, ele­get dolgozik nekem” — mond­ta Modok. Gyönyörű volt a „Kalapos Önarckép”, néhány akt, férfias, komoly. Még egy kislány portréjára emlékszem, ahol ugyanaz a kemény kon­túr zárta le a törött barnát, mint az „Anya és gyermekei" képen, de mindig becsöngetett eqy-egy ragyogó, kis darab élénk szín: a szemek világító kékje, a kislány máslija, a ká­védaráló rézkupakja. Akkor még, mikor mi láttuk először a képeit, a későbbiekhez képest mind nagy méretű voit, a leg­kisebb is legalább 80x60-as, de inkább 100X100'OS- „Mi”, az akkori szentendrei fiatalok voltunk, Vaida Lajos körül (Kor- nissék, Bálint, Kassowitz, Cse­repes, Bán Béla, Fekete Béla, Ámosék, Színék, Fehér Jóskáék, Berda Ernő, Törzs Évi, Kri- kovszky Gizi, Mándy Stefka) — remélem, nem felejtettem ki senkit —, a létszám fluktuált, de a központ Vajda volt, akit mindnyájan imádtunk. Amikor aztán 1940-ben felvonultunk a Haluskai tanyára, ott Modok csaknem mindennapos vendég volt, vidám, bizalmas, nyers, szabadszájú, eleven, bicikliről pottyanó, szegény festőkölykö- ket kosárszámra felhurcolt al­mával, szilvával tápláló, ked­ves, idősebb nővér. Mindnyájan mélységesen csodáltuk és tisz­teltük, még a „szóvioeházmes- ter” Bálint Bandi sem ment messzibbre aninál, hogy „mon­dok valamit", mikor megláttuk a haja vastag koszorúját 'be­úszni a menedékes hegyoldal mélyútja fölött. — Most nem dolgozom — mondta a kis Mária Valéria fmosí Akadémia utca)-i szoba- műtermében —, várom, hogy ki­mehessek Czóbelhez Párizsba. Ez akkor, 1939—40. táján elég reménytelennek- látszott, Má­ria visszanyelt sírással mutatott egy lapot, Czóbel jellegzetes szerteszét dobált írásával: „Jöjjön, én leszek a legbol­dogabb ember.” Aztán elvesztettem szem elől, nem tudom, kiment-e hozzá, vagy Czóbel jött ha­za, de mikor a körülöttünk üvöltő viharok véget értek — vagy csak rövid szünetet tar­tottak —, már együtt voltak Szentendrén. A kibővített kis házban Czóbelnek szép, igazi műterme volt, s Mária sem a verandán festett többé, hanem külön szobában. Harminc és ötven év között már nem olyan óriási a távolság, mint húsz és negyven között volt — sokat találkoztunk, de őszintén szól­va, nem tudom, hogy szere­tett-e engem úgy Mária, mint én őt, Pistát mindenesetre szerette, őt még Czóbel is. Én a régi csodálattal néztem fel Máriára, bár néha szíven ütött egy-egy nyers tréfája, de hát ilyesmi tőlem is kitelt nem is egyszer. A Czóbel-ház ne­kem változatlanul a nagy mű­vészek varázslatában tündök­lőit, akár Czóbel festett a kertben, akár Modok néni, Má­ria édesarcú mamája íjlt — nem, üldögélt egy fonott szék­ben, a kis, szalagos selyempin­csijét simogatva, mint eqy ré­gi pasztellkép. Azt hiszem, Mária virágos csendéletei eb­ben az időben készültek. Sőtér István említi egyik írásában, hogy Czóbel felesége nagy, vi­rággal tömött köcsögökkel rakja teli a férje műtermét „csalétekül”. De Mária csend­életei nem ilyenek ,voltak, nem Czóbel harsogó, tündöklő, dús virágai. Az aranyaokkere még meqvolt, s a viráqok erős, majdnem konstruktivista szer­kezete is. az fogta be a szinte merev, álló, lapos szirmú kör- viráaokat, szorosan összezár­va. Mi a temető mellett lak­tunk — lakunk ma is — Mo­dok néni halála utón, napon­ta láttam Máriát, ahoqy rend­szerint kora délután, leugrik a bicikliiéröl, eay csokor virág- aal tűnik el a temetőben, s ilvenkor gyakran beszólt hoz­zám is. — Mama már nem seait a háztartásban, nem sok időm maradt festeni. Inkább csak délután. — Hát nincs segítséged? — Csak a kertész, meq naqynéha a Kovácsáé. Bélát ideqesíti a takarítónő. Czóbel épp oly iqénvtelen volt, mint a leqtöbb festő, sa- iát meanyitóián is ugyanab­ban a koaott, bicikliszorítóvol díszített kék nadráqban je­lent meq, amit otthon hordon a kertben, és nagyjából mind- eqy volt neki, hogy mit eszik, de azt pont félegykor szerette az asztalon látni, s mégiscsak egész életét Párizsban töltöt­te, háj megszokta a leves-hús- saláta-sütemény-ayümölcs me­nüt. Ez persze lefoglalta Mária legértékesebb festő-idejét, meq aztán a kert termése is feldolgozásra várt. Gyakran benéztem hozzá délelőtt, ha éppen nem dolgoztam, ilyenkor rendszerint ott ült a piros-fe­hér kerti ernyő alatt, s buz- qón vagdalta, hámozta a legkülönbözőbb kerti terméke­ket, amikből meglepő levele­ket possajtott, különösen a „cidre”-nek nevezett furcsa­ság tett rám mély benyomást, nem igen volt rokona a fran­cia almabornak. Közben be- beugrott a konyhába, én meg alig vártam, hogy visszajöjjön és nézhessem a kés felett moz­gó, naqyon-nagyon szép, erő­sen kidolgozott kezét, az édes­anyja s a saját jegygyűrűje csúszkált a finoman mintázott újján, a napraforgó sárga szi­romlevelei. Irigyeltem Gráber Margitot, aki a barátnője volt, igaz, korban is, festői felfogás­ban is természetes volt, hogy összeillenek, nem úgy, mint énvelem. Festőileg is hatott rám pedig, furcsa módon, két rajza, holott, legalábbis tud­tommal keveset rajzolt. Gyö­nyörű két kisméretű, talán 40x30-as szénrajz volt: szent­endrei táj, hegy-domb-ház- pötty. Szűkszavú, komoly, ne­mesen távoltartott. Nekem a szentendrei táj egyértelműen csak Barcsay volt addiq, de Mária ezzel a két rajzzal va­lami mást árult el Szentendre ezerféle arcából. Szenvedélyt éreztem bennük, amit valaki titkol, tagad, szégyell és fáj­dalmasan céloz rá. — Úgy megszerettem Ro­dostót, hogy nem tudom elfe­lejteni Zágont — mondtam, de mária csak megütközve nézett rám, nem mertem firtatni a dolgot, pedig világosan érez­tem, hogy hiába szentendrei ez a táj, belelopakodott valahogy Nagybánya, ahogyan a nagyon nesti oroletáranyába a Käthe Kollwitz. A hatvanas években hirte­len minden elevenebb lett, gazdagabb és változatosabb, a mi szemünkben, akik annvi mindent átéltünk, könnyebb és szabadabb is. A társasági élet is measűrűsödött, Czóbelék a telet Párizsban, a nyarat Szentendrén töltötték, Máriát most már a sűrű vendéqjárás is elfoglalta, s persze a mo­dellekkel is ő törődött. „Festő és modellje" közhely. Volt eay bizonyos nőtípus: „Czóbel ­alakia van" — mondtuk\tisz- teletlenül, ha megláttunk eqy- egy sötét szemű, erőteljes fi- qurát, amilyeneket Czóbel a leaszívesebben festett — sut- toaott is Szentendre, amennvi csak kifért a száján —, de Mária csak vállat vont : háza­kat is fest, miért ne? Nem ért fel ho*zá n Dletvka, vaqy elég­né „úrnő" volt, hogy ne veqve tudomásul: Semmi esetre sem jelezte egy hanggal sem, hord­ta fel n műterembe a kávét a modelleknek, hiszen vendégek voltak. Ebben az időben tel- iesen megváltozott a piktúrája, kis, színes „modern" képeket festett. Hajót, Duna-partot, csendéletet festett, voltakéo- pen „absztraktéul, figurát már soha. A aazdaq, meqdolqozott faktúra eltűnt, vele eqyütt a feketén a oaráísló szenvedély, itt a színek domináltak, sok kék, piros, fehér, mint a gyor­san felcsapó láng. Szóval nem mondta ki soha de qész „bánomisén” maaa- tartása kifejezte, hogy elha­gyottnak, festőileq tudomásul nem vettnek érezte magát. Ak­kor, amikor csodákkal volt te­le a levegő, nemcsak kívülről beáradó, de itthon felfedezett csodákkal, Körner Évával jár­tuk Szentendrét, VajjJa meg­maradt motívumait próbáltam vele összeszedni, és persze, el­vittem Modorhoz is. Tudtam azt is, hogy Frank János nagy­ra tartja — méqsem írt eqyi- kük sem Máriáról. Nem tudom, de azt hiszem, hogy annyira lekötötte és elbűvölte őket ma- qának a jelenségnek az élveze­te (mert mindiq történt vele valami, a hanyag „Claudia Chauchat” jellege mellett időnként, kettészelt a kocsijá­val eqv katonai teherautót, sajátkezűleg megoperálta a cicája megsérült farkát, vaay a két egyforma borosüvea kö­zül abból kínálta a vendéqe- ket, amelyikben előzőleg egy Szántó Piroska Modok Máriáról szál krizantém hervadt, csak elfelejtette kiönteni a vízét), hogy az egyéniség bámulatá­ban nem figyeltek oda a fes­tőre. Sokan voltak így, s van­nak ma is. Ha Pistával képet nézni mentünk Máriához, és Czóbel az utunkba akadt, csak felné­zett a behúzott válla közül, és furcsa félmosollyal — máig nem tudom, hogy gunyoros örvendetes fény ugrott be a szemébe — csak annyit har­sogott befelé: — Mariiiii — látogatóók! Igen, a látogatók ritkán akarták Mária képeit megnéz­ni. Czóbel lényege, műterem­műterme, a pipája, a lerako­dott festéktömeqektől súlyos palettája, az állandó munka légköre, a sötéten tündöklő vásznak tömege általában bi­zonyára vonzóbb hangulatot teremtett, mint a kisebb szoba, ahol vad rendetlenségben asz­tal és macskás kosár alul-kö- zül húzta, rúgta elő Mária a még csak fel sem feszített, ösz- szegöngyölt, vagy spárgával pótolt vakkeretre húzott, néha csak biztosítótűvel megerősí­tett kis vásznait. — Nem nézhetném meg egy régebbi képét is? — kérdezte Pista. — Igen, a kávédarálót — bátorodtam neki én is. 5. — Tudja fene, hol a nyava­lyában vannak már azok — vetette oda Mária —, egyet- kettőt el is adtam, voltak, ami­ket átfestettem, mikor éooen nem volt itthon vásznam. Mért, ezek nem tetszenek? — a sze­me vad kéket villant, a hang­ja csupa harci kihívás volt, a fejét hátra vetette — nem baj, fest a Béla! * Én a lovakat a legneme­sebb, legszebb lényeknek tar­tom ezen a világon. Mikor először olvastam Swift könyvét, a nemes Nyihaháról, akiket a mocskos Jehu rabigában tart, megkönnyebbülten, boldogan értettem vele egyet — végre más is tudja azt, nemcsak én szeretnék üvölteni, ha látok eqy rosszul tartott, szomorú lo­vat, vagy nem téphetem ki az ostort annak az állati lény­nek a kezéből, aki ráüt egy teherrel küszködő, feszített lá­tókkal erőlködő lóra. Az a fehér ló, a szentendrei piacon, ahogy a tehertől-hámtól meg­szabadulva békésen lógatta a fejét a kereszt-vetette sovány árnyékban és rám nézett a fe­hér, homlokába hulló sörénye alól, Modok Mária beteq te­kintetét vágta a szemembe. Kép lett belőle, a „Kékszemű ló". Lefestettelek lónak — sze­rettem volna megmondani Má­riának — de nem lehetett, bi­zonyos összefüggésekre nem voll se füle, se humora — fél­reértette volna, ebben az állaDotában különösen. Hiába­való lett volna elmaayarázni neki, hogy minden képemnek van egy belső címe, a mgqam használatára, s a „Kékszemű ló' be'-ő címe: Modok Mária beteq. Csudálatos, de volt, aki meaértette. Szabó Magda a műcsarnoki kiállításon meqvet- te. ot'-ít c'ak rám nézett a keskenyre vágott fekete sze­mével : — Ebbe te valakit belefes­tettél, ugye? Én csak bólintottam, ö meg nem kérdezett többet, sosem felejtem el neki. A képen a ló mögött feszület van korpusszal, valamennyi kínzás és megalá­zás, amit ezen a földön sike­rült kitalálnunk, már nem fért volna el rajta. Eqy temetésen nem számíta­nak a könnyek. Frank Jancsi, meq Körner Éva, meq én, pél­dául nem sírtunk, ehelyett úay berúgtunk a „Három almá"- ban, mint még soha, összevisz- sza röhöqtünk és Frank Jancsi másfél órán át úgy káromko­dott eavfolytában, mint egy tucat katonakocsis. Czóbel meq ott állt, qör- nyedten, öreqesen bóloqatva a nyitott sír előtt, két hatalmas, méq most is festékes kezével a botjára támaszkodva. * Nyolc év múlva a házat le­bontották, a kusza, kedves ré­gi kertet pázsittá simította a földgyalu, és ott ül egy szé­ken Czóbel. Egyedül. Mindig így ült a kertben, görnyedten, laza tartásában Is feszült fi­gyelemmel, néz, néha a sötét­re vájt szemében megcsillan a holdfény. Ö az, s ha este megyek el előtte az úton, nem muszáj elhinnem, hogy ez szobor, Varga Imre szobra, s nem csak most lépett ki a ré­gi házból. 1984. december 5. Kár

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom