Dunántúli Napló, 1977. március (34. évfolyam, 59-89. szám)

1977-03-06 / 64. szám

Pergő évek Idestpva tíz éve voltam könyv­táros, reménytelenül megre­kedtem a kezdő fizetés leg­alacsonyabb fokán; a nyomor­tól az mentett meg, hogy vál­laltam minden mellékmunkát, s még szerencse, hogy kap­tam. Szinte rösteliem elsorol­ni: lektor voltam a Danubia kiadónál, ugyanott nyomdai korrektor, az egyházmegyei fő­tanfelügyelőségen revizor, ren- deztem7*katalogizáltam a Szent Mór Kollégium húszezer kötetes könyvtárát, és persze cikkez­tem, publikáltam, amit és ahol lehetett, például hosszú időn át egymagám Írtam a pécsi Dunántúl és a kaposvári So­mogyi Újság vasárnapi mellék­letét. Szinte enyhítő körülmény volt, hogy 1930-ban kiköltöz­tünk Rácvárosba, ez onnan a Szent Mórig és vissza napon­ta 8—10 kilométer sétát jelen­tett, s tavasz elejétől őszig, szép időben jólesett a sok ülő­munka mellett, hiszen szeret­tem gyalogolni; de az őszi sár­ban és a téli zimankóban gya­korta elátkoztam. Avagy lírává szublimáltam. A fáradást győztem, harminc­öt éves voltam, nel mezzo del cammin. 19,31 nyarán, egy me- teorológiailag is derűs regge­len üzenetet kaptam a könyv­tárban: Kodolányi János tele­fonált, a Nádor szállodában vár, mennék át. Addig nem ta­lálkoztunk, de volt róla fény­képem; a szállodában látom: a lépcső tetején, botjára tá­maszkodva áll. „Halló, Kodo­lányi!" — rikkantottam, s ví­gan lábujjhegyen föltáncoltam a lépcsőn. Sárga sasszeme mo­solyra derült, aztán megint vé­gigmért, karomat is megtapo­gatta, nem tettetem-e netán a virgoncságot. Kedvem lett vol­na felkapni a vézna kis em­bert, s leszaladni vele: de csak karon foghattam, s lekocog­tunk a kávéházba reggelizni. Ha jól emlékszem, a Népszava küldte a helyi szocdem. szak- szervezethez valami ügyben. Azt hamar elintézte, s átlődö­rögtük a napot. Nagyon bán­tott, hogy nem vihetem ki hoz­zánk Rácvárosba, fiákerre való pénz híján; mikor évekkel utóbb elmondtam neki, kiderült, ugyanígy volt ő is. Egyébként gyerekkori emlékein mélázott, rákospalotai házát és vele kap­csolatos viszontagságait emle­gette, s mindent vagy majd­nem mindent freudista alapon magyarázott. Kérdeztem, min dolgozik? „Semmin". Kérdezte, min dolgozom? „Semmin". Megértőén elröhintettük ma­gunkat. Mélyrehatóbb eszmék cseréjére kevés volt mind az idő, mind a kedv. Mikor este kikísértem az állomásra, s a vonatablakból búcsút intett, in­gyen se hittem volna, hogy tíz esztendő múlva vaskapcsokkal köt egymáshoz a sors, s az elsőt magam kovácsolom. Az első kapocs a Janüs és a Sorsunk ügyeibe való bevo­nása volt, ahogy megírtam. De már előzőleg, 1939—40-ben is eljött néhányszor Pécsre, a maga dolgában, nálunk szállt meg, s ezek a személyes talál­kozások növelték barátságun­kat bizalmassá. Ettől fogva, ha nem a Janus hívta meg, min­dig szívesen látott és örömmel jövő vendégünk volt. Nálunk időzései sűrűitek, olykor hetek­re nyúltak. Emlékük él bennem, nem kell föltámasztanom. Hadd kezdjem az elején. 1931-ben az egyetem egyik több lakásos, nagy kertes házába költözhettünk. A lakás kicsi volt, de csinos, komfortos kert­részünk elég tágas, akár sza­kadásig hódolhattam kertész­kedő szenvedelmemnek. Pap­penheim Alex válogatott gyü­mölcsfacsemetéket küldött, egy távrokonunk, a híres pécsi „francia" (őszibarack szakértő­je, a legnemesebb, zamatos-il­latos fajtákkal gyarapítotr-i az állományt; megtanított ültetni, oltani, szemezni, nyesni, perme­tezni. Rózsát is ültettem, persze, meg kedves virágaimat, cinniát, mályvát, bársony-, kenyér-, nap-, pillevirágot, pünkösdi ró­zsát, a pázsitos részbe száz­szorszépet, még kaszálni is megtanultam, hogy sűrűIjön a gyep. A lakás tucatnyi vázájá­ból sosem fogyott ki a bokré­ta, lévén „a virág a szem ke­nyere”, napi szükséglet. A ve­teményesről annyit, hogy nem kellett a piacra járni, kivéve tán a zöldoaprikát, ahhoz a bolaárok jobban értettek. A kertészkedés derékszaggató munka, de avval a ritka öröm­mel jár, hogy az ember látja a verejtéke nyomán napról nap­ra növekedő életet, és élvezi, megoszthatja ayümölcsét. Él­vezte a gyümölcsöt szívvel-lé- lekkel kedvelő János is. és mind, aki megfordult nálunk mint szálló vendég vaay láto­gató: Veres Péter, Erdélyi Jós­ka, Berda Jóska (megdöbben­tő mennyiségben), Takáts Gyu- szi, Tatay Sanyi, Juhász Géza, és persze a helybeli istenfik, élükön Weöres Sanyival. A napokban jelent meg pergő évek cimmel Várkonyi Nándor posz­tumusz könyve. A volt pécsi könyv­táros, irodalomtörténész, egyetemi tanár és szerkesztő emlékirataiból közöljük a lenti rövid részletet. Végigsétálni a múzeum ter­meiben olyan érzés, mintha a huszadik század nyomorúságos tetők alatt és ragyogó csarno­kokban zajló, vitákban és kirob­banó szenzációkban bővelke­dő, háborúktól szaggatott és hatalmas szellemektől benépe­sített, spekulatív és véresen őszinte, egyszóval rejtelmes és izgalmas művészetének történe­tét járná be az ember. A len­gyel avantgárd történetének nyomonkövetése után egy sa­rokterembe érünk, amelynek sár­ga, vörös, kék, fekete felületekre osztott, különös falait maga a múzeumalapító tervezte, az ő művei szoktak itt láthatóak len­ni. De ez a múzeum nemcsak fogad kiállításokat, hanem küld is, Ausztráliától a Szovjetunióig szinte a világ minden tájára. Nemrég nyitották meg Chicagó­ban a lengyel konstruktivisták kiállítását, amely bejárja még az USA több államát, városát is. Szóval látható itt Mondrian, Vilmos Huszár, Jean Gorin, Vasarely és követői, Schöffer, Moreilet, Karol Hiller, Thomas Lenk, Adler, Janusek, Masson Uecker, Maria Jarema, Fangor, Gostomski, Opalka, Jiri Kolar. A múzeum teljes gyűjteményé­nek pedig alig egytizede lát­ható a termekben. Honnan tudják ezt az impo­záns gyarapodást biztosítani? Egyrészt vásárolnak, a náluk rendezett kiállítások alkalmá­val mindig vesznek a művé­szektől egy-két képet. De majd­nem mindig ajándékoznak is a művészek, hiszen — mint már említettem — a lódzi múzeum­ban „ott lenni" érdem, rang, megtiszteltetés. A múzeumnak 22 munkatársa van, még történész és szocio­lógus is dolgozik náluk, külön osztálya van a tudományos do­kumentációnak és a restaurá­lásnak. Valószínűleg élenjárnak abban is, hogy huszonhét esz­tendeje van propaganda osz­tályuk, ami itt olyasfélét jelent, mint nálunk a múzeumi nép­művelés. Elsősorban az isko­lákkal vannak kapcsolatban, az ötödik osztálytól fölfelé minden osztály minden évben legalább egyszer ellátogat a múzeumba, de inkább többször. így „egé­szítik ki” az irodalomtörténeti órákat. Ez is a lódziak olyan országosan elterjedt kezdemé­nyezése volt, mint például a lá­togatókkal kapcsolatos szocio­lógiai vizsgálatok rendszeresí­tése. Középiskolák, főiskolák részére, üzemek, kultúrházak csoportjainak részére rendsze­res előadások, tárlatlátogatások vannak, a múzeumban találkoz­hatnak az élő művészek a kö­zönséggel, sőt van egy igen ked­velt forma: versekkel, zenével kísért előadás egy korról vagy művészről, egy előkészített, de a rövid bevezető idejére füg­gönnyel letakart kép vagy szo­bor „főszereplésével”. Alig van olyan nap, hogy valami ne történne a múzeumban. Láttam azt a vetítőt is, ahol a falakra ÜlilIÉI! Múzeum Harkányban Ahol naponta járunk, amit gyakran látunk, azt idővel megszokjuk. Hétköznapivá, ter­mészetessé szürkül az egyedi, a különös, a valaha ünnepi. Elmegyünk mellette... Ha csak egy-egy évfordulós dá­tum föl nem csörgeti rég el- szenderült, évtizedek óta pi­henő emlékeinket. A harkányi elágazástól min­dig valami szokatlan izgalom kerít a hatalmába. Ez az ér­zés — mióta a dokumentu­mok, följegyzések és a szem­tanúk vallomásai kiteljesítet­ték bennem a képet — úgy fokozódik, ahogyan az útmen­ti fák, a házak elsuhannak mellettem a kémesi ország­úton. Drávacsehi, Kovácshida; balra Tésenfa. A csonkatornyú szaporcai templom közelben, ahol a „Kisinci", a Feketevíz és a Dráva felé visz a nyak­törő, erőgépek vájta földút, valahol itt, a falu alatt húzó­dott a dróvai német hídfőál­lás nyugati csücske, most 32 évvel ezelőtt. A fák, a meg­maradt házak, ez az ország­út; a harkány—drávaszabolcsi elágazás, s attól délre ez az egész táj nagy idők, nagy tet­tek néma tanúi. Az emlékeket, a hősök tet­teit most nem régóta egy szép, fehérfalú múzeumépület őrzi Harkányban. „Március 6-án (a németek koncentrált offenzivája része­ként, melynek lőcsapása Szé­kesfehérvár — Velencei tó; el­Nagy idők, nagy tettek néma tanúi már föl nem fért, de színes dia- pozitíven megörökített és vetí­tésre bármely pillanatban kész képeket tárolják. fárasztó, de élmény­dús séta után az igazgató bevezetett az irodájába és a kö­vetkező, kissé váratlan, de an­nál örvendetesebb kijelentést tette: — Ismerjük Pécs múzeumait, modern gyűjteményét, irigyeljük tőle a Vasarely Múzeumot. Sze­mélyesen ugyan még egyikünk se tudott odalátogatni, de a prospektusokból, katalógusok­ból és értesítőkből mindent fi­gyelemmel kísérünk. Úgy vél­jük, a pécsi múzeum a mi mú­zeumunk nagyszerű vetélytársa. Kérem, továbbitsa meleg gra­tulációinkat és azt a nagyon komoly szándékunkat, hogy Péccsel minél előbb szeretnénk felvenni a kapcsolatot. Közös kiállítások, művek cseréje és egy sor egyéb vonatkozásban. Megígértem: továbbítom a gratulációt is, a szándékot is. Annál is szívesebben, mert a közben eltelt néhány hét alatt olvastam egy nyilatkozatban, hogy ma már Európaszerte két modern gyűjtemény emelkedik ki a sorból: a lódzi és a pécsi. Tehát ez a rokonság, ez az is­meretlenül is testvéri összetar­tozás hozzáértők számára már régen nyilvánvaló. Reményked­hetünk, hogy megszületik a gya­korlatban is. Hadarna Erzsébet ső kisegítő csapása a „Mar- git-vonal" közepe táján, Nagy­bajom térségében bontakozott ki) kezdődött a németek má­sodik kisegítő csapása a „Waldteulel-hadművelet'', me­lyet, Donji-Miholjáctól északra indítottak meg ■.. Elképzelé­süket a drávai átkelésre ala­pozták, arra számítva, hogy a 3. bolgár ,,Balkán" hadosztály nem fog komolyabb ellenállást kifejteni... Parancs szerint március 6-án, 14 órára az át­kelt csapatok foglalják el Harkányt.. . Éjszaka 1 ára 20 perckor az első lépcsőben tá­madó német egységek mo­torcsónakon megkezdték az átkelést a drávaszabolcsi rom­áidnál, a 11. bolgár gyalog­ezred jobbszárnyán védő 7. századdal szemben. A 7. szá­zad elkeseredetten harcolt a partraszállt németekkel. . Ami ezen az éjszakán itt, s az elkövetkezendő 12—14 nap alatt ebben a térségben a folyamatosan átkelő — tűz- eszközökben tizenhétszeres túl­erővel rendelkező — fasiszta csapatok és a bolgárok, majd az erősítésül érkező szovjet egységek között élet-halálharc- ban végbe ment, azt a bol­gár történetírás „A dróvai hős- költemény” címmel jegyezte föl. Ennek az erőnek a titkát kutatom a fehérfalú épület belső nagytermében, körüljár­va a vitrinek tárgyait a kina­gyított fényképeket, a meg­sárgult sorokat és golyó-szag- gatta zászlókat. Honnan és hogyan támadt ez az erő, egy igaz, partizánharcok közt, föl­kelésekben regulárissá szerve­zett, de alig négyhónapos ta­pasztalattal bíró néphadsereg (e szakaszon: az I. Bolgár Hadsereg) meglepetésszerű helyzetében, élet-halál küzdel­mében? A választ az kaphatja meg, aki a gyűjtemény első szaka­szát is gondosan végigtanul­mányozza. A túlerővel szem­beni helytállás, a halálmegve­tő bátorság tettei e fiatal had­seregnél a bolgár munkásmoz­galom, a Bolgár Kommunista Párt félévszázados küzdelmei­ben gyökereznek. Az 1923-as szeptemberi antifasiszta nép­felkelés, a sztrájkok, a tünte­tések és Dimitrov személyes harcaiban, perében, tetteik­ben. Zászlók, karabélyok, öreg „Mannlicherek" és kivégzett fölkelők, forradalmárok képei az üveg alatt... Az elbukott akciók eszmét éltető, erősítő, továbbvivő ereje. Balkán ... Gyerekkoromban így emleget­ték lekicsinylő, becsmérlő hangsúllyal a Dunától délre élő népeket, és tájakat, ahol a harc természeti viszonyai kedvezőbbek, az elmaradott­ság, az elnyomatás igája sú­lyosabb volt a mi népeinkénél. Ám a földrajzi helyzet önma­gában mégsem döntő. Az, amit nálunk annyiszor fájdal­masan vérbe fojtott az árulás, Bulgáriában 1941. június 24- étől szervezett mozgalommá válhatott: a BKP politikai bi­zottsága meghirdette a fegy­veres harcot a betolakodók és a monarcho-fasiszták ellen. Ez lett a Hazafias Front program­ja is: minden erő egyesülésé­vel közösen a szabad Bulgá­riáért! — ahol, mint ismert, 1941—1944- között erőteljes és jól szervezett partizánmozga­lom bénította a megszállók erőit. Sztálingrád után meg­kezdődött a partizáncsoportok Népi Felszabaditó Hadsereg­be rendeződése. Az országot 12 fölkelő körzetre osztották, a harc így még szervezettebben folyt, egészen 1944 szeptem­ber elejéig, amikor a dobru- zsai határ szélességében be­özönlő 3. Ukrán Front — a bolgár csapatok segítségével — alig három nap alatt az ország egyharmadát fölszaba­dította 1944. szeptember 6. és 9. között: betetőzve a hős bol­gár nép harcát a győzelem, a nagy népi fölkelés fegyver­tényével. (Mennyi nagyszerű tett, mennyi fájdalmas időbeli egyezés történelmi tanulság számunkra!... Ha mindez, egyidőben, a Kárpátok vona­lában is megtörténhetett vol­na I.. .) Ez a hagyaték, ezek az előzmények ihlették a „drávai hősköltemény" sorait. „A késő délutáni órákban a bolgárok visszafoglalták Gor- disát, de a Kémestől délre in­dított ellenlökésük ismét el­akadt . . . Eközben a németek újabb ezredeket dobtak át a Dráván a hídfők megerősíté­sére, kiszélesítésére. Elfoglal­ták Szaporcát. .. Március 6- án estig a németek dráva­szabolcsi hídfője körülbelül 20 kilométer széles és 5 kilométer mély volt... A bolgár kato­nák hallatlan önfeláldozással védtek minden talpalatnyi föl­det ... A IV. bolgár hadtest parancsnoka március 6-án, 15 óra 30 perckor kapta meg Tolbuhin rejtjeles táviratát, miszerint a tartalékában lévő lövészhadtest két hadosztá­lyát, egy motorekrékpáros ez­redet és a 35. gárdaaknavető osztályt Pécs körzetében össz­pontosította és útnak indítot­ta a drávai arcvonalra . .." Fotók: Sztojcsev altábor­nagy mosolygós arca és az I. Bolgár Hadsereg parancsnoki kara. Fegyverek, sisakok, egyenruhák és arcok: átkelés Bezdánnál . . . Harcok Dráva- szabolcs belterületén. Üszkös házak, meredező fekete kémé­nyek között a kövekért, a tég­lákért; kézitusában öt-tízméte- renként... Arrább a vitrinben apró személyes holmik. Valcso Nikolov Dragincsev, a 11. gya­logezred őrvezetőjének hagya­téka: piroskeretes apró zseb­tükör... Elesett a Drávánál, 1945. március 7-én... Köze­lében háziszőttes tarisznya: Hriszto Ivan Hrisztov harcos számára csomag érkezett, ben­ne otthonról, de már a cím­zett nem haphatta meg . . . Egy parasztcsalád 15 évig őrizte a tarisznyát, amíg egy idelátogató küldöttségnek át­adhatta. Azután Csurgó; át­törés a Rinyán; a „Margit vo­nal” D-i szakaszán, harcokban végig a Dráva mentén, a Mu- \ rónál, majd az Alpokban ül- \ dözve az ellenséget egészen * Klagenfurtig ... Emléktárgyak magyar parasztoktól; virágok az elesetteknek. A magyar— bolgár barátság első zálogai. Hadizsákmónyok; német fegy­verletétel bolgár katonák előtt ... S végül egy néhány sor: „Több ezer fiatal bolgár ha­zafi pihen a Dráva partján és Dél-Magyarország földjében... Végtelenül hálásak vagyunk f az irántuk megnyilvánuló tisz- t teletért. Véráldozatuk valóban t közelebb hozta szivünkhöz az f önök országát, az önök nagy- f szerű népét ■ ■." (T. Zsivkov) * Visszafelé indul a szép, mo- ^ dern sárga Ikarus. Az enyhe kanyarban elhúz a szovjet ka- jf tonai temető mellett. Egy vil- 4 lanás csupán: a hússzinű árva obeliszk mögött szürkésbarná- f ra fakult kőtáblák özöne... é Nem messze a bolgár hősi te­mető szép és impozáns ka- t réja. Naponta elmegyünk mellet­tük. Megszoktuk, észre se vesz- szük... Ha csak egy-egy dá­tum belső „szív hangja" föl nem csörgeti rég elszenderült, pihenő emlékeinket. Wallinger Endre • Az idézetekéi Godo Ágnes A Drávától a Muráig című kötetéből vettük.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom