Dunántúli Napló, 1982. december (39. évfolyam, 330-358. szám)

1982-12-31 / 358. szám

© Dunántúlt napló 1982. december 31., péntek Az a híres Fülemile tanárrá habilitálták. 45 éves karáig tanított különböző szakiskolákban, s csak ezután, meglehetős későn választotta élethivatásául az erdészeti tudomány művelését. Miután Magyarországra költözött, az ő nevéhez fűződik az erdé­szeti tanintézet 1808-as meg­alapítása Selmecbányán, ahol több mint két évtizeden ke­resztül egymaga látta el az oktatás, a kutatás, a nevelés feladatait. Mint hátrahagyott írásaiból kiderül, emberfelet­ti energiával és vasakarattal teremtette meg a tudományos intézményt, s szerzett tekin­télyt a magyar erdészeti kép­zésnek. Tanította az erdésze­tet, a bányaácsolást, az erdé­szeti térképkészítést és az er. dészettel kapcsolatos jogi is­mereteket. Nagy jelentőséget tulajdonított a gyakorlati ok­Vendégségben a szentlászlaiaknál El nem vesző nyomokon i f A Zengővárkonyi Népiegyüttes szereplése Nem viszi el többé a víz a nyomokat — jár az eszemben Baranyai Júlia veresmarti ta­nár, író könyve, a „Vízbevesző nyomokon”, mialatt Szentlász- ló felé robogunk a Zengővár­konyi Népiegyüttessel. Nincs többé a régi, áthatolhatatlan vízivilág, termékeny, sima föl­dek terülnek körénk és az utak nyílegyenesek. A Dráva túl­partján járunk, Jugoszláviá­ban, Szlavónia *öldjén, és úti­célunk Szentlászló, a mai Las- lovo, Kórágy, Haraszti és Ré- fal'u községeivel együtt a szla­vóniai szigetmagyarság lakó­helye. Gyepütelepülés lehetett valamennyi a történelmi Ma­gyarország határán kívül. Az ittlakók úgy tartják magukról, hogy ugyanolyan határőr sze­reppel telepítették le őket, mint a székelységet vágy az Őrség lakóit. A szentlászlaiakkal ezen az őszön Pécsváradon találkoz­hattunk a leányvásárkor. A zengővárkonyi táncosok voltak a házigazdáik, s akkor szüle­tett ez a meghívás is a vi- szontlátogatásra Jugoszlávia nemzeti ünnepére, a Köztársaság napjára hívták meg szerepelni a várkonyiakat Szentlászlóra. S amíg utazunk odafelé, nem megy ki fejemből az a hatalmas lápvilág, amely Eszéktől le Vukovárig terült el ősidők óta vadban, madárban, halban gazdagon, szigetekkel, tölgyesekkel szabdalva, s ahol a mocsórvilágot nem ismerő lovast a lovával együtt nyelte el az ingovány. Csak az itte­ni emberek ismerték ennek tit­kos útjait, s így maradhattak fenn az évszázadok során. Ahogyan az Alföld nádasaiban megbúvók vagy nálunk az Or­mánság Kodolányi által úgy szeretett lakói. Eszéket elhagyva Diós, egy szerbek lakta falu, aztán Er- nestinovo, egy valamikori né­met falu után visz az út nyíl­egyenesen Szentlászlóig. Pa­tyolattiszta, takaros községbe érkezik a csoport, Bece Illés kísér bennünket a Horvátor­szági Magyarok Szövetsége képviseletében, és a kultúrház- ban már várnak a házigazdá­ink. Egy saroknyi kis falumú­zeum fogadja itt a belépőket s odabent kiderül, hol lakunk erre az estére. A mi vendéglá­tónk Takács Istvánná, Manci­ka, a régi szokások, táncok, viselet tudója, akivel Nagy Jó- zsefné, szakfelügyelő meg nem szakadó eszmecserébe kezd hamarosan. Takács Istvánná tagja volt még leánykorábon az itt mű­ködő Petőfi Kulturális Egyesü­letnek, melyet Bece Illés veze­tett. Könyvtáruk, tánccsoport- ^juk, színjátszócsoportjuk is volt. Később 1979-ben szerveződött újjá az egyesület egy aratási bál alkalmával, Mancika is ott volt a szervezők, és fia, Jóska a táncosok között. Ko­vács János most a kulturális egyesület elnöke, és bizony van sok szép eredeti tánc, amit még érdemes összegyűj­teni ■ a faluban élő öregektől. Háziasszonyunk megmutatja azt is, hogyan táncolták a lászlaiak régen a csárdást, „minél rezgősebben", aprózva. Ezt nevezik itt rezá/ásnak. Az­tán a másik táncuk is neveze­tes, a kalalázás, melynek ne­vében, lépéseiben is ott érez­ni a környék kólójának a ha­tását. Ezt a lányok járták, így, kalalázva jöttek haza a falu­ba esténként a szőlőőrzés után, összefogódzva, s közben meg-mególltak csárdást tán­colni. Amíg beszélgetünk, a szom­szédból egy kislány szalad át, a „kebélt” hozta el, egy jel­legzetes itteni ruhadarabot. Az egy darabból álló ingszerű ruhát bokáig érően plisszíroz- ták. Mancika megmutatja, ho­gyan „verték be regyesre" még vizesen, és miként hord­ták a kebélt réklivel, kötény­nyel, habgyönggyel, selyem­kendővel, színes pántlikákkal. A szomszédban a 86 éves Gyöke Ágnis néni még emlék- / szik az utolsó szentlászlai menyasszonyra, aki 1909-ben kebélben esküdött. A lányok pártaszerű szalagos fejdíszt, az asszonyok leheletcsipke „ti-, lángli” kendőt viseltek hozzá — egy körösfői születésű pécsi fiatalasszony bevallása szerint a szentlászlci asszony egész megjelenése igen emlékeztet a Kalotaszeg népviseletére. Nagy Jőzsefné arra buzdítja Mancikát, hogy a régi, első világháború előtti anyagokat, viseleti darabokat kutassák fel az öregek között, és csínján kell bánni a gyári eredetű dí­szítőelemekkel is. Időközben este lesz, házi­gazdánk Takács István is ha­zajön a vasútról, ott dolgozik, majd mindnyájan átmegyünk a kultúrházba, a zengővárko- nyiak estjére. Kétszáz-kétszáz­ötven ember tölti meg a nagy­termet, jönnek fiatalok és idő­sebbek, nagymamák és uno­kák. A várkonyiak rezesbandá­ja pedig fújja a csalogatót. Két nyelven konferáljak a mű­sorszámokat, mert sokan van­nak a nézőtéren szerb vagy horvát anyanyelvűek is. Zengő- vórkony viseleté, szokásai, a gesztenyeszürethez, sorozáshoz fűződő dclok, táncok, népszo­kások elevenednek meg a színpadon ellenállhatatlan sod­rással. Itt is megával ragadja a nézősereget a várkonyi ze­ne, tánc fergeteges hangula­ta, méltósága és robbanékony- sága. Olyan jókedv van a színpadon, mintha nem is sze­replésre, hanem saját mulatsá­gukra jöttek volna ide a tán­cosok — mert persze arra is jöttek. A másfél órás önálló műsor után a Zengővárkonyi Népi­együttes vezetője, Töttös Sán­dor a közönséget hívja tánc­ba. A várkonyi menyecskék, lá­nyok, legények letáncolnak a közönség közé, hamarosan ki­tágul a térség, a székeket fél­rehúzzák, és megkezdődik a mulatság. A rezáláshoz szokott lászlaiak próbálgatják a ke­ményebb várkonyi lépéseket, aztán kivált a párnástáncnál már egyformán ropja minden­ki. Emlékezetes este a szent- lászlai és ugyanúgy másnap a várdaróci, a Drávaszögben, ahol már másodszor szerepel­nek sok néző előtt és nagy sikerrel a zengőváikonyiak. De addig még megcsodáljuk Szentlászló egyik régi házában a fennmaradt faragott tornácot, a temető egyetlen akác- vagy tölgyforönikből faragott, felül le kerekített fejfóit, vagy ahogy itt nevezik, emlékfáit, emlékszob­rait. Házigazdáinknál is talál­koztunk még a régi tornác osz­lopaival, melyek most a szőlő­lugast tartják. Űj házat építet­tek Takácsék, de a régi oszlo­pokat, a nagyapák keze mun­káját azért meghagyták emlé­kül a régi „baronaházból". Ta­lálkozunk a szomszéd szerb fa­lu lakodalmi vőfélyeivel, akik vendégeket hívogatni jöttek át Szentlászlóra. és bekukkantunk az udvarokra, ahol javában fo­lyik a diszmávágás. ízlelgetjük az itteni nyelv édességét és megkóstoljuk Szentlászló földi csemegéit: a grízes rétest, há. ziasszonyunk habkönnyű kelt­tésztáit meg a halban bővelke­dő vidék folyami csukából, ke­szegből, amurból főzött halpap­rikását. Mert a nagy vizek ugyan elmúltak a századunk elejére, de azért tocsog most is a kértek alja, és bőven lehet halászni ma is tapogatóval a Vukafolyóba. A baranyai Kopácson állunk meg Várdaróc felé menet, a víz fölé, dombra emelt kopácsi templom mellett. Esteledik, pa- rasztbairokk homlokzatokra bo­rul a téli sötét és a fehéren vi­lágító templom melletti vízivi­lágra — ami ittmaradt még em­lékeztetőnek. Gállos Orsolya A rác borkereskedők nehéz szekereikkel, jóféle villányi bo­rokkal valamikor itt a Fülemile- csárda előtt zöröghettek e| a „posta-úton", miután jókat,ettek s ittak, felkészülve a hosszú utazásra. A hajdani híres villá­nyi vásárok idején többnyire borjút vágott a csárdás, no meg disznót is melléje, amit aztán a vásározó — messzi vidékekről érkező — nép jócskán fel is élt. Az épületet —“amely száz esz­tendővel ezelőtt is már fogadta vendégeit — többször átépítet­ték, kopottságából helyrepofoz­ták, volt idő, mikor évekig csak lakat rozsdásodott vaspántos aj­taján, de aztán ahogy a gazda­sági helyzet változott, ismét csak megnyílt. A Fülemile-csár- *da — Villány és Villánykövesd között most is vonzó megállója nemcsak a helyieknek, hanem az erre tévedő idegeneknek is. Mondhatnám, régi hírnevét sze­rezte vissza nagyon jó konyhá­jával, aztán a borvidék híres boraival, a Zweigelttel, Oportó- val, rizlingjeivel. Igaz, hogy a sarokban tévé szórakoztatja a népet, a hűtőládában húsz­adagos csomagokban áll kony­hakészre a birkahús, és az út mentén nem lovak és szekerek hanem személyautók, gyakran külföldi rendszámmal „várakoz­nak": hiába, modern világban élünk. — Állnak itt lovak is, sőt, el is látjuk abrakkal, vízzel, míg a „gazda" az étlapot tanulmá­nyozza — mondja Jóni József üzletvezető. — Lovak? — Igen. űszögpuszta ide jó messze van, de a lovastúra kül­földi vendégei — legutóbb pél­dául finnek — itt költik el ebéd­jüket. Sőt. . . Hát a „sőt" kellemes megle­petésként hatott a környéken, amikor a magyar űrhajós, Far­kas Bertalan is betért ide a kö­zelmúltban és bár többféle spe­ciális étel között válogathatott volna, mégis a hagyományos — vörösborral megbolondított — pinüepörköltre esküdött. ízlett is neki. Egy ebéd vagy egy vacso­ra a „Fülemilében” majdhogy­nem „sikk" ma már: a zenekar amely nem tolakodóan hangos (!) jó hangulati hátteret nyújt a Siklósról, Harkányból és per­sze Pécsről ideránduló törzsven­dégek szórakozásának. Az idei Szilveszterre minden asztal el­kelt — kilencven-száz személy­nek jut itt hely — és a menü már hét elején összeállt.. Csár­dakoktéllal kezdődik a vacsora, előételként csirke-salátával, az­tán kacsamájjal töltött gombás sertésszelettel, gesztenyével töl­tött csokoládés palacsintával folytatva, éjfélkor — füstölt tar-« jóval, virslivel, tejföllel, jó fű­szerekkel megkomponált — „sátán-lével” lezárva a lako­mát, mindezt százhatvan forin­tért, hát igazán nem sok. A specialitásokról valamit: villányi pecsenye — am; sertés­tarja, benne egy szelet stifolder, egy szelet vöröshagyma, meg­tűzdelve, majd paprikás lisztben kisütve — valóban egyedi étel, főként a körítésként feltálalt sokféle salátával. — Hallottam Sobri Jóskáról, itt járt. . . — Igen, amikor a boltot in- dítottukr meghívtuk Nagyba- racskáról a híres halászlé-főző mestert, Sobri Józsefet. A hú­gomat és a feleségemet megta­nította halászléfőzésre, a „nagy titokra" és azóta is rendszere­sen ellátogat ide, meg is kós­tolja a halételeket, mintegy el­lenőrizve a „márka-minőséget”. Jóni József — fiatal ember még — ám nagy vendéglátói ta­pasztalattal. Itt született, itt la­kik ma is a szomszédos Magyar- bolyban, így aztán Ismeri a kör­nyék lakóinak ízlését — mcfr ami a tájjellegű étkeket s italokat illeti. És ez naqy előny, amelyet okosan lehet kamatoztatni. Va­lamikor a Dér család virágoz- tatta fel a Fülemile-csárdót, most a vendégszerető Jóniak fémjelzik e hangulatos csárda „történelmét". Rab Ferenc Fotó: Cseri László Feledésöszlató évforduló A hazai erdészeti felsőoktatás megteremtője A jubileumok nemcsak ar­ra szolgáltathatnak alkalmat, hogy általánosan elismert nagy emberek, tudósok, mű­vészek munkásságára emlé­kezzünk, hanem arra is, hogy letöröljék az idő porát mél­tatlanul feledésbe merült sze. mélyiségek arcképéről, fel­ébresszék az utókor érdeklő­dését és tiszteletét életművük iránt. Ez utóbbit szolgálta a Soproni Erdészeti és Faipari Egyetem megemlékezése az idén Wilckens Henrik Dávid, a tudós polihisztor, a hazai erdészeti felsőoktatás meg­teremtője halálának 150. év­fordulójáról. Wilckens a németországi Wolfen'büttelben született 1763-ban. A helmstedti egye­temen orvostudományt, Göt- tingiában matematikát tanult, majd az egyetemen magán­tatásnak. Javaslatot tett egye­bek között, botanikus kert lé. tesítésére. tgnulmányi erdő­ket hasíttatott ki, oktatási aé- lokra kéregtörő malmot és fűrészmalmot építtetett, rügy-, lomb-, virág- és maggyűjte­ményt állíttatott össze. Az egykori erdészeti tanin. tézet mai utóda, a Soproni Erdészeti és Faipari Egyetem méltán ápolja halála után hamar elfeledett első profesz- szorának emlékét. Néhány év­vel ezelőtt emlékművet állí­tottak a jeles tudós tisztele­tére az egyetem botanikus kertjében. Az idén, halálának másfélszáz éves fordulója al­kalmából pedig munkásságát méltotó tanulmány jelent meg Hiller Istvánnak, az egyetemi könyvtár főigazgató­jának tollából. Az egyetem könyvtára, amelynek alapjait egykor Selmecbányán ugyancsak Wilckens vetette meg, őrzi er­dészeti előadásainak ötkötet­nyi anyagát, amely kézírásban maradt fenn egyik tanítvá­nya jóvoltából. Joseph Rus- seger nagy szorgalommal le, jegyezte az előadásokon hal­lottakat, s neki köszönhető, hogy e nagy tudomány-, és művelődéstörténeti értéket képviselő anyag fennmaradt. A könyvtár magára vállalta azt a feladatot, hogy a né­met nyelvű jegyzeteket tel­jes egészében magyarra for- díttatja, hogy a kutatók és az érdeklődők számára köny. nyebben hozzáférhetők legye­nek. M. Zs,

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom