Dunántúli Napló, 1980. március (37. évfolyam, 60-90. szám)

1980-03-30 / 89. szám

DN HÉTVÉGE 8. IRODALOM 1980. MÁRCIUS 30. ; Csorba Győző Stációk I József Attilának i. Szegény testi el kellett viselnie, hogy testté váljék benne az ige. S mikor a transzszubsztanciáció megtörtént, s már beteljesült a szó: az értékvesztett régi „vashatos” eldobható lett, mint utálatos. Szegény test! csakhogy járt a vére még, a szív tovább dobogta ütemét, s holott üres volt, működni akart Nem birta —, hát leomlott, mint a part. Ha nem volna a nyelvem, agyban. De a föld és a levegő, a növényzet ezer alakban s minden más élő s éltető, amiből áll e láthatatlan határú, s el nem véthető ország: már őrzi ronthatatlan, mert erősítő és erő. A tenyér ököllé szorulhat, az ököl tenyérré lehet, tudunk jövőt ápolni $ múltat: sejtjeinkig leérkezett, s többé-ki-nem-iktathatóan haza lett az etájt lakókban. A Jelenkor áprilisi száma A Pécsett szerkesztett iro­dalmi és művészeti folyóirat új száma gazdag összeállí­tást közöl József Attila szüle­tésének 75. évfordulója al­kalmából. Az összeállításban tíz költő szerepel József Atti­la emlékének ajánlott vers­sel: Bárdosi Németh János, Berták László, Csorba Győző, Károlyi Amy, Meliorisz Béla, Parti Nagy Lajos, Pákolitz Ist­ván, Pálinkás György, Rába György és Takáts Gyula. A prózai írások sorában Zelk Zoltán József Attilával való találkozásait eleveníti fel. Tüskés Tibor jegyzetek­ben számol be a költő emlé­keit és utóéletét kutató bala- tonszárszói tapasztalatairól. Bókay Antal tanulmánya Jó­zsef Attila embereszményét, Fried István írása pedig a költő kelet-közép-európai he­lyét elemzi. Beney Zsuzsa, Péczely László és Tandori De­zső írásai József Attila verse­it, művészi eszközeit vizsgál­ják. Az évfordulóhoz kapcsoló­dik a képanyag is. A számot Martyn Ferenc, R. Fürtös Ilo­na és Rétfalvi Sándor József Attila emlékének ajánlott raj­zai díszítik. Az összeállítás mellett né­hány művészeti tanulmány, esszé és kritika kapott helyet az áprilisi számban. A Pécsi Balett jubileumához kapcso­lódik Vitányi Iván írása, a mai magyar filmművészet problémáiról Béládi Miklós és Pályi András ír, Pethő Ber­talan pedig Bartók Béla mű­vészetéről értekezik. Rétfalvi Sándor rajza A haboskávét és kuglófot uzsonnázó asszonyok, s a feketekávét^ kapuci- nert hörpintő férfiak már elmentek, de esti vendégek még nem érkeztek. A napnak az a szaka, mikor a pincérek falnak dőlve, cigarettázva pihennek. Én, mint öt éve mindennap, már ott ülök a Simplon kávéházban, lesve, bejön-e Tersánszky, Nagy Lajos, Kassák. József Attila, Illyés Gyula, Vas István? Egész nap verset olvastam. Egyetlen verset: József Attila Medvetán­cát. És éppen ő, József Attila volt az első esti íróvendég. Szer­vusz — mondta —, majd szé­ket húzva maga alá, asztalom­hoz ült. (Hadd hivalkodjam ve­le, már huszonhárom éves ko­romban „törzsasztalom" volt a Simplon kávéházban. Józsi fő- pincér mecénási jóvoltából fo­gyasztásra nem kötelezett törzs­vendég lehettem). — Gyönyörű a versed Attila! — mondtam — de van két so­ra, amit nem értek. Szép a réz kerek virága, ha kihajt a napvilágra! József Attila a zsebébe nyúlt, kivett és elém emelt egy kétfil- lérest, egy rézkrajcárt. A ’mozdulat bevilágította az egész költeményt. Testi valójá­ban láttam a fukar kasznárt, akinek „ ... öt hete zsebbe nőtt a két keze.” Nemcsak érthetővé, hanem varázslatosan széppé is változott a két verssor. József Attila azt vallotta: verset úgy kell olvasni, hogy minden sorát a legszebb sorával mérjük. Nála ez mintha nemcsak sorokra, hanem minden, egy szóra igaz volna. A Szép Szó, mint folyóiratcím, József Attila találmánya vojt. S költői, s talán még politikai hitvallá­sa is. Ha ehhez példát keres­nék, egy ritkán idézett, kevés­sé ismert versét, a Bánatot vá­lasztanám. Akármilyen tréfás­nak hangzik, úgy igaz, hogy Jó­zsef Attila azt mondta erről a verséről: „Az embernek vannak hitelezői, az egyik éppen szem­be jön velem a járdán, hát fo­gom magam, és átvágok az ut. ca túlsó oldalára..." Futtám, mint a szarvasok, lágy bánat a szememben. Famardosó farkasok űznek vala szívemben. Agancsom rég elhagyóm, törötten ing az ágon. Szarvas voltam hajdanán, farkas leszek azt bánom. Farkas leszek takaros. Varázs-üttön megállók, ordas társam mind habos: mosolyogni próbálok. S ünőszóra fülelek. Húnyom szemem álomra, setét eperlevelek hullanak a vállamra. Milyen ünnepien szépszavú költemény lett abból a hétköz­napi menekülésből! Ha József Attila élne, a félmúlt is élne költészetünkben. Hagyom abba a versidézést E kurta írás fölé azt akartam címnek adni: József Attila kö­zelről. Hosszú, szép barátságunk néhány különösen emlékezetes napját akartam elmondani. Ezt próbálom a továbbiakban. A bécsi emigrációban élő Kassák Lajos felesége, Simon Jolán, 1925-ben már gyakran utazott Budapestre. Könnyű volt megismerkednem vele, mert Kas­sák' szépnevű édesanyjánál, Is­tenes Erzsébetnél voltam' ógyra- járó, Simon Jolán egyszer ma­gával hívott a legpatinásabb irodalmi kávéházba, a Centrál- ba, Ott bemutatott egy fiatal­embernek, aki kezet nyújtva mondta: József Attila. S nevem hallatára szóról szóra elmondta egyetlen megjelent versemet. Ha nem is tudhattam, hogy az a sovány fiatalember majd csil­lagnak röpül a század egére, versem ilyen visszhangja bol­doggá tett. Néhány hét múlva ismét ta­lálkoztunk, ismét a Centrálban. Népes társaság ült az asztal­nál, akiknek József Attila meg­mondta, hogy Bécsbe és Párizs­ba készül. — Minek? — kérdezte Erdé­lyi József. — Magyarországon meg lehet élni költészetből... — Ne vágj föl, Jóska! — fe­lelte József Attila. 1925 őszén fölfedezőmet, Kassákot meglátogatni én is Bécsbe utaztam. Télefonosfiú voltam a Körút és a Király utca sarkán levő Európa kávéházban, napi három pengő fizetésért. S mert heteken át negyedkiló otel­ló szőlőt, s negyedkiló kenyeret vacsoráztam, sikerült egymásra raknom az utazáshoz kellő pen­gőket. Október végén, egy szerdai napon, Kassák külvárosi, albér­leti szobájában ebédeltem. (Paprikáskrumplit kolbász nél­nélkül hallgattam az ő villámló vitájukat Arról vitatkoztak, mi a honvágy? József Attila ritkán hajtott fejet vitában. Akkor — igaz, már hajnali ötkor — fejet hajtott. Az érvelés költői szép­sége hathatott, amikor elfo­gadta a vörös hajú fiatalember szavait: „Hogy mi a honvágy? A gázlámpa a Bezerédi utca sarkán!” Aztán egy hét múlva megint Budapest S mit mondhatnék az irodalmi élet változatlan arcá­ról, amelyen csupán a Baum- garten-díj évenkénti kiosztása hagyott ráncokat? Kávéházak: Zelk Zoltán „Szép a réz kerek virága” kül.) Két óra tájban Kassák ma­gával vitt a magyar emingrán- sok tanyájára, az Atlantis ká­véházba. Ott Németh Andor gondjaira bízott, mert ő dolgoz, ni kezdett. Akkor írta önéletraj­za első kötetét. Németh Andor társaságától is megilletődtem, hát még mi­lyen megilletődve bámultam a kávéház sarkában összetolt asz­taloknál ülő emigránsokat, köz­tük Garbait és Kunfi Zsigmon- dot. A folytatás is szép volt. Az­nap nem aludtam. József Atti­la s egy magát anarchistának mondó fiatalember társaságá­ban töltöttem az éjszakát az estére táncos kávéházzá ala­kult Atlantisban. Reggelig ül­tünk együtt Én egyetlen szó Central, Japán, Simplon, Bu- csinsZki. A New York már nem az írók, hanem a színészek, fil­mesek, slágerszerzők, s éjsza­kánként a fiatal arisztokraták lkávéháza volt. Aki akkortájt iro­dalmi kávéházba járt, minden­nap láthatta József Attilát. Ő Zugló „belvárosában”, a Korong utcában lakott Szántó Judittal és Judit kislányával. Én Zugló „kültelkén", a Balázs ut­cában, a Rákos-patak mellett. Déltájban, a városba menet, sokszor bekopogtam József Atti­lához, akit — mert éjszaka is dolgozott — rendszerint pap­lan alatt találtam. Egyik nap sem délután a Ja­pánban, sem este a Simplonban nem láttam. Mikor másnap dél­délben beállítottam hozzá, be­tegen találtam. így történt, hogy nem látta az előző napi Esti Kurírt, amelyben Ignotus Pál ak. kortájt napilapban szokatlanul nagy terjedelmű méltatást írt a Medvetánc című kötetről. Ak­kor írták le először József Attilá­ról, hogy nagy költő. Izgatottan küldte a kislányt, szerezzen valahogy egy előző napi Esti Kurírt. Tíz perc múlva már kezében volt az újság, s el­olvasta kétszer, háromszor, öt­ször ... majd az újságot a paplanra ejtve, fölsóhajtott: — De szívesen olvasnám hol­nap reggelig ... Senki nem érezte annyira o siker, a szeretet hiányát, mint ő. Kevés embernek mérte olyan fukarul az Isten, mint éppen őneki. Ha valaki fiatalember meg­kérdezné tőlem, milyen ember volt József Attila, hirtelen talár» ezt felelném: Szerette Nagy Lajost, szerette Tersánszky Józsi Jenőt, szeretett kibámulni a kávéház ablakán, szeretett vitatkozni, szeretett sakkozni, szeretett kártyázni (kedvenc kártyajátéka a francia kaszinó, aminek Szép Ernő volt a legnagyobb mestere) szerette versét fölolvasni (ő és Karinthy Frigyes voltak a legnagyobb magyar versmondók!), szeretett énekelni, szeretett inni (de csak módjával, baráti társaságban, s csak a spiccesség határáig), „Szeretett enni s egyben-másban Istenhez is hasonlított” Martyn Ferenc rajza

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom