Dunántúli Napló, 1976. augusztus (33. évfolyam, 211-240. szám)

1976-08-29 / 238. szám

Galsai Pongrác új könyve A besurranó szerkesztő Egy rendhagyó előszó vagy még inkább a szerzőre oly igen jellemző elöl­járóban elmondott emlékező történet után, máris szélesre tárul Galsai Pongrác új arc- képcsarnokának ajtaja. Chol- noky László, Kuncz Aladár, Pap Károly, Szomory Dezső portréit látjuk önvallomásokkal, élet­rajzi adatokkal és adalékok­kal, adomákkal és mélységfel­táró műelemzésekkel kiélesítve. És milyen jó ez így! Hiszen az irodalomtörténet summázó, ér­tékrendet állító, fejezetekbe épülő arcképcsarnokában — hát még az iskolás (az egyete­mit is ideértve) tananyagban- némely arckép időnkénti túl- élesítése miatt egy-egy kor szerzői tablóján sok a méltat­lanul elhalványult portré. Té­vedés ne essék, nem valami­féle „rehabilitáló szándék” le­het Galsai vezérelve, nem is vitázik a másként értékelő né­zetekkel. Inkább feltár, elin­dulva az életút gyakran tragi­kus, máskor anekdotaszerű epizódjaitól, a művek történet­szövésén, hangulatán át az íróig. Éppoly elevennek érzem Gal- sainak az általa személyesen nem ismert írókról írott portré­it, mint a kortársakról készült jellemző és izgalmas arcképe­it. S ez nyilván azért van így, mert a szándék kortárs és előd esetében ugyanaz: a szenvedé­lyes érdeklődés az alkotói arc, a művészi tekintet, a természe­tes és a lehető leghűségeseb­ben visszaidézhető magatartás iránt. Sohasem külön „embe­ri” és külön „írói” arcok utón kutat. Egy helyütt - Cholnoky- ról - ezt írja: „írói kópéságai- ról legendák szólnak." Sokan ezt szemérmes és hagyományos kettéválasztással csupán „em­beri" kópéságaknak nevezték volna. Az emberi mivolt rová­sára írva azon dolgokat, amit az „írói” magatartás vagy in­kább magaszttartás kizárna. Galsai Pongrác portréinak a tárgyilagossága, a józansága, az őszintesége a legfőbb érté­ke. Igaz, ez kortársak eseté­ben néha vihart is kavar, de . az olvasónak jóleső. No nem azért, mintha jólesnék körülszi­matolni az irodalomtörténet lapjaira felnőttek hálószoba históriái körül. Elsősorban azért, mert megvalósul a ma­napság olyan sokat emlegetett — már hivatali zsargonba is szépen befészkelődött kifejezés — az emberközeliség. Nincse­nek fölös mítoszok, de van egy hús-vér alkotókkal teli profán mitológia. Kortárs írók, költők, színészek, osztálytársak buk­kannak fel, vallanak önma­gukról vagy a kortársakról. Tör­ténetek rakódnak köréjük, vagy ők ágyazódnak különböző tör­ténetekbe. S ezek a kis epizó­dok nemcsak arról beszélnék, hogy a költők általában nem babérkoszorús homlokkal tér­nek nyugovóra, hanem arról is, miként viszonyulnak a kor­hoz, a pályatársakhoz, életfel­fogásuk és a köznapi normák konfliktusa milyen tragikomikus — s milyen jellemző! — helyze­teket teremthet: tanúsítja a Berda portré. A Történetek lám című fejezet önéletrajzi epizódok derűs füzére, ame­lyekből természetesen nem hiányzik a portré, sőt, a ka­rikatúra sem. Az Éji látogatás egy mulatságos pécsi éjszaká­nak az elbeszélése, de a tör­ténet fordulatában helyet kap­tak a kaján ecsettel festett arcképek is (megjegyzem: a karikaturista Kajánról is remek rajzot kapunk a könyvben): ez­úttal a Csorba Győző, Takáts Gyula, Szántó Tibor felé irány­zott bökmondatok. Természetes baráti kajánkodás. Galsai még arra is példát ad, hogy évőd- ni, ingerkedni is értelmesen, el­mésen szabad. A Kis napló című zárófejezet veséző, elem­ző irodalmi kórképeket is elénk függesztő jelenségei mögött érthető indulat munkál, példá­ul az elhivatott kortárs láttán, aki nagy hangon állítja, hogy az életből jön. Galsai Pongrác filológiai alapossággal fűzi az arcnélküli (?) portréhoz a le­leplező adalékot: az illető negyvennyolc órát töltött a kis- kúnfélegyháíi téesz-ben. S egy naplórésszel, egy gondolattal, egy hangulattal később a régi kínai vers tömör szépségén tű­nődik el az őszinte átélésről, az igazi művészetről. Galsai Pongrác A besurranó szerkesz­tő című könyvének végül is ez a célja: a közelhozott művész­arcok által megméretni, felol­dódni, szembesülni és igazo­lódni a művészetben. Ezért kel­lenek az éles és tiszta művész­portrék éppúgy, mint a biztos kézzel megtépdesett babérko­szorúk. Tröszt Tibor A komlói spirituálé együttes tagjai M égy rokonszenves fiatal- ■ emberrel találkoztam — lehet már jó hat éve is — a Pécsi Tanárképző Főiskolán. Föllépésre készültek, első nyil­vános szereplésükre. Elfogódot­tak voltak és nagyon boldo­gok, amiért a produkciójuk szép sikert aratott. A hazai könnyűzenében akkor valami új, egészen ritka, s ha nem is teljesen eredeti, de nagyon Söbor Antal: ÜGETI PÁDON Leült egy padra, nézte a li­getet. Mint valami sziget part­jára, úgy lépnek ide az embe­rek. Távol a nagyváros szünte­len morajlása: villamosok lom­ha áramlása, autók örvénylé­se, a buszok hullámdöreje, mentők vészjel-szirénája. Ezzel a távoli zsongással együtt a li­getben csönd van, az itteni hangok a csönd tartozékai: gyermeklárma, áthúzó utas- szállító repülőgépek szelíd mormolása. Néha elröppen egy-egy hangos szó, köszöntő vagy búcsúzó. Elszabadul egy nevetés, de hüppögő sírás is. Itt-ott száraz, kemény köhögés. És a lépések zaja; lépteké a csörgő kavicson. Az emberek mind visznek valamit: táskát, kosarat, dobozt, enni- és inni­valót, virágot, orvosságot. Van­nak nem mindennapi cipeke- dők is, ezek a furcsák, akiket a többiek megéznek: valaki aranyozott keretben tájképet visz, a másik kalitkában ma­darat, a harmadik hatalmas faliórát. Most el kellene döntenie, melyik dolga után szaladjon. Olyan dolgok ezek, amiket az ember délután intézhet el, a munkaidő lejártával, hazafelé menet. Eszébe jutottak a tele­fonok, a futó látogatások; leg- • alább öt helyre kellene telefo­nálnia vagy fölugrania. Napok óta készülődik, de valahogy el­marad mindegyik. Néhány ut­cával odébb van az az üzlet, ahol könnyű, olcsó cipőt lehet venni. Most elmehetne. Vagy beszaladhatna végre a köny­vesboltba, ahol két hete félre­tettek neki egy könyvet. Régen készül megnézni egy filmet. Valahol kint játsszák már a külvárosban, ki kellene villa- mosoznia. Végre meg kellene nyiratkoznia, van itt valahol egy borbélyműhely. Vagy a vil­lanyszámla! \(alami zűr volt legutóbb, tévedés, hiba tör­tént; be kellene lépni a . . . Úristen! Napok óta készül rá, hogy fölkeresi a fia osztályfő­nökét. „Kérem a Kedves Szü­lőt, szíveskedjék fölkeresni az iskolában .. ." Itt hordja a levélkét a zsebében. Na, de most? Ilyenkor már nincsenek bent a tanárok. Most fölugor- hatna a fogorvoshoz is. Még csak ez hiányzik! Nézte az embereket, mit csi­nálnak előtte, merre, hova: mérv­nek. Mintha tőlük várna ötle­tet, hogy melyik dolgához lás­son. Nézegette a pádon ülőket. A fáradtan leroskadókat, a rá­érősen letelepedőket, az óráju­kat magúk elé kapkodó röpké­ket, akik ülnek egy kicsit, majd mohón utolsót szippantanak cigarettájukból, elhajítják, az­tán sietnek tovább. Egy fiatal anya színes föde- lű regényt olvas, mosolyog. Előtte a kocsiban piros arcú kisgyerek alszik, ő is mosolyog. Odébb egy férfi papírból tö- pörtyűt szemezget, friss kenye­ret tör hozzá. Mellételepszik egy szatyros háziasszony, a hentestől fújtat hazafelé, szusz- szán egyet a pádon. Amott egy öregasszony légipostái bo­rítékot bontogat, leveleket ol­vas. A park szélén az aszfal­ton egy nyurga diák görkor­csolyával gurul át. Két lány fagylaltot nyal, egymáshoz ha­jolva, sejtelmes arccal beszél­lődik, fészkelődik már egy ide­je. Most előbújnak, leülnek egy padra, megfürdetik arcu­kat a fényben. Egyszercsak a férfi váratanul fölkiált: — De akkor aztán én megmondom neki, nézze... — Képéből ki­kelve, nekivörösödve, erélyesen kiabál, élénken gesztikulál hoz­zá : — Nézze, kérem, vegye tu­domásul egyszer és minden­korra ... — A felesége béké­sen bólogat, mintha őt leckéz­tetné, mintha neki kellene tu­domásul venni egyszer és min­denkorra. Az asszony megértő, türelmes arcú. Valójában ő az, aki tudomásul vesz. Mindig és mindent. Ő az, akinek a férje beolvas: ő a hivatali főnök, a kalauz, a bolti eladó. Minden­ki, akinek jól be kell végre ol­vasni. Egy életen át hallgatja, gatja a füzetek zárt titkát, a sokféle jelet és képletet. A ma­tematika lehet beléjük zárva, fiatalsága nagy kalandja, a fölfedezések kora. Most a tás­kájában viszi haza. Otthon len­dületes, piros vonalakat húz majd a füzetlapokra, ingerült fölkiáltójeleket karcol, korri­gáló megjegyzést kanyarít a margóra, útbaigazító tanácso­kat ad. A töpörtyűt szemezgető a vízcsaphoz ment, a tenyeréből iszik. A gyomorbeteg fölállt, el­búcsúzik a szomszédjától. A kisgyerek a kocsiban fölriadt, keservesen sír; az anyja leteszi a regényt, a csecsemő fölé ha­jol, igazít valamit a párnáján, aztán elmennek. A regényt ri- dikülbe gyömöszöli,i a magas gyerekkocsit a hasával tolja. CSOMny kAOIAn SM«m RÉZKARCA getnek. Amikor végére érnek a fagylaltnak, és a mesének, hangosan fölvihognak. Valaki föláll, elmegy. Utána marad a pádon egy hírlap; emelinti, meglebbenti a szél. Mintha bú­csút intene az elhagyott, szo­morú újság. Valaki a gyomrá­ról beszél a szomszédjának. Röntgenleleteket, zárójelenté­seket, recepteket vesz elő; nem adja ki őket a kezéből, csak éppen megmutatja. Egy talpig gyászruhás özvegy noteszban lapoz, golyóstollal jegyezget valamit, talán a temetési költ­ségeket. A notesz fedőlapja, a toll is fekete. És itt vannak a nagyanyák, az ezüsthajú, hajlott hátú nör­szök; le és föl sétálnak vödröt, babát, labdát cipelő unokáik­kal. Aki a légipostái kopertá- kat bontogatja, sorra megnézi őket. Neki is lehetnek unokái, akik az óceánon túli városok parkjaiban futkosnak. íme, az örök és elmaradha­tatlan csókolózók. Ök választ­ják a félreesőbb, rejtettebb padokat. Zilált kabátszárnyak, kusza sálak, az arcukat elbo­rító hosszú haj fátyla. Néha fölpillantanak, megemelik a fe­jüket, csodálkozó, nagy sze­mekkel körbenéznek mint akik mélyvízből merültek föl egy pillanatra. Aztán újra átölelik egymást, elmerülnek' egy újabb csókban. A park végén a telefonfülké­ben egy idős házaspár prése­fölfogja az ura igazát. Neki záporoznak az ingerült, dühös és méltatlankodó szavak. Már ismeri őket, valamennyit. És bó­logat, bólogat rájuk. Ott a postás, holtfáradtan érkezik. Leveszi válláról a nagy bőrtáskát, a padra teszi, mellé ereszkedik. Egyik kezével rá­támaszkodik, de egy kicsit át is öleli. Mintha valakivel meghitt kettesben töltené az időt a li­geti pádon. Egy orvos jön sietve; két be­teglátogatás között leül egy ki­csit a napon, kigombolja a felöltőjét. Hosszúkás táskáját a térdére fekteti. Egyik kezét úgy helyezi a másikra, olyan pu­hán és gyengéden,, ahogy a be­tegekére szokta a vizsgálat után, ha nyugtatgatja őket: nincsen, kérem, nincsen sem­milyen komolyabb baj. Aztán hirtelen föláll, átmegy a lige­ten, ott kint az aszfalton egy kis FIAT-kocsi kagylójába bú­jik. Nyomban a helyére ereszke­dik egy öreg tanár. Egyik tér­dét markolja, mintha kapasz­kodna benne. Tömött, nyitott aktatáskájából kék füzetek cso­mója kandikál elő. Leveszi a kalapját, a napfény megcsillan fehér homlokán. Az arca szür­ke, hosszúra nyúlt; erősen hu­nyorog, könnyezik is a szeme a nagy fényben. Csontos, hosszú ujjai a füzetcsomón matatnak, mintha máris számolná, osztá­lyozná n dolaozatokat. TaDint­Elindul az idős házaspár is, egymásba karolva. A férfi dü- hödten magyaráz valamit, föl­emelt mutatóujjával éppen fe­lelősségre von valakit. Felesé­ge hallgatja a kíméletlen kor- holást, és bólogat hozzá. A fűben feketerigó lépeget. A fű szélén karcsú, nagy ter­metű kutyát vezetnek pórázon. A kutya megpillantja a rigót, ugrana, nekifeszül a teste. Reszketve, két lábon rugaszko­dik feléje, megrántja a gazdá­ját. Mély, dörrenő hangon föl­ugat. A rigó riadtan röppen a magasba. Hajlongó ágra száll, türelmesen megvárja, amíg a kutyáék elmennek, aztán visz- szaszáll. A szatyros háziasszony közben egy kenyérdarabkót vetett a fűre. A feketerigó mindkét lábával rákapaszko­dik, billeg rajta, körbe-körbe pillant, kapkodva, gyorsan csi­pegeti. Megszólal a közeli templom harangja. A toronyból elválik egy csapat galamb. Kört írnak le a liget fölött, aztán leeresz­kednek valahová a fákon túl. Az órájára néz: eljárt az idő, amit a ligetben engedélyezett magának. És nem döntötte el, melyik dolga után fusson. Föláll, elindul a csikorgó ka­vicson. Amíg átmegy a ligeten, kiér a fák alól, lesz ideje ha­tározni. Majd lassabban lép­ked, úgy jobban megfontolhat­ja, mihez is kezdjen hazafelé menet... Komlói Spirituálé Együttes szép és nagyon nehéz feladat­ra vállalkoztak. Néger spirituá­lé-feldolgozósokat énekeltek négy szólamban, jobbára a Golden Gate együttes stílusá­ban és magyar népdalokat is. saját megharmonizálással, na­gyon kedvesen és nagyon mu­zikálisan. Akkor úgy hívták őket, hogy a Pécsi Tanárképző Főiskola spirituálé együttese. Azóta a négy fiatalember — Gallyasi Géza, Kunos István, Nagy Ernő és Szabó Sza­bolcs — befejezte tanulmá­nyait, és mint több ízben la­punkban is említettük, a mu­zsikaszerető bányászváros, Komló város Tanácsa jóvoltá­ból egyhelyütt, egy városban indulhattak el az Életbe. Egyi­kük gimnáziumban tanít, a többiek komlói általános isko­lákban helyezkedtek el, gyer­mekkórusokat vezetnek, taníta­nak, egyikük sportvezető is lett, közben természetesen tanulnak és nagyon sokszor szerepelnek, szerte az országban. Most már Komlói Spirituálé Együttes né­ven. Még annyit: mind a né­gyen lakáshoz jutottak, egy ki­vétellel családot alapítottak. Most az új, immár a negyedik komlói tanévre készülnek, pe­dagógus hivatásukhoz mél­tóan. A város szívében, egyikük harmadik emeleti lakásában üljük körül a kis dohányzóasz­talt. Kicsit fáradtnak látsza­nak, érthetően: nem sokkal előbb érkeztek haza tíznapos bulgáriai szereplésükről. Nagy Ernőt, az együttes művészeti vezetőjét arra kérem, elevenít­sük 'fel, hogy fejlődésükben mik voltak a legfontosabb állomások? E lső pécsi nyilvános kon­certjük — felejthetet­len ... Azután a budapesti FÉSZEK Klubba kapott meghí­vásuk, és szép sikerük ott, ahol amatőr együttes előttük még nem lépett be a pesti művész­világ különleges „szentélyé­be” ... Szívesen emlékeznek Pannonhalmára, ahol egy svéd orgonaművésszel léptek föl. Rengeteg meghívást kaptak az ország különböző kisebb-na- gyobb városába; vannak állan­dó, visszatérő helyeik: Szeged, Esztergom, Székesfehérvár; be­járták a Nyírséget, az Alföl­det; klubokban és nagytermek­ben; templomi hangversenyen és éjszakai lokálokban egy­aránt szerepeltek. Külföldön eddig Jugoszláviában, Lengyel- országban, Csehszlovákiában, Finnországban és Bulgáriában léptek föl. Igen fontos állo­másnak tekintik a Soproni kd- marakórusok fesztiválját, és a pécsi ifjúsági zenei táborok ta­lálkozóit, s nemkevésbé a négy év előtti Ki mit tud? televíziós szereplését, ahol ugyan — ép­pen az együttes „európaizáll dzsessz" stílusáért — elég ke­ményhangú bírálatot kaptak a zsűri szakreferensétől. — Gonda Jánossal utána is találkoztunk, egy számunkra igen nagy hatású beszélgetés keretében — mondja Nagy Ernő. — Nemrégen pedig a Filharmóniánál voltunk meg­hallgatáson, ahol országos kör- műsorokra kaptunk ígéretet. Havonta átlag három-négy al­kalommal szerepelünk, a re­pertoárunk jelenleg mintegy 70—80 szám. Kisebb részben a legismertebb örökzöld feldol­gozások; a Jerico, a Someti­mes .. ., a Swing down ma is sikerszámok. Új számaink vi­szont ma már csakis saját fel­dolgozások. Szándékunk: mi­nél inkább közeledni az ere­deti stílúshoz; lehetőséget és minél nagyobb szabadságot adva az improvizálásra ... B ulgáriai élményeik sorá­ban Jambol, Szófia, Várna — és a tengerpart áll­nak az első helyen. Egy hiva­talos és számos alkalmi spon­tán koncertjük volt. Az utób­biak a legkedvesebbek; a leg- hálósabb közönség ilyenkor ve­rődik össze, amikor — vala­hol — elkezdenek énekelni. Csak úgy. . . Balcsikban egy hasonló rögtönzött koncerten arra járt a varsói ifjúsági hangversenyiroda vezetője. A jövő nyárra többhetes lengyel- országi körútra kapott meghí­vást a Komlói Spirituálé Együt­tes. W. E.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom