Dunántúli Napló, 1977. augusztus (34. évfolyam, 210-239. szám)
1977-08-14 / 223. szám
4 4 \ 4 4 4 4 4 4 * 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 '4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 r 4 4 4 4 4 4 4 4 4 I ngridnek annyira rosz- szak voltak a lábai, hogy naphosszat nem járt másutt, csak garzonlakása erkélyén. A legszükségesebbeket háromszor egy héten házhoz hozták a csemegeboltból, minden második hét csütörtökjén pedig megjelent a háztartási segítőszolgálat embere, hogy kiporolja két szőnyegét, az előszobában lévő háncsszőnyeget és a szobát díszítő perzsát. Csodálatos csütörtökök voltak ezek. Ingridnek volt rádiója, televíziója és telefonja, csakhogy a telefon sohasem szólt, talán nem is volt hangja. Hajdanában Ingrid megözvegyült sógornőjét hívogatta rajta, de mert az özvegynek mindig akadt valami sietős dolga, értett belőle, és beszüntette a telefonálgatást. Ingrid gyakran fényes nappal is órákat hevert behunyt szemmel az ágyán. Nem aludt, álmokra már nemigen vágyott, de így élesebben hallotta a vécék zubogását és a lépcsőházban visszhangzó lépteket, no meg az utcáról fel- szüremkedő zajokat. Az ő szűk kis világán kívül valahogy minden esztelen iramban zajlott. Tervektől és titkoktól, céloktól és erőktől duzzadva rohant az élet a maga útján. Az effajta élet Ingridet gyakran untatta, de aztán arra gondolt, hogy neki tulajdonképpen éppen az élet legjava jutott. Elrejtőzhet és élhet békében, akár a dalbeli mókus, mely ott szunyókál mohavackán. Épp egy ilyen percben berregett fel a telefon. És Ingrid olyan buzgalommal kapott utána, hogy feldöntötte a telefonasztalkán álló műanyag Szent Péter templomot, mely egyben lámpaként szolgált. — Halló! Halló! Halló! — kiabált, de senki sem válaszolt neki. A vonalban, róla tudomást sem n/éve, beszélgetett két ismeretlen. E * s Ingrid mégsem tette vissza a kagylót. A hallgató ótomsúly- lyal húzta lefelé a kezét, ő mégis tartotta. A zúgáson át két idegen hang beszélgetett idegeq dolgokról, a dohányárak emelkedéséről és egy bizonyos unokafivérről, aki hét macskát nevel. Ingrid hallgatta, míg a szavakat el nem nyomta a zúgás és a telefon üresen nem kezdett búgni. Ezen a napon Ingrid új elfoglaltsághoz, szinte egésznapos álláshoz jutott. Azt tudta persze, hogy- viselkedése morális szemszögből is vizsgálható, csakhogy ez nem volt az ő szemszöge. „Ingrid ügyes kislány" — mondta egyszer az apja, amikor vashuzalból tartókat készített a teáscsészékhez. Most minden ügyességére, akaraterejére és reményére szüksége volt, mindenre, amit az évek nem mostak még ki belőle. Akadt elég, ő maga sem hitte volna, de futotta az erejéből. Elfogadta a sors kihívását. Két hosszú napon át készült a feladatra a városi könyvtár lexikonjai között. És a harmadik napon be is szerzett már egyet s mást a vaskereskedésben. A probléma, amit Ingridnek meg kellett oldania, tulajdonképpen szakembert kívánt. Csaknem egész nyarát ezzel töltötte, s a kérdés gyakorlati oldala annyira lekötötte a gondolatait, hogy néha eszébe sem jutott már az eredeti cél, a megoldás gyakorlati következményei. Csodálatos ősz jött, Ingrid megoldotta a problémát. Ám diadalérzet helyett inkább fáradtságot érzett. A nyáron nagy sugárban feltörő erő most apályként tette le alkóvjában, a horgolt ágyterítőre. Ott feküdt lehunyt szemmel, aprócska vénlányként, s amikor megcsörrent a telefon, hagyta, hadd csörögjön. Kámea melltűjén bágyadtan csillogott a szeptemberi fény, akár a megélt élet fénye, ő pedig nem vágyott semmire és nem jutott eszébe semmi. LEENA KROHN, finn írónő, 1947-ben Helsinkiben született. Három gyermek-, illetve ifjúsági könyve jelent meg eddig, köztük az állami dijas Viimeinen kesövieras (Az utolsó nyári vendég), és egy novelláskötete: Kertomuksia (Elbeszélések, 1976). A novella (eredeti címe: Salakuuntelija) ebből a kötetéből való. Ám, amikor a telefon másodszor is felberregett, felemelte a kagylót — akkor, és és azután mindig. Ettől a naptól kezdve megváltozott az élete. Ettől a naptól a tervek és titkok, célok és csalódások folyója újra mosni kezdte kiszáradt élete partjait. F elemelte a hallgatót és nem szólt egy árva szót sem, csak csillogott a szeme. Egyetlen szó nem hagyta el ajkát, nem is volt rá szükség. Mert bár a telefon nála csörgött, mégsem őt illette a hívás, hanem Franssiláékat vagy Turpeinen doktort, vagy az alatta lakó fiatal párt, vagy Niininét, mindazokat, akik Ingridhez hasonlóan a ,,B” lépcsőházat lakták. — Franssila. — Én vagyok. — Aha. Tehát az „én vagyok". Honnan a csodából telefonálsz? — Ahhoz neked semmi közöd. — Méghogy semmi közöm! Ma vittem el anya kanalait a zaciba, mert már krumpli sincs itthon. Azt hiszed, egy ötvenesből egész hónapban mulatozhatunk? — A szentségedet! Ha egy kekkonent* vinnék naponta, neked az se volna elég . .. — Uram isten, miket beszélsz — — Na igen, a micsodád most már egy kicsit sokba kerül, a szentségedet!. . A nő lecsapta a kagylót, de a telefon már megint csengetett. — Turpeinen doktor automata telefonszolgálata, jó napot kívánok. Turpeinen doktor ma . .. Ez a nap nem tartozott a iá napok közé. A következő beszélgetésig Ingridnek csaknem fél órát kellett várnia. Feltette forrni a teavizet, a pohárszékből aranyszegélyű teáscsészét vett elő. Tizenkét- személyes teáskészletet örökölt valahonnan, a baj csak az volt, hogy nem ismert tizenkét személyi, akit meghívhatott volna teára. — Halló! — Hazajött már Koljonen? — Miféle Koljonen? — Hogy hogy miféle Koljonen? — Hát idehallgasson! Itt nincs semmiféle Koljonen! — Hogy hogy nincs? Kell hogy legyen. — Téves számot hívott. Ta/cats Gyula Negyven év után Seurasaariban Tegnap volt?... Néhány perce csak... Közben mi is volt?... S ha volt: hol az? ... Mintha csak a pillanat folytatódna a fenyőfák alatt... És tizenhét lépés a kiállított hajó. Leléptem, mert tudtam, annyi... De az a negyven!... Az akkort, most folytatom? Áll a hajó a parton, szárazon. Benne ülnek a láthatatlanok... Megállnak itt... Kiszállnak ott... Nézik az esküvőt, kelyhet, papot a sziklán ... Öléből semmi ki nem esett... Rózsaszín szirtek a gránit szigetek. Köztük eveztem... tudtam, Suomi szeret... Együtt készültünk ide, Veled s most mérem: tizenhét lépés, meg az a negyven ... A tiéd, ha három. Visz a tölgyfa-csónak ... Nem is látom ... Anna Maija Nieminenéknél A légykapó beköltözött a házba Nieminenéknél Tapiolába... Nézzük könyvek közül, üvegen át, hogy él a légykapó család? S a költőnő Anna Maija olyan velünk, mint szárnyas anya; fogadja a vendég madarat s a rég elvált-megtért rokonokat... Gyertyát is gyújt: pirosat-fehéret-zöldet, valami tiszta ragyog fölötted s a nyírfatea magyar bodzával, mintha csak nem is ez a század ... Mikor még egyvolt... S a szivekbe, mint remény világit az északi este ... — De nem, az istenit... „Téves számot hívott”. Hány szór kellett neki is így vála szólnia annak idején. Alig volt valaki a világon, akinek az ő száma ne lett volna téves Vagy talán neki magának volt mindig téves száma. De ezze most már nem törődött. Ingrid a teáscsészéjét a Szent Péter templom-asztali- lámpa mellé, a telefonasztalra állította. A lámpa emlék volt, utolsó külföldi útjáról hoz ta. Többé nem fogja látni a valódi Szent Péter templomot, sem a Santi Cosma-bazilika karácsonyéji jászolát, sem a gesztenyeárusokat a Tiberis partján. — Halló! — Figyelj rám I Új eresztést kaptunk abból a kék crimp lénből. — Ne mondd! És mibe kerül? — Tizenötötven méterre. — Igazán nem sok. — Nem hát. Bár két márkát drágult azért. — Mi az manapság ... — Na persze. Igazán sem miség . .. Ingrid a helyére tette a hallgatót. Kavargatta kihűlt teáját és magában számolt. Azt számolgatta, hányán is laknak a „B" lépcsőházban, s hogy elég volna-e a teáskészlete ennyi embernek. Hisz őrá bízták a titkaikat s e bizalomért Ingrid szeretett volna jóval fizetni. Hű'é~,'‘an meghallgatta a gondjaikat, ismerte már hangjuk színét és az ólmaikat. Szinte látta őket, amint ott ülnek az asztalánál, ő pedig gyümölccsel töltött süteménnyel és apró sós kekszszel kínálja őket, a keksz tetejére köményes sajtot és felébe váqott olajbogyót rakott. — ühüm. (Ez Franssiláék lánya, a bájos „ühüm” rögtön elárulta.) — Felmegyek. — Gyere! Többet nem beszéltek. De ez az egyetlen szó is milyen boldogan szárnyalt: Gyere! Mint az a dal, amit Ingrid egyszer az operettben hallott: „Veni! Veni! Venias!” Gyere! Türelmetlen vagyok, ne várass tovább! Megfüröd- tem és kikészítettem magam, az étel készül, és meg van vetve az ágy. Ragyogva ég valamennyi lámpa, a vázákban illatoznak a rózsák. Mandulafa zöldell az udvaromon, egész éjszaka nekünk dalol rajta a csalogány. Megfürdünk majd a csillagfényben és összefonódva táncolunk át a leméiyebb álmokon. Ingrid leült, kezében a telefonkagylóval hallgatta a mézes szavak visszhangját. A znap korán feküdt le, de a telefont éjszakára maqával vitte a hólófülkébe. Huszonnégy órán át tartott ügyeletet. Az éjszaka kellős közepén is felkelt, ha úgy hozta a szükség. Amikor az utolsó villamos is eldöcögött a ház előtt, ismét megcsörrent a telefon. Félálomban nyúlt a hallgató után és a füléhez emelte, most is némán, mint mindig. De a vonal másik végén is csend honolt. Míg valaki bizonytalan hangon meg nem szólalt: — Ingrid? Te vagy az, Ingrid? Az ő keresztnevét mondják, mégsem válaszol. Sok éve már, hogy utoljára keresztnevén szólította valaki. — Halló! Halló! Még most sem jön ki hang a torkán. — Halló! Hildén lakás? 148 —... ? Az ő neve. Az ő telefonszáma. Miért nem válaszol hát? — Ingrid! Ingrid! Egy élő, eleven hang szólítja, őt hívja, és nem Turpeinen doktort, vagy Niininét, vagy Franssiláék csinos lányát. És mégsem válaszol. Nagyon lassan, centiméterről centiméterre haladva ereszti vissza a hallgatót a helyére. De a telefon máris újra csörög. Akkor Ingrid kihúzza a falból a készülék dugóját. Jávorszky Béla fordítása ♦kekkonen: ötszáz márkás, (Kekko- nen arcképe díszíti). A nemzetközi irótalálkozó színhelye Tüskés Tibor Fehér éjszakák Az idén nem vo|t kegyes Juhannus a finnekhez. A nyári napforduló (június 24-e, a mi naptárunkban Szent Iván) napja nagy népi, nemzeti ünnep náluk. Szombattal, vasárnappal háromnapos ünneppé duzzaszt- ják, a városokból kimennek az erdőkbe, a tavak mellé, öröm- tüzeket gyújtanak, isznak, énekelnek. (A magyar néphagyomány is ismeri a szentivánéji tűzugrást. Egy szép szentiváni éneket Kodály Zoltán gyűjtött Nyitra megyében: „Megraktuk, megraktuk, négyszögre raktuk,/ Csak addig el ne aludj, míg én nálad leszek, / Míg én nálad leszek, nálad énekelek ...") Mondom: az idén nem volt kegyes Juhannus a finnekhez. Az előtte való hetekben forróság perzselte a tájat, s biztonsági okokból jóelőre megtiltották az erdei tisztásokon a tűzgyújtást. Magára Juhannus napjára viszont olyan esős, nyirkos, ködös, hideg idő köszöntött be, hogy a legedzettebb finneknek se volt kedvük a szabadban éjszakázni, sátorban aludni, a tavak mellett kempingezni. De az ünnepre mindenképpen emlékezni kell ... A fényszóró mellé tűzött zöld lombokkal vágtattak az autók a víztócsás utakon. S a városi bérházak kapuját műanyag olajoskannába állított nyírfaágak őrizték ezekben a napokban. Külföldön járva most éreztem először a távolság ízét. Nemcsak a térbeliét, de az éghajlat, a szokások, az emberek, az ételek különbözőségét s. Természetesen számontart- ják a finnek a nyelvrokonságot, s hamar megtaláljuk azt a néhány rokon hangzású szót, grammatikai egyezést, amely mosolyra csábítja a vendéget és a vendéglátót. De aztán? Az időjárás június végén a mi októberünkre emlékeztetett. Az asztalon nyírfalevélből főzött tea, csalánmártás, szőlőlevélbe göngyölt sült hús. A finnek tiszták, halkak, szívesek, de hűvösek és tartózkodók. Nem ismerik a hamis illemszabályokat („először • a tálból csak a ház asszonya vehet. . ."), az unos-untig való kínálást és a kényszeredett magakelletést. Kettős fénytörésben szemlélhettem élményeimet. Egyrészt smertem már Kodolányi János Suomi-rajongását, az utazás előtt újraolvastam a finnországi útjairól szóló könyveit. Kodolányi bizonyára sok mindent idealizálton látott a finn életben, a feudálkapitalista Magyarországról szemlélte a polgári Finnországot, s vágyait, reményeit is belelátta a valóságba. Másrészt az utazásban Takáts Gyula költő volt a társam, aki a harmincas évek végén járt először Finnországban (több szép verse őrzi akkori élményeit), s most az ő emlékező szavai tartották a másik tükröt elém. A Helsinkitől mintegy száz kilométerre fekvő Lahtiban kétévenként megrendezett nemzetközi irókonferencia tette lehetővé az utazást. Amire az ilyen találkozó és utazás alkalmával a magyar író füle különösen érzékeny: vajon ismernek-e s ha igen, milyen mértékben ismernek bennünket, s ismerik-e irodalmunkat? AI Alvarez angol kritikus írta egy magyar novellaantológia angol nyelvű előszavában, hogy „lost language”, azaz „elveszett nyelv" a magyar, mert „a magyarokon kívül senki sem beszél magyarul ...” Ennek ellenére éppen az lepett meg bennünket, hogy milyen sokan és spontánul érdeklődnek országunk, irodalmunk, nyelvünk iránt. Remek leningrádi kalauzunk, Szergej Volszkij költő önszántából kezdett el magyarul tanulni. Juha Tynkkynen, a helsinki rádió fiatal munkatársa már járt egyszer Magyarországon, a Balaton mellett, s találkozásunk idején éppen Ady-műsort állított ösz- sze a finn rádiónak, és Ady- versek fordításával próbálkozott. És semmiképpen se feledkezzünk meg irodalmunk nagyszerű finn közvetítőjéről, a kitűnő költőnőről, Anna-Mai- ja Raittiláról, Mészöly Miklós, Konrád György regényeinek finn fordítójáról, aki Kaivojen ma című kötetében huszonöt kortárs magyar költő verseit, köztük Takáts Gyula hét költeményét ültette át finnre. De az érdeklődés megmutatkozott a nemzetközi írókon- ferencia szüneteiben, az étkezések, a séták, a beszélgetések alkalmával is. A finn írókat és kiadói szakembereket különösen a magyar/ ifjúsági irodalom eredménye/ foglalkoztatták. Szemynellátható gondjuk: hogyan lenetne fölnevelni egy új olvasóközönséget az értékes^ irodalom számára. Az irodalon/tól elidegenedett felnőtteket; úgy érzik, nem tudják már megnyerni. A mai érdeklődő fiatalokból szeretnének olvasókat nevelni. S ehhez keresik az értékes, érdekes, igényes ifjúsági műveket a magyar irodalomban. A finn építészet eredményeiről már sokat hallottam, de nem gondoltam, hogy ennyire szemléletesek. A hajdani népi építészet minden értékét, az arányokat, a formakultúrát, a változatosságot sikerült átmenteniük a modern építkezésekbe. Táj és ember, környezet és lakóház, természeti formák és mesterséges alkotások csodálatos összhangját valósítják meg építészeik. Legszívesebben egy porvói boltosra emlékezem .. . Kis boltja leginkább a mi képcsarnoki, iparművészeti üzleteinkhez hasonlított: kerámiatárgyakat, metszeteket, fafaragásokat, reprodukciókat, képkereteket árult. Egy öblös cserépedényben fából faragott evőeszközöket láttam. Kiválasztottam egy szép formájú, karcsú kanalat. A nyakán egy kis cédulára volt írva az ára: 10 márka. Amikor a boltos a számla elkészítésébe fogott, és a kanalat a kezébe vette, hozzám fordult, és azt mondta: — Pardon. Ez egy készlet, kérem. A kanálhoz villa is, kés is tartozik. Ez együtt tíz márka ... — Az öblösnyakú cserépedényhez lépett, és a villát is és a kést is a kanál mellé tette, s becsomagolta. 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 l 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 4 í ' LEENA KROHN A lehallgató
