Dunántúli Napló, 1983. március (40. évfolyam, 59-89. szám)

1983-03-05 / 63. szám

KENYERES ZOLTÁN HUNKOR IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT BERTÖK LÁSZLÓ verse 193 CSUKÁS ISTVÁN verse 197 TAKÁCS IMRE versei 199 * KENYERES ZOLTÁN.- Csöngétől Pécsig (Weöres Sándor pályakezdése, I. rész) 201 WEÖRES SÁNDOR versei 210 ­SÁNDOR IVÁN: Közben (elbeszélés) 211 TATAY SÁNDOR: Bakony (Emlékek és találkozások, XVI.) 217 LUKACSY SÁNDOR; Tájképek 225 KODOLÁNYI GYULA versei 231 * MARTYN FERENC: Az örökké jelenlévő szülőföld (Keserű Ilona művei a Pécsi Galériában) 233 LÁNCZ SÁNDOR: Képzőművészeti krónika (A „Zeitgeist" Nyugat-Berlinben, Kállai Ernő emlékezetére. Schrammel Imre művei Pécsett) 235 KÖLT AI TAMÁS: Történelmi kellékek nélkül (A Kegyenc és A revizor Kaposváron) 239 CZICANY GYÖRGY verse 244 * Történelmi figyelő A MARXIZMUS A KUTATÓ MŰHELYÉBEN (Eric Hobsbawm-mal beszélget Honák Péter) 245 LACKÓ MIKLÓS: Kulturális megújulás és népművészet (A folktorizmus szerepe a századelő Magyarországán) 251 SZABÓ B. ISTVÁN: Beszélgetések Magyarországról, szocializmusról (Aczél György válaszol Francis Cohen kérdéseire) 262 1983 MÁRCIUS A Jelenkor márciusi száma A Pécsett szerkesztett iro­dalmi és művészeti folyóirat új számának lírai rovatában Berták László, Czigány György, Csukás István, Kodo- lányi Gyula, Takács Imre és Weöres Sándor verseit, a szépprózák sorában Lukácsy Sándor, Sándor Iván és Tatay Sándor írásait olvashatjuk. Az irodalmi tanulmányok közül figyelmet érdemel Ke­nyeres Zoltán Csöngétől Pécsig c. írásának első rész­lete. A több folytatásban megjelenő tanulmány Weöres Sándor pályakezdését elemzi a költő idei 70. születési év­fordulója alkalmából. — Ér­deklődésre tarthat számot a Bákay Antal—Jádi Ferenc szerzőpáros „Éltem — és eb­be más is belehalt már” c. tanulmánya József Attila ön­életrajzainak irodalmi és lé­lektani problémáiról. — Tüs­kés Tibor tanulmánya Takács Imre költészetét vizsgálja. A művészeti rovat élén Martyn Ferenc írása Keserű Ilona művészetét jellemzi, a festőművész pécsi kiállítása alkalmából. — Üj színházi szemlesorozat indul a szám­ban: Koltai Tamás két kapos­vári bemutatóról közöl beszá­molót. Történelmi szemle címmel ugyancsak új sorozat nyitó­közleménye Honák Péter be­szélgetése Eric Hobsbawn an­gol marxista történésszel. E- mellett Lackó Miklós történel­mi tanulmánya olvasható a rovatban. A kritikai rovat élén Szabó B. Istvánnak Aczél György interjúkötetéről szóló írása kapott helyet. A számot Lantos Ferenc rajzai illusztrálják. TAKÁCS IMRE Gyöngyvirág Gyöngyvirága Szííkreszabottan ültem és fecsegtem, ölembe véve tarisznyámat. Tenyeremmel rejtettem ott egy nyájat, de amelyik nem csengett vissza nekem Napfényt hurcoló arcom fölemeltem, hogy a terem túlsó faláról olvassak. Megláttam, mi-lehető lényegű lányt ültettél le magaddal átellenben. * Ha válhatnék korpuszkuláris sugárzássá! Ha szótlan élő gyanánt törmelékességemből atomjaidhoz tapadhatnék, egy másik minőség rangját adva neked ... Szííkreszabottan ültem és fecsegtem. * A szó csak közelítés. A találkozásokból világ épül — világrombolással is világra lát a sértett, a becsapott és a győző ‘ úgyszintén; erdőre vagy sivatagra. * Nézzél csak! — ragyogást látsz. Gyere közelebb! — üres méhkast, Mégközelebb ha jössz, meghallod létezetlen dolgozóimnak a zsibongását a poros vesszőfonatban, a szakadt pókhálóban — és mint a megtermékenyült jövő, szeretsz. Lantos Ferenc rajza Csöngétől Pécsig „ Weöres Sándor pályakezdése „Egy új magyar költőről aka­runk itt beszélni, aki még csak tizenöt éves. Most van a tizen­hatodikban. Ügy tűnt fel, egyszerre és tiszta fénnyel, áthatóan, ra­gyogva, a frisseség nagy ma­gányával, mint amikor a de­rengő esti égen kitűzi fényes fejét az első csillag. A posta rengeteg levelet hoz a szerkesztőségbe. A rengeteg levélben rengeteg kézirat. Cikk, vers, novellái (. . .) Olykor va­sárnapra különösen meggyűlik a posta. Az ember hazaviszi, csöndes nap a vasárnap, össze­ülünk a levelekkel, elbeszélge­tünk az idegen, sose látott em­berek, asszonyok, lányok papír­ra vetett álmaival. A néma be­szélgetés eredménye többnyire az, hogy ráírja az ember a kéz­iratra — kénytelen vele — a halálos, szomorú „nem’’-et. Egy ilyen vasárnap este, a nagy halom levél, a rengeteg mindenféle írás betűsivatagá­ban egy levél s benne néhány kézirat következett soron. A le­velet a Pesti Hírlap szombathe­lyi tudósítója írta. Novák Ká­roly úr. Felhívja a figyelmet egy szombathelyi diákgyerekre, akinek néhány versét mellékeli. Olvasom a verseket, s olyan érzés fog el, mint amikor a sivatagi homokból belemeríti az ember magát a forró napon a friss, hűvös, tiszta, csobogó víz­be. Megborzong az agyam, a nyakam, a gerincem. Mintha pőrén állnék egy elhagyott si­vatagban és valami csodálatos szél simogat végig. Fuvalom, amely a művészet rejtelmeiből fakad. Ezeket a verseket egy gyer­mek írja? Egy serdülő fiú? Nem, nem én tévedek, elolvasom új­ból a levelet, újból a verseket. A versek szépek, nagyon szé­pek. Oly zengő és hibátlan és tiszta és gyönyörű a zenéjük, mint amikor az orgonán a vox humana futamai repkednek. A kézben, amely ezeken a hangokon játszik, igaz, még néhol idegen gesztusokra is­merni, nagy költők, ismert köl­tők gesztusaira, de a hang, amely szól, tiszta: a csengés hibátlan, a futamok tökélete­sek, ahogyan mondanivalóit ér­telmezi, egyéni és elragadó . . Ez volt a felfedezés pillanata. A lelkes és ma már megmoso- lyogtatóan szárnyaló cikk 1929. április 14-én jelent meg a Pesti Hírlap százoldalas vasárnapi számában. Bónyi Adorján írta és fölfedező szavai nyomatékéül azt a címet adta: ,,Mint csillag az égen". Bónyi Adorján ne­vére ma már kevesen emlékez­nek, pedig a két világháború közötti korszak legtermékenyebb tcllforgatói közé tartozott. Csak­nem negyven regénye és elbe­széléskötete jelent meg, tárcái, cikkei mégannyit tennének ki, és drámái is sűrűn szerepeltek a színházak műsorán. Szépiro­dalmi műveiben nem nyilatko­zott meg fölfedező hajlam, de olyan korabeli kritikusai, mint Nagy Lajos, Schöpflin Aladár, Kardos László mégis kiemelték mesterségbeli tudását, fölényes szerkesztésmódját, környezetáb­rázolásainak elevenségét, s ha­lálakor, 1967-ben Nemes György jogosan tiltakozott az Élet és Irodalomban az ellen, hogy az irodalomtörténeti íté­let megföllebezhetetlenül a kis­polgári szemléletű szórakozta­tók közé sorolja. A lelkes méltatás és nagy hírrel beharangozott íróavatás egyébként nem volt példa nél­kül való a Pesti Hírlap hasáb­jain. Alig egy hónappal később Bónyi az akkor már harminc- három éves Maróthy Jenőt ve­zette „ifjú Góliáth"-nak nevezve a siker porondjára, néhány hét­tel korábban pedig Porzsolt Kálmánt köszöntötte munkás­ságának ötvenedik évfordulóján olyan melegen és szórnyalóan, ami segíti az utókort qbban, hogy pontosan eligazodjék a „Mint csillag az égen" olvasá­sakor. De a cikket nemcsak Bónyi egyéb méltatásaival érdemes egybevetni, hanem a lapnak avval a számával is, amelyben megjelent. A szám komoruló időben látott napvilágot, a hé­ten Bethlen István miniszterel­nök tartott zord beszédet a kép­viselőházban és fenyegető han­gon „remediumokat” helyezett kilátásba a megromló parla­mentarizmussal szemben, „re- mediumokat”, melyeket mint mondotta, más országok is ke­resnek már. A Pesti Hírlap ve­zércikke e beszéddel foglalko­zott. Szerzője, aki már írásának címével („Narancsligetek a Nagy-Allöldön") sem tanúsko­dott különösebb valóságérzés­ről és előrelátásról, derűsen ta­lálgatta, mit is érthetett a mi­niszterelnök a remediumokon: „lehetetlen volna fasizmusra vagy más erőhatalmi berendez­kedésre gondolni nálunk — ír­ta —, mint világtörténelmi erő a liberális irányzat felé törtet”. A kulturális rovatban meg­emlékeztek a trónfosztás évfor­dulójáról és Tamás Ernő Arany János ismeretlen verseként köz­zétette az Április 14-én-1, meg­feledkezve arról, hogy a verset tizenhat évvel korábban Czóbel Ernő közrebocsátotta már a Vi­lágban. Ezenkívül az újrafelfe­dező vagy éppen a lap szer­kesztősége elfeledkezett a vers nagyobbik feléről is, és a for­radalomra vonatkozó sorokat (a negyvenkettőből huszonkettőt) kihagyta a közlésből. A héten ünnepelték Rákosi Szidi színé­szi pályájának hatvanadik év­fordulóját, a rovat részletesen tudósította olvasóit a Nemzeti Színházban rendezett ünnep­ségről, melyben megjelent a kormányzó és felesége, és át­nyújtották a művésznőnek „a legfelsőbb elismerést jelképező Signum laudist” és gróf Kle- belsberg Kunó kultuszminiszter üdvözletét. Pékár Gyula Mezzo- fantiról és a nyelvtanulás je­lentőségéről értekezett. Harsá- nyi Zsolt pedig „Baromliszim- lónia" címen ilyen klapanciákat tett közzé: Nevess, világ nevess A napsugár heves, A föld kacagva zöld Bársonykabátot ölt. A csaknem könyvnyi terjedel­mű újságszám összhangjába lényegében Bónyi cikke is jól beleilleszkedett, amikor a kor szellemének megfelelő szép hazafias sorokkal zárta a be­mutató értekezést: „Tucatnyi vers ... zengése itt zsong a fü­lünkben. Ennek a magyar gye­reknek muzsikájával jólesik odahajtani fejünket a titokzatos, kegyetlen és gyönyörű magyar sors ölébe (. . .).” Az összhangot csak Kosztolányi Dezső fanyar epigrammái és a lelkesen fölfe­dezett szombathelyi diák versei bontották meg. A tizenhat éves gyerek, aki akkortájt kapto az első hosszúnadrágot, egyálta­lán nem a gyönyörű sorsról írt. A Ballada két testvérről — ami­nek javított változata A hallga­tás tornyának megjelenése óta gyűjteményes kötetei élén áll - így kezdődött: Két élet-vert, árva testvér, Csönderdőben éldegélt. Künn nagy éj volt, hófúvásos — Néma éj volt és sötét. WEÖRES SÁNDOR Szó Aki a szót megragadja sugarát is ragyogtatja árnyékát is megmutatja. Aki a szót elcsépeli fényét árnyát elkeveri magasságát porba veri. Jelen, múlt, jövő Ablakban ül jelenkorom. Bútorok osztoznak múltamon. Jövendőm futkos a folyosón­Urán-apokalipszis A világvége recseg a fejünkbe. De akár közvetlen ősidőben, nád-erdöként hajladozunk, pókként saját szivünkből magunk köré fonjuk tanyánkat. Lukácsy Sándor Tájképek Végül a temetők is meghal­nak egyszer. A montmartre-i temető kapu­jánál még ott függ a tábla, mely a sírhelyek bérelésének feltételeiről tájékoztat, de már nemigen temetnek ide. Nincsen hová. Megtelt minden talpalat­nyi hely, s a régi sírokat nem bolygathatják, hogy új lakókat fogadjanak be: itt csaknem minden sír műemlék, nevezetes csontokat takar. Űrt áll a tör­ténelmi emlékezet, de meghal­tak már az unokák is rég, virá­got hozni senki sem maradt. Te­mető virágok nélkül, halott te­mető. Kő, kövek Kőlapok, kőfülkék, kőszobrok, zsúfoltan, egymásba könyökölve, egymás fölé-alá ku­porodva, mert a talaj egyenet­len itt, kripták, kápolnák, klasz- szikus melankólia és kőcsipkék neogót kúpjai, folklór? temetők folklórja? vagy csak a kérke- dékeny század ízléstelensége? angyalok kőszárnya és a taka­rékos kegyelet dísztelen oszlo­pai, csupa kő, csiszolt kövek kemény élei és kopott, sebhe­lyes kőveteránok, kövek geo­metriája, a föld egymásra tü- remlett kőfodrai, kőhullámok a lanyhuló domboldalon, kövek hosszú sorokban, kőutcák, nek- ropolis, kőbiródalom, kő és csend birpdalma, s egy kis kép­zelőerővel a beethoveni dal­lam: In questa tombq oscu- ra ... És fönt q város. Tevékeny zajo másodpercenként fölhabzsolja a temető csendjét, járókelők siet­nek dolguk, bánatuk s élveze­teik után, autók sora fut a Montmartre mulatóinak fény­reklámjai felé (folklór? vagy csak a hivalkodó század ízlés­telensége?), a sírok fölött fut az autók raja, mert Párizs körénőtt, fölénőtt a kis temetőnek, via­dukt, utca ível át, rue Caulain- court, s az ődöngő, ha megáll az utca közepén, az élő kövek, a házak tornyosodó karéjában, lába alatt szemlélheti a holt kövek szigetét, egy percnyi trombózis körögét ä város ele­ven érrendszerében. Négy óra felé érkeztem Pá­rizsba, és ötkor már a Mont­martre temetőjében álltam. Nem vagyok nekromán, szép­nek legföljebb egy falusi, ap­rócska sírkert lágy halmait, pá- zsiját találom. Miért siettem hát ebbe a körengetegbe, kivén­hedt, elhalt, megkövült kövek közé? Az avenue Travot és az avenue Montmorency sarkán álltam (mert itt a sírok utcáinak is utcanevük van), a 12. szektor második sorának 4-es számú sírtelke előtt. Süppedő, mohos kőlap s alacsony oszlop, em­bermagasságú; ötszögletű ido­ma dísz-, jel- és névtelen. Va­lamikor az egyenlőség jelét, a vízszintező kőművesszerszám tit­kos ábráját vésték reá, de nyo­mót lemosta már zápor és idő: 1839 óta áll itt e kegyeleti tárgy. Eredetileg feliratot szánt rá a hű barát: „Bátorságát semmi nem, törhette meg. Az emberiségért élt” — ám e szö­veget több hónapos huzavona után, melyben a rendőrfőnök, a belügyminiszter, sőt a miniszter- tanács döntött, végül is nem engedélyezték. Csak egy bronz­plakett került az oszlopra, Da­vid d'Angers műve. Ez megvan még. Kis domborművű portré, ara­szom átéri. Könnyen fölismerem- az elhunyt arcvonásait, s anya­nyelvén mormolom: in questa tumba, itt nyugszik tehát, itt a mohos kő s ötszögletű oszlop alatt, családi kripták közé szo­rítva, kőcsipkék fals girlandjai­nak árnyékában, feszelgő kő­szobrok s kongó kőfülkék kö­zött, a kegyelet kő-zűrzavarának dermedt mezején, a kő-hullám­verés kicsike turzása alatt, itt egy árva oszloptól őrizve, me­lyet maga is egyszerűnek akart, itt nyugszik, második hazája nyelvén mondom, ci-git, itt e virágtalan és holt temetőben, a visszavonhatatlan nyugalom ko­pár ölén nyugszik, kivel életem öveit összefontam, és a sir fö­lött, mohos kövön, az ötszög­letű, sebhelyes oszlop előtt, melyet senki sem látogat, e ki- vénhedt temető csendjében, fényreklámok és a februári ég felhőjátékai alatt állok magá­nyosan én, hétfő délután öt órakor, kevéssel a temető ka­puzárása előtt, magam is né­hány percig csupán megemlé­kezvén Ama szentekről és nagyokrul, akik a szolgaságban szabadok valónak. HÉTVÉGE 9. Lantos Ferenc rajza Párizs

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom