Dunántúli Napló, 1983. január (40. évfolyam, 1-30. szám)
1983-01-22 / 21. szám
A z o két ünnep közti éjszaka baljóson kezdődött Fényes nappá! elszürkült az ég, köd szállott alá. Hamarabb bealkonyult, mint máskor. A fácánkakasok már délután rikoltoztak az erdő felé való futtukban. Volt okuk rá, hogy siessenek éji szállásukra. Lámpagyújtáskor a szél azonnal támadt, s viharos erővel. Keresztülhúzott a házon, és kísértetiesen himbálta a karácsonyfán árválkodó díszeket, cukrokat. Tanyám ablakának re. dőnyei az északi oldalon hideglelősen rázkódtak. Jól befűtöt- tem alkonyaikor: a szárizik kévék parazsán egy rőzseköteget is elégettem, de a búbos nem győzött annyi meleget adni, amennyit el ne tékozolt volna az ablak rései közt garázdálkodó szél. Én azelőtt sose féltem a haláltól. Most jutott eszembe először, s tudatosult is elmémben azonnal, hogy mi, emberek halandók vagyunk. Én is: bármikor, bármely pillanatban ... E szorongásban hallgatni a zörgést, a süvöltést, a szé| tutu- lósát a kéményben, nagyon rossz érzés vált. Be akartam hívni a macskámat, de most nem topogott az ajtó előtt. Nyomát sem láttam a sekély porhóban. Hívtam, nem jött. A kutyát is hivtam, az sem jött hozzám közel, mint máskor, hogy egy jó csontért pitizzen. Orrát a vak éjszakába fúrva vonyitott. Sohasem csinálta ezt azelőtt. Nagyra nőtt bennem az el- hagyatottság A viharrá erősödött szélben cserepek zörögtek a fejem fölött. Rossz sejtéseim elűzésére felhajtottam egy kisüstit: nem a pálinkás pohárból. hanem a borosból. De hetykeségemet, „sose volt még ágy, hogy ne legyen valahogy , tépte, cafatolta az orkán, míg le nem bunkózott az ital. Két csuklós közt nagy erővel belefújtam a lámpa rostélyába. Fejem elnehezült. Végre újból a régi illúzióban hintáztam, s ezúttal ágyastúl: sosem volt még úgy, hogy valahogy ne le- gyen. Ebben a házban harmadéve meghalt egy hozzám hasonkorú öreglegény. Valaki álmában vágta el a torkát. Némelyek szerint a pénzéért, mások szerint azért, mert elszeretett egy asz- szonyt. De ez csak szóbeszéd volt. A tanyaiak nem adtak támpontot a nyomozásnak. A vállukat vonogatták: ők, úgymond, nem tudnak sem* Zöm Tibor írása a Központi Sajtószolgálat 1982. évi novella- és tárcapályázaton tárca kategóriában III. dijat nyert. mit. A gyilkos személye ismeretlen maradt. Én- rólam leritt, hogy nincs kupo- rított pénzem. Vigyáztam arra, hogy senki asszonyát el ne szeressem. Ezt tudták. És azt is tudták, hogy éjjel-nappaj nyitva az ajtóm. Ezért aztán majdnem megállóit bennem az ütő, amikor arra ébredtem, hogy valaki rázza a váltam, és szemem vakítja elerr\es lámpájával. A hirtelen józanodás rettenetében ültem fel, arcomra terített kézzel: „Szerkesztő úr!", hallottam egy ismerős női hangot. Aztán még egyszer: „Ébredjen, szerkesztő úr!” A váratlan vendég volt a legközelebbi szomszédom. Éppen egy kilométerre laktunk egymástól. Ez a szorgos-dolgos öreglány — inkább közelebb a hetvenhez, mint a hatvanhoz — nem tudni miért, pártában maradt. Az idő elszállott fölötte, csak a fiatalkori becenevét hagyta meg. Ebbe is beletörődött. Talán még rosszalta volna is, ha nem úgy szólítják, hogy Birike. Kikászálódtam az ágyból, lámpát gyújtottam. Félhárom volt. Birikét meg sem kellett kérdeznem, miért jött, mert be. lerogyott a székbe. Ez a lányasszony, vagy asszony-lány tavasszal még úgy kapált a téesz szőlőjében, hogy a férfiak sem különbül. Most telógott a karja. Kicsomóztam s levettem fejken. dőjét. Haja csapzottan lógott, összecsomózta valami hideg verejték, ami arcának árkaiban is fénylett. öklendezésbe menő köhögési 'rohamok rázták a testét. Ilyenkor a mellkasában is újra kezdődött valtami szorítás, feszítés, nyomás. Balkeze fájt. „Ez a reumától is lehet* mondta, „a tenyerem meg olyan, mintha ezer tűvel szurkálnók". „Máskor 'is volt már ilyen?" „Nem, nem volt", „te kellene talán feküdnie". „Ügy még rosszabb". De mikor a díványon takaróval, párnákkal meg. magasítottam a főaljat, segítségemmel mégis ótkuporodott. „Azonnal a kórházba viszem magát". Megrázta a fejét. „Hát nem azért jött, hogy bevigyem?" Erre igent bólintott. „„Hát akkor?" Eres kezét feltartotta, leengedte. „Tessék kinézni". Felrántottam a gumicsizmát, mentem. Az ég kitisztult, míg aludtam. A hideg szikrázású csillagok alatt egy tömbben állott a hideg: o kontinentális tél. Az udvaron, a fasorban, ameddig elláttam mindenütt összedermedt porhó: buckásan, de inkább tarajoson A harmadik lépés után szárközépig merültem benne. Tehetettenségemben szidtam, átkoztam, le is köptem ezt a fogva tartó fehérséget. Birike hol jobban lett, hol rosszabbul: izzadt és vacogott egyszerre. Rátettem a dunnát, friss levegőt engedtem be, de légszomja ettől sem szűnt. Kapkodta a levegőt, de közben köhögött is. „Szerkesztő úr, a létráról tán . meglátná, hogy jön-e Andriska?" „Hogy kerülne most ő Ide?" „Neki van kiadva a hóeke". Gyorsan elfordultam, hogy ne. lássék rajtam, mennyire utálom Andriskát. Ez a fiú, isten tudja, hányadik gyermek volt egy olyan családban, ahol egyik szülő sem volt ki négykerékre. Amikor már napszámba se kellettek seho'va, meg a rendőrség is nyaggatni kezdte őket tolvajfásaik miatt, valahova elhur. colkodtak. A legkisebb fiú azonban itt felejtődött. Birike találta meg a kicsi, magatehetetlen, csúszó-mászó korú fiúcskát. Etette-itajta beszédre tanította, iskolába járatta. Amikor a fiú traktoros lett a téesz- ben, összeszedte a cókmókját és elment. Azt se mondta, hogy papucs. Pedig Birike úgy szerette, mintha ő szülte volna. „Az én Andriskám így, az én Andriskám úgy..." A fiú egy idegen nővel él együtt, akit Pestről tölöncoltak ki. Facér fér. fiák, gyanús kupecfélék kocsmatöltelékek járnak hozzá. Háromszáz forint nála a taksa. Andriska örül neki, hogy a nője mással is. Ha van pénz, van dinom-dánom meg ihaj-csuhaj. Negyedszer kapaszkodtam fel a létrára. Már virradt, amikor végre meghallottam a traktor hangját: erőlködve, felfelbődül- ve jött. A fényjeleimre fényszó. rója vililogtatásávai válaszolt. „Jó hír — futottam be, — jön. Jeleket is adott, erre tart!" Birikén nem látszott, hogy örül. Túl van a krízisen, qondoltam, mert nyugodtan feküdt. Egy pertlivel átkötött, újságpapírba csomagolt valamit nyújtott felém: „Ez Andriskának az öröksége. Telik belőle egy taxira". Ebben a világban kevés iskolát jártak az emberek: sokan csak a pénzt tudják megolvasni. A . személyautót ózonban így tisztelik: taxi. Tűnődve forgattam az impozáns csomagot. Elképzeltem Andriskát, hogyan feszít majd a „taxi"-ban, aminek ez az öregasszony gürcölte össze az órát. . . Átadjam, ne adjam, elküldjem egy árvaháznak, szociális otthonnak, vagy letétbe helyezzem? ... Arra lettem figyelmes, hogy Birike nagyon hallgat. Arca mészfehér volt, szeme csukva, szája nyitva. Karját megemeltem. Élettelenül hullott alá. Pulzusa nem volt. Hiába ráztam erősen, nem ébredt. A szája elé tartott tükröt nem párázta már be a lélek. Akkor átlósan összehajtott kendőjével felkötöttem az állót. Kicsiny, munkától, kortól aszott testét tiszta lepedővel takartam be. A párolgó dunnát és párnákat kiterítettem a tornácon. A hóeke széles sávban túrta szét a fasorban a havat, s az udvaron is ment egy tiszteletkört, hogy kiállhassak a „taxi”- val, ha menni akarnék valahova. Andriska hanyag mozdulattal gyűrte zsebre a piros bankót: mintha ötpercenként kapna egyet. Indult volna is nyomban, mert — mint mondta — késésben van. Daj-daj volt náluk az este, s ő elszunditott egy kicsit. Az elnök leharapja a fejét, ha megtudja ... Felléptem hozzá,- elfordítottam a slusszkulcsot. „Gyere be" — mondtam. „Muszáj?" „Érdekes, hogy begyere". A fiú lecövekelt a dívány előtt, húzódzkodott. Ő még sohase látott halottat. „Hát akkor most látsz”. Felhajtottam a lepedőt. „Nézd meg jól" — mondtam —, ő csinált belőled embert. Nem rajta múlott, hogy csak . . . ilyennek sikerültél". Visszahajtottam a lepedőt. „Mi a szokás ilyenkor?" „Azt mástól kérdezd meg”. Nyújtottam a pertlivel átkötött csomagot. „Vegyél belőle egy taxit". Amikor mohón tépni kezdte volna a papírt, megjegyeztem: „Neked most börtön-szagod van, fiú". Andriska meghúzta a derékszíját, a pénzt gondosan elrejtette a pufajkája alá, s kíváncsian nézett rám. Igaz, hogy a múltkor megfogták a kukoricásban, de az rendezve van. Ö, mondta, most nem csinált semmit. „Tiszta sor..." „Daj- dajoztál, késve indultál, cserben hagytad azokat, akiket rád bízott az elnök, és most itt van egy halott. A nevelő anyád. Tiszta sor. Ha ez nem minősül gondatlanságból okozott emberölésnek, akkor te burokban születtél, Andriska". A fiú topogott, töprengett, de nem sokáig. „Kinyírom, ha feljelent" — mondta szenvtelent. Ezután én kezdte el töprengeni, topogni, le s fel sétálgatni. Tudtam: Andriskától minden kitelik. Ezer és egy módon eltehet láb alól. Leüthet, leszúrhat, rám gyújthatja a tanyát. Vagy, hogy alibije legyen, társaságba megy, és egy másik akasztófavirágot bérel fel a piszkos munkára. Nyom nem marad, tanú nem lesz. A becsületes tanyaiaknak jól felfogott érdekük, hogy tartsák a szájukat. És ha én hirtelen meghalnék, ki nyerne azzal?... Az a harmadéve leszúrt öreglegény vagy Birike feltámadna talán?... Beleizzadtam a gondba. — Tízezer. — Nem vagyok kupec .. . Andriska. — Én meg nem Andriska vagyok. És palimadár sg vagyok. Mondja gyorsan, hogy mennyit akar.%. Szerkesztő úr. — Semennyit, András. — Kinyírom. — Az a fejedbe kerül. — Ne féltse maga az én fejemet. A sajátját inkább. — Ha áthozod a sublótot, a kávédarálót, a sétálós órát, meg a Házi áldásos talvédőt... — ... meg a mozsarat, a csikó lábas tűzhelyet is hozom. A menyasszonyom úgyis kidobná azt a sok régi vacakot. — Hát akkor dülőztünk, András. — Jó' van. A motor felbőgött, meglódult. A hóeke, véletlenül, vagy a kormánynál ülő ember fenyegető szándékosságával, nem tudom: belekaszált portám díszébe, a fasor léckerítésébe. A ndriska állotta a szavát, de nem okult. Részegen taxizgat a Cafkájával, száguldozik, de hóeséskor mindig késésben van. Ezen a télen már a második fegyelmit akasztják a nyakába, de sokan reméljük itt, hogy a hurkot is a nyakába teszik mihamar. Bár tennék már, hogy ne gyötörne lelki furdalás, amiért egy ilyen világ-szemetje tett lakatot a számra, és ültetett félelmet a szívembe.. . Mert azóta hiába zárkózom be éjszakára, hiába készítem kezem ügyébe a kisboltét; félve alszom el, s mint barázdában a nyúl: riadok minden neszezés- re. Már az is többször eszembe jutott, hogy egy vak éjszakán rálesek Andriskára és elrekken- tem. De lebeszélem magamat, mert hiába pusztítanám el a közjó érdekében, nem nyugodhatnék meg. Birike támadna fel a lelkemben, és sírna, csak sírna szüntelen. Úgy sírna, hogy holtomig hallanám. Zám Tibor Hóban, hidegben* T B. Szabó Zoltán grafikája Fotó: Nádor Katalin Botár Attila Varjak feltűnése t < / Mit is kezdjek veletek, varjak — naponta új égtájakat találtok, legalább köröznétek fejemnél, legalább félhetnék osztozni szárnyatokban a veletek-földhányásokon, veletek-égben. Talán tarthatnék tőletek) de a világ szemétdombjait ugyanaz a Nap süti, mint a vértanuk letépett ingét s a máglyarakok mandzsettás kezéből nem én, ti koldultok kalácsot. Hát mit nézzek rajtatok, varjak — csordában lepitek el a várost, vagytok farsangi bálon, temetésen — hatalmasok cimerlakói lesztek, s párnám is tömve károgással. Erős Zsuzsa Megkezdődött Elindulnék tudom nem maradhatok ezen a helyen csak biztosra vehetném nem minden ember érkezik vissza oda ahonnan megkezdődött a képzelet kirojtosodott szándékok melyik útja az igazi fegyvertelenül nem biztos hogy nehezebb nehézpáncélzattal nem biztos hogy érdemesebb kinnal övezetten nem biztos hogy igazabb egyáltalán a bizonyossal sem valószínű hogy az elfüstölt cigaretta több lenne engem mit is érdekel holmi szótacskodás Bényi László rajza Schéner Mihály rajza
