Dunántúli Napló, 1981. május (38. évfolyam, 118-147. szám)
1981-05-10 / 126. szám
Egy másik „roueni” sorozat: pécsi városkép a Xovér-templommal — délelőtti ellenfényben, súroló délutáni fényben, lapos koraesti fényben és téli délelöttön. Tíllaí Ernő: If őr őskép — uőrosfotő T arantóni, a bűvész megöregedett, reszketett már a keze, látni sem látott valami jól, de azért, ha kiment a színpadra, még mindig ő volt a „nagy mutatványos". Legjobb trükkjeit senki sem tudta utánozni, pedig az évek folyamán bőven akadtak tanítványai, köztük igen tehetségesek is de hasztalan próbálták ellesni titkait. Különösen azt, amikor botjának egyetlen intésére gyönyörű fehér ló termett a színpadon, két lábra állt, „jó na-' potot" nyerített a közönségnek, elmondta a másnapra várható időjárást, tájékoztatott a piaci árakról, szivarra gyújtott, és végezetül charlestont táncolt, „Az én babám egy fekete nő” dallamára. Ezt a produkciót mindig nagy tetszéssel fogadta a közönség, és legalább olyan irigységgel a szakma. Hanem az egyik előadáson csaknem kudarcba fulladt min- deh. A híres trükkök valahogy nem akartak sikerülni, a tojások öszsetörtek, a galambok elrepültek, és a fehér ló helyett csak egy korcs kuvasz ténfer- gett a színpadra morogva, ugatva, hogy aztán alig lehessen kizavarni. A közönség csalódottan dobogott, füttyögött, és „öreg vagy már, Tarantóni", „vonulj vissza, vén kókler" kiáltásokkal csúfolta kedvencét. A bűvész elkeseredett. Fájt neki, hogy ilyen emléket hagy majd a közönségben. Hogy így búcsúzik el az emberektől, akik csodálták, akik hittek benne, és akik szemében ő volt a nagy mágus, az utánozhatatlan. Nem akart ebbe belenyugodni, és éjszakákon át azon töprengett, hogyan szerezze vissza a közönség szeretetét. Bármi áron, még egyszer, utoljára. És végül eldöntötte, hogy minden trükkjét felfedi az embereknek. Kibontja előttük, olyan egyszerűen, akár az utcán árusított borítékos sorsjegyet. Tervét elmondta Pokornyiknak, régi tanítványának, kollégájának. — Ez képtelenség — kiáltott Pokornyik —, ezáltal éppen a közönségnek okoznád a legnagyobb csalódást! A csodáktól fosztanád meg az embereket, a gyermeki ámulattól. — A közönség kíváncsi — legyintett a mester —, egész életemben ezt tapasztaltam. Sokan még a kabátujjamba is belebújnának, csakhogy lássák, mi történik ott. — És ránk nem gondolsz? Ha elárulod a trükköket, lehetetlenné teszed a mi munkánkat is. — Csak azokat árulom el, amelyeket ti sem tudtok - mondta Tarantóni. — Nincs más választásom. A közönség csa-. lódását nem bírom elviselni. Mindent, csak a?t nem! Új mutatványokra nincs már időm, csak erre az egyetlenre, az utolsóra, hogy felnyissam a varázsdoboz fedelét. És a mágus legyen ismét ember, olyan, mint bárki, csodáktól mentes, hétköznapi. Pokornyikon kívül mások is igyekeztek fonák tervéről lebeszélni Tarantónit, de hasztalan. A bűvész kitartott elképzelése mellett, hiszen számítása bevált, a közönség örült a rendhagyó előadásnak, a jegyek már jó előre elkeltek, és mindenki izgatottan várta búcsúfellépését. „A varázslatnak vége” rikoltott az utcákon lépten-nyomon kiragasztott plakátokról, a lapok a mágus nyilatkozatait közölték, amelyekben az ajándékozás öröméről beszélt. „Mindenkinek jogában áll — mondta —, hogy azt hagyja örökül, amije van. A mutatványos a mutatványait, vagy ha úgy tetszik, az életét." És aztán eljött a perc, amikor Tarantóni, a bűvész utoljára színpadra lépett. Soha még olyan tapsot nem kapott, és annyi virág hullt elébe, hogy mozdulni sem tudott addig, amíg a takarítónők ki nem hordták. Csend lett utána, feszült, várakozástól telített. Az öreg mágus felemelte a botját és örömmel tapasztalta, hogy a keze sem reszket most any- nyira, a látása is élesebb. Elsőnek a tündökletesen szép, fehér lovat táncoltatta a színpadra, megpaskolta a nyakát, letérdeltette, ráült, és a sörényébe kapaszkodva, együtt járták el a charlestont. Majd lendült a bot, a ló heV n csak fehér füst, és amikor, az is eloszlott, a mágus már egyedül állt a reflektorok fényében. — Hogy csináltad, Tarantóni mester?! — kiáltozták'innen is, onnan is a zsúfolt nézőtérről, és ekkor a bűvész bólintott, jelezve, hogy’ kész megismételni a mutatványt, immár a közönséget is beavatva. Előbbre jött, és maga sem tudta, miért, de közben lenézett a nézőtérre. És ahogy lenézett, egy gyermek kerekre tágult, ámuló szemébe pillantott, mellette egy másikéba, egy harmadikéba, az első sorban csak gyerekek ültek. Mozdulatlanul, meg- bűvölten, mintha csak a székhez ragasztotta volna őket az imént látott csoda. Tarantóni' mester megborzongott a gyermekek tekintetétől. Valamikor régen, az idő lábánál önmagát látta így ülni, ilyen megbabonázottan, csoda- hivőn, kezét tördelve az izgalomtól. És akkortájt még mindenki mutatványos volt körülötte. Képes rá, hogy még egy kavicsot is azzá változtasson, amivé akar. A tenyerükből itatták a képzeletüket, akár egy madarat, és ki merné azt mondani, hogy ezek a mostani gyerekek mások! Ezeket fossza meg most az élménytőf, ezeknek mutassa meg minden dolgok fonákját, ezeket varázsolja hirtelen felnőtté, csalódottá, vesztessé, hacsak egyetlen mutatvány visszavételével is...?! Nem, ezt nem teheti, hogyan is tehetné meg! Odamosolygott a gyerekekre, majd megemelte a cilinderét, mely alól száz galamb röpült elő, és folytatta Tarantóni az előadást, úgy, mint évek óta annyiszor^ A közönség becsapotton dobogott, füttyögött, „öreg vagy már, Tarantóni", „vonulj vissza, vén kókler” kiáltozták, és sokan dühösen csörtettek ki a színházból. Csak a gyerekek nem mozdultak, tapsoltak nekihe- vülten, és Tarantóni mester még sohase érezte magát ilyen elégedettnek. Előadás után Pokornyik várta az öltözőben. — Te ültetted az első sorba a gyerekeket? — kérdezte Tarantóni. — Én — mondta Pokornyik. Tarantóni leült a tükör eléL és sokáig bámulta fáradt, öreg arcát, mely a ráncoktól olyan volt -már, mint a kiszikkadt tómeder. — Vége a varázslatnak — ,mondta —, bizony már vége. — A legnagyobb mágus voltál — mondta Pokornyik. — Nem. — ingatta a fejét Tarantóni -, legyőztél. Ez a trükköd a gyerekekkel kolosz- szális volt. Nemcsak a legjobb tanítványom vagy, de a legravaszabb is. — Lehet - mondta Pokornyik -, de bizonyos vagyok abban, hogy te egyébként sem tetted volna meg. — Miért? — nézett rá Tarantóni. — Mert magad is hiszel a csodákban. És előbb ezt a hitet kellett volna keresztüllépned, de erre képtelen vagy. Mint minden igazi varázsló. Tarantóni nem felelt. Előhúzott egy zöld selyemkendőt, aztán egy sárgát, egy pirosat, egy lilát, végül a harmincadikkal, egy fehérrel végigtörülte átizzadt, öreg, ráncos arcát és a szemét is. Ma már ritka az a turista, aki fényképezőgép, vagy filmfelvevőgép nélkül vág neki a világnak. A szenvedély három ágra szakad: van, aki a mozgóképre esküszik, mint az emlék megőrzésének legjobb eszközére; van, aki a fekete-fehér filmre, amivel remekül el lehet szórakozni különféle méretű nagyításokat készítve különböző képkivágásokkal, és van, aki a színes diát részesíti előnyben. Akár ez, akár az, a legfontosabb mindnél az: hogyan látjuk a keresőn keresztül a világot és főleg, hogy mit látunk belőle. Tehát a turista így vagy úgy megörökíti útiélményeit. De abból is mit? Messze minden egyéb téma előtt az épített környezet megörökítése vezet. És nem véletlenül. Hiszen a helyi életmód visszaadása előtanulmányok és alapos ismerkedés nélkül nem megy, a természeti környezet ábrázolása pedig igen sok külső feltételtől függ, amik a mindig rohanó turistát eleve elkedvetlenítik (a szervezett utak pedig egyébként sem sokat törődnek a természeti környezet megismertetésévef). Marad tehát az épített környezet a maga mozdíthatatlanságával ; ezt bármikor, bárhol könnyen elérhetjük, s némi jó érzékkel bármely napszakban, bármilyen időben szép képet készíthetünk. Persze ez mégsem ilyen egyszerű dolog. Nehéz tettenérni azokat a legjobb pillanatokat, amikor egy-egy szép épület', vagy egy remek részlet igazán szépen — netán művészien — jön vissza. Ebben kívánna segíteni Tillai Ernő építőművész hézagpótló műve, amit a Műszaki Könyvkiadó jelentetett meg. A szerző (akiről köztudott, hogy fotóművésznek is kiváló), által igen magas színvonalon feldolgozott téma a fotózás korábbi évtizedeiben mostohagyerek volt, s újabban is csak tanulmányrészletek foglalkoztak vele viszonylag szűk réteg részére. Igaz," az amatőrfényképezés korábban nem is nagyon igényelt ilyesmit, hiszen alig terjedt túl a családfotózás sematikus megoldásain. Ma viszont más a helyzet Az amatőrök is egyre inkább a „mindentudó" gépek felé fordulnak, igényes felszereléssel és minél jobb minőségű filmanyaggal indulnak meghódítani a világot. Nekik sem mindegy, hogy a korszerű technikai háttérrel sablonos,- netán giccses kommerszfotókat produkálnak, vagy a művészet felé hajló fényképeket készítenek. Tillai Ernő könyve efelé terelgetné figyelmes olvasóját. A mű egyszerre többféle igényt elégít ki. Roppant gazdag képanyaga feltétlenül ízlésformáló, szemlélője pedig óhatatlanul is vágyat érez, hogy megpróbálja ugyanúgy látni majdani saját fényképezései során a dolgokat, mint a szerző. De ez a képanyag — ha a magvas szövegeket is hozzávesszük — színvonalas útikönyvvé áll össze. A lényegre törő szövegrész eligazít az építészeti alapfogalmakban, hogy lehetőleg szakszerűen lássuk azt, amit lencsevégre kapunk. ízelítőül néhány alcím a „Környezet — építészet — városépítészet" c. fejezetből: Komplex városiasság, városkép — Alkotás-e a változó város? — A várostest feje, arca a városközpont — Formák, struktúrák — Szín, fény ... Eme ismeretek után a képalkotás művészetébe vezet be a szerző, majd a városfényképezéshez ad nélkülözhetetlen támpontokat és a technikai megoldások rejtelmeit magyarázza el nagy szaktudással. Biztosak lehetünk abban, hogy a könyv hasznos segítőtárs lehet mind az amatőr, mind a profi fotómunkában. De hadd térjek vissza a képanyaghoz. Görög, olasz és francia' földön készült képek alkotják a gerincet, a hazai fotók elsősorban — érthetően ! — pécsiek. Milyen Pécset is mutat Tillai Ernő könyve? Olyant, ami szépség dolgában alig marad el az előbb említettektől. Megdöbbentő, hogy a legismertebb is mennyire ismeretlen tud lenni. Egy izgalmas képsor található a könyvben a székesegyházról, ami egy másik sorozatot juttat az eszembe. Annak idején — idestova kilenc évtizede — Claude Monet a roueni ka- tedrálisról festett egy híres képsort, amelyen ugyan elveszett a falak apyagszerűsége, viszont’ a levegő és a fény játéka, amit a nap különböző óráiban ért tetten, utolérhetetlen ábrázolásra adott lehetőséget. Nos, Tillai Ernő valami hasonlót hozott létre fényképezőgépével. Különböző évszakok különböző óráiban örökítette meg a négy- tornyú templomot, ami a látszólagos egyformaság ellenére is más és más, szemet gyönyörködtető arcot mutat. Végezetül egy röpke magyarázat arról, miért írtam a könyvvel kapcsolatban helyenként feltételes módban. Nos, a feltehetően nagy közönsécjér- a'eklődésre számottartó kötet — mondom, útikönyvnek is pompás! — hihetetlenül alacsony példányszámban (3850 db!) látott napvilágot. Hársfai István HÉTVÉGE 9. Kucsera András rajza TÓTH-MÁTHÉ MIKLÓS A varázslatnak vége
