Dunántúli Napló, 1979. december (36. évfolyam, 329-357. szám)
1979-12-16 / 344. szám
1979. DECEMBER 16. KULTÚRA DN HÉTVÉGE 9. „Magyar postaládába bedobandó" Tábori lapok, 35 év után... Különleges dokumentumfilm készül a pécsi tv-stúdiéban SZÁNTÓ PÉTER Történet a fiú nevű lányról Nem volt mit tenni, mert a szomszédos utcában laktak, és így a csoportbuli után egyfelé vitt az útjuk. Pipecz és Dilike már három év óta ki nem állhatták egymást. Végül is sosem bántotta egyik a másikát, de Dilike nem bírta elviselni a rekedten nagyhangú fiút, Pipecz pedig vöröset látott, ha csak közelében volt a fölényes, mindig mosolygó lány. — Látom, nem úgy sikerült a buli, ahogy tervezted — mondta gúnyosan Pipecz. Dilike késpenge szájjal nézett maga elé: — Miből gondolod? — Mert ha sikerült volna, most nem én kísérgetnélek. — Tőlem átmehetsz a túlsó járdára! — Hát attól nem kéne félnem, hogy közben valaki elrabol téged!... Éjjel egy óra lehetett. A hosszú, széles utca még harmatos volt az iménti záportól. A higanylámpák halkan zúgtak, és az utca végén, mint egy szomorú, szirti albérletét elunt várkastély, feltűnt a locsolókocsi. Mert a locsolókocsik mindig eső után öntöznek. Három éve voltak egyetemisták, sőt, csoporttársak. Mikor az ellenszenv kellőképp tudatosult bennük, számtalan disz- nóságot követtek el a másik rovására. Pipecz az olcsó tréfák híve volt: rajzszöget csempészett a lány székébe, zsebébe színtelen fenolftaleint töltött. Dilike viszont felszólalásával nevetségessé tette, és megbuktatta Pipeczet a csoport- bTzal mi-választáson. — Arra lennék kíváncsi — mondta a lány —, miért jársz egyáltalán ilyen bulikra. Nem zavarsz különösebben, csak már kínos, hogy három év alatt nem sikerült egy nőt összeszedned. Pipecz zsebre vágta a kezét, kihúzta magát és krákogott: — Ez tán attól van, hogy biztosan szerelmes vagyok beléd. Dilike komoly arccal végigmérte: — Erről meg vagyok győződve I A fiú mérgében nem tudta, köpjön vagy nyeljen-e. Az nagyon kínos lenne, ha ez a fel- fuvalkodott középszer!... Ha ez tényleg azt hinné! Megállt: — Egy tapodtat se kísérlek tovább! Dilike vállat vont. Tétován nézték egymást, azután a lány megkérdezte: — Tudod egyáltalán, miért haragszunk egymásra? Pipecz magában azt számolta, hány lámpaoszlop van még az utca végéig. A lány újra vállat vont és elindult. A fiú leült 'égy padra, és nézte a szemközti munkásotthon húsz év előtti kockatömbjét. A főbejárat melletti talapzaton másfélszeres ember nagyságú kalapácsos figura állt, pucéran. Az elszántságot volt hívatott bizonyítani. Pipecz azonban ránézésre megállapította, hogy a szobrász anatómiai tévedései folytán a szobor egy kis ágyéki kifózisban, valamint enyhe lordózisban szenved. — Vitamindúsabb táplálkozás, több mozgás, és tegye le végre azt a súlyos kalapácsot! A szobor hallgatott. — Mondja — kérdezte már dühösebben Pipecz —, van nekünk egyáltalán közös témánk?! — Te tényleg hülye vagy! — mondta valaki. Pipecz megfordult: Dilike jött vissza. Skótkockás karbonári köpenyéből kidúgta a karját: — Nézd, mit hoztam! Két tenyerében, mint kis cipót, parányi macskát tartott. — Pár hetes lehet, itt volt az utcán. — A cicát átfordítva ' megcirógatta a kis fehér pocakot. — Gondoltam, idehozom. Majd te hazaviszed. Pipecz mérges lett a magától értetődő természetességen: — Miért pont én? Mit csináljak vele? Fölboncolni még úgyse lehet! Dilike szeme megszürkült, arca álarcként feszült. A hold alapos késéssel, de megérkezett. Mint egy kohóból az égre csöppent vörös acél- csepp, úgy emelkedett a kémények fölé. A lassan száradó út tócsáiban ezerszeresen tükröződött. A lány letette a macskát. — Tűnés! — mondta. — Nem fog ez a hülye fölbon- coltatni! A cica Pipecz lába körül a saját farkát kezdte kergetni. A fiú lehajolt, hogy fölvegye. — Azonnal tedd le! — kiáltott a lány. Pipecz feléje nyújtotta a macskát. Dilike tűnődött: — Tudod mit? Legyen a mi macskánk! — Jó. De akkor adsz harminc forintot havonta. Tejre. Újabb hosszú utcán mentek végig, itt már kirakatok is voltak. — Nézd, Kondorosi úr! — mutatott ré Pipecz egy kirakatra. — Farmernadrágok. Dilike nevetni kezdett: — Ki az a Kondorosi úr? — A macska. Ügy hívják. — Hát Pipecz, te meg vagy lőve! Hiszen ez lánymacska! Pipecz eltűnődött: — Különben biztosan lány, mert nagy o feje. De attól még lehet a neve Kondorosi úr! Egy lány, akinek fiúneve van. Bandukoltak tovább. — Mit csinál? — kérdezte aggódva Dilike. — Hörög. A lány ijedten kapta föl a fejét. — Hörög — tette hozzá magyarázóan Pipecz. — ül o vállamon, és azt mondja torokhangon: hörr, hörr. Különben zsibbad a karom. — Te ostoba, csak dorombol ... Add ide egy picit! — Úgyse akar menni. Meg összekarmolná az új kabátodat. Dilike sóhajtott. — Honnan tudod, hogy új kabátom van? Nevettek. Dilike hirtelen megfogta Pipecz kezét. — Ez. jó neki. Tudod, így van támasz- téka. Jobb az izomtónus. A kollégium tömbje az utca végén magasodott. Lóbáitók egymás kezét, ahogy közeledtek. Dilike szemközt fordult velük, Kondorosi úrral és Pipecz- cel. — Hát szervusz, Kondorosi úr. — Szia — felelte Pipecz. Azután csak álltak. — Tessék? — Semmi — a lány megrázta a fejét. — Vagyis .. . Pipecz krákogott. — Ide figyelj, te hülye Bodnár — mondta Dilike —, nem akarsz megcsókolni? — Nem tehetem — felelte. Dilike kérdőn nézett. — Kondorosi úr folyton az orrom aló mászik. De ... — De? ... Vigyázz, hátha holnap nem akarom! — Majd elmúlik ez is ... Álltak, markolták egymás kezét. Valahol kattant és zúgni kezdett egy reléállomás. A kollégiumban lassan kihunytak az utolsó fények is. A hold még följebb kapaszkodott. A fiúnevű macska nyávog .‘t. Eszéki Frigyes Meliorisz Béla Altatóm Csíz dala csendül — ég belerezdül; fák haja sóhajt — óhajokat hajt; tücskök a fűben éjt hegedülnek; csillagok érnek lassan az égre. Árny ül a halmon, rómlel az alkony; megfog az álom — fátyla alá von, s tolipuha szárnyon már vele szállók illatos ágra — mesevilágba. Vizekre szaladj Vékony bokádon az erekhez, szellő hajoljon szép kezedhez Mint vizre gyökér, harmatos szerelmed találjon szerelmemhez Ha erdőről a vadak eléd szöknek, hozzájuk is hű maradj Ha gyönge vállad harapásom vérzi, hűvös vizekre szaladj A találkozás pillanata... Nyikus József nyugdíjas (Komárom) három lapot is küldött volna abban a bizonyos táboriposta-csomagban ... Kacády-lemez, Karády-album — ez volt az elmúlt hetek fő beszédtémája. A közép- korosztály kíváncsian vagy közömbösen, a negyvenen felüliek és az idősebbek ellenkezőképp reagáltak rá. Indulatokkal vagy elérzékenyülten. Ki-ki ifjúsága emlékezete vagy éppen kötődése szerint, ahhoz, ami „okkor” történt vele. Igen, akkor, a II. világháború éveiben, amikor a népszerű magyar filmcsillag és dalénekesnő csillaga a legmagasabbon ragyogott, s jellegzetesen búgó altja betöltötte az étert, a lövészárkokat és a koncerttermeket ... A Karády-slágere- ken mindenki elérzékenyült, hiszen oz „Egy nap a világ" életérzését fejezték ki. Akkor... Most újra felbúgnak ezek a dalok. * Azt már a véletlen hozta, hogy amikor ez a Ka- rády-nagylemez és aagyalbum a boltokba került, azokban a napokban a pécsi tv-stúdió forgatócsoportja (szerkesztő: Füzes János; rendező: Tégiásy Ferenc; operatőr: Háda Sándor) elindult Észak-Dunántúlra és Pest megyébe helyszíni felvételeket készíteni egy különös dokumentumfilmhez. Második világháborús — okkor kézbe- sitetlen — tábori levelezőlapokat vittek magukkal az egykori feladóknak vagy címzettekhez, hogy átadják. A film ezekre a pillanatokra épül és a riportalanyok önvallomásaira. A szembesítésre akkori önmagukkal, vágyaikkal, egész nyomorúságos, kiszolgáltatott világukkal. Sebeket tépünk fel? Az égett sébek is varasodnak, sarjad az új felhámszövet, mégis hányszor megsérül, ha gyógyító kezek átkötözik ... * Különös maga a tVténet is. 1945 januárjától sok tízezer magyar Nyugatra menekült, települt vagy vitték őket. Katonákat, civileket, leventéket. A fasiszta Német Birodalom védelmére kivezényelt magyar alakulatok egyike, egy légvédelmi tüzér alegység katonái az Elba torkolatánál, Cuxhaven város környékén, 1945. március 19—20—21-én levelet írnak — haza ... Német halványzöld tábori levelezőlapokon, szám szerint 128-an. Néhányon kétszer-háromszor is ugyanazt a szöveget, mások több címre is, üzenetközvetítésre kérve a címzetteket, szeretteiknek. A rövid szövegeket — o német nyelvű nyomtatott háborús lózungok alatt — kordába szorítja a szolgálati szabályzat, a titokvédelem, a katonai cenzúra. Szavaikon mégis átsüt a honvágy, a létbizonytalanság. A „holnap ki tudja, élek-e még?” nyomasztó gyötrelme. A vágyakozás az otthon, az élet után; az értelmetlen szenvedések miatti burkolt keserűség. A háború utolsó heteiben vagyunk. A tábori postaszolgálat ösz- szegyűjti és cenzúrázza o lapokat. A továbbításra azonban már nincs idő vagy lehetőség. Eívezénylik őket vagy a front érkezett oda? Ki tudja ma már. A 128 tábori lapot valaki összefűzi és külső borítójára ráírja: „Magyar postaládába bedobandó". Innen az útja Magyarországra szinte követhetetlen. Egy pecsét bizonysága szerint a Szálasi- kormány berlini katonai attaséjának irattárából került ki valamikor. Eljutott a csomag Budapestre, itt harminc-egy- néhány év után ismeretlen úton bekerült a Hadtörténelmi Levéltárba, ahol forgatás céljaira a pécsi tv-stúdió rendelkezésére 'bocsátották az egész köteget. * Füzes János szerkesztő így vallott róla: — Megpróbáltuk a feladókat, illetve a mo is élő címzetteket felkutatni. A 128 közül 53 helyről érkezett válasz. Ebből 18-at válogattunk ki, akinél az előkészítő terepszemlét megtarthattuk. Néhányon szabályosan megszöktek a forgatás elől, attól való görcsös félelmükben, hogy Nyugaton voltak s ebből bajuk lehet... Végül is 15-en álltak a kamerák elé. Van köztük címzett is, feladó is. — Mi váltotta ki a legnagyobb hatást? — A megkésett levelek „kézbesítése”, 35 év után ... Döbbenetes volt számunkra, menynyire sokkolóan hat ma is az emberekre a háború emléke. Egy magas beosztású, igen fegyelmezett gépészmérnök hangos zokogásba tört ki, amikor meglátta egykori tábori lapját. Volt, aki elérzékenyült; egy idősebb bácsi letépte az ingét, bizonygatván, nézzük meg, ő nem volt SS... (Noha ezt senki nem feltételezte róla.) De voltak nagyon érdekes találkozások is. Az egyik üteg tagjai például öt szökött deportáltat bújtattak hosszabb ideig. Közülük az egyik néni is megszólal majd a filmen. Ami furcsa: kivétel nélkül valamennyi nyilatkozó ma is fél attól, hogy ő Nyugaton volt. Ezt bélyegnék érzik, noha sértetlenül jöhettek vagy szöktek haza, igazolták őket annak idején. A filmben azt szeretnénk föleleveníteni, mi lett, hogyan alakult a sorsa ennek a tüzéralakulatnak s ezen belül az egyes embereknek ; annak a magyar katonának, akit belehajszoltak ebbe az értelmetlen és tőle teljesen idegen öldöklésbe. A történetet 15-en mondják el, így áll össze a teljes kép, a maga ellentmondásaival, igazságaival és szenvedéseivel, ön- va Horn ésszerűen ... * A dokumentumfilmet a tervek szerint 1980. április 4. időszakában mutatják be. Lehet, hogy a korabeli plakátok, fotók, híradó részletek alá — kor- és hangulatfestő szándékkal — a rendező majd Jbeúsztat” a népszerű dizőz lágyan mély, hosszan elnyújtott dallamai közül is. Bárhogy alakul, én úgy sejtem, maga a film emlékezni és emlékeztetni akar. És talán segíteni. Mert segíthet feloldani azt, ami elől 35 év után is „Hiába futsz, hiába menekülsz .. VJ. E. Z V 5. 1n, [rimát unb > Sront ftnb untrennbar, unbeugfatn unb unbcfiegbar. flANZ BAYERFEIS VÖ~ FE LD-P O STKARTE SUiC- tvt / /&& »• •M'Krm
