Dunántúli Napló, 1970. február (27. évfolyam, 28-51. szám)
1970-02-08 / 34. szám
1970. február 8. Dunanimt napio 7 HETVENÖT ÉVE SZÜLETETT DÉSI HUBER ISTVÁN Ö reg házat bontottak a városban. A kétemeletes, rozzant épület már csak foltokban viselte a sárga festés nyomait. Jókora vasdarab lengett a daru kötelén, nekiütődött a falnak, s a fal repedezett, dőlt, omlott lefelé. S ahol összegyűlt a’faltörmelék, munkához láttak a bulldózerek. Dübör- gött, csattogott a környék, porfelhőbe burkolóztak a házak. A kavargó porhoz szürke füst vegyült, az udvaron nagy rakás fahulladékot égettek. Mintha csak a háború tért volna vissza, a házat lövedékek rombolnák, s nem is bulldózerek, hanem tankok morzsolnák szét a köveket. Az utca szemben levő oldalán néhány járókelő álldogált Nézték, hogyan tűnik el a ház, ki csak kíváncsiságból, ki meg sajnálkozással. — Emlékszem, a nővérem házára, bomba találat érte. Éppen ilyen volt! — sopánkodot egy öregasszony. Á szavait elnyomta a zaj. Egy sportsapkás legény elnevette magát — Régi idők szép emléke! — mondta. — Ne gúnyolódj! — vágott közbe egy fekete kabátos öregember keserűen. — Nekem a fiatalságomat juttatja eszembe. Ebben a házban születtem... — Kíméletesen kellene lebontani a házakat Téglánként, hogy ne emlékeztessenek a háborúra — sóhajtott az öregasszony; — Itt emberek éltek! , — Szíves-örömest elmentek ebből az ócska kalyibából! — mondta a fiú. — Ezeknek minden olyan egyszerű! — morgott az öreg, a fejét sem fordította felé. — Lerombolják? Majd építenek! Ócska kalyiba! Dőlt omlott a faL Az öreg homloka ráncokba gyúródott, mintha fájna valamije. AUt ott egy darabig s aztán elindult Igyekezett minél gyorsabban menni, de a lábai nem engedelmeskedtek, hiába kopogott mérgesen az esernyő botvégével a köves járdán. Hosszan elkísérte a dörömbölő», mely a harc zajára emlékeztetett A vasdarab minden ütésnél mintha az ő szívének csapódott volna. Másnap újra elment ■ házhoz. Csupán a fele volt már meg. A szarufák tető nélkül mered eztek, mint a bordák. Törött üveg csillogott szanaszéj jel. Éppen ebédszünet volt A daru kötele árván lógott, a bulldózerek dermedten álltak a kőrakások mellett mint a kilőtt tankok. Az öreg az esernyőjére támaszkodva odacsoszogott a bejárathoz. Az ajtó egyik sarokvasán himbálózott de a lécsőfeljáró még ép volt. Megindult felfelé, a fordulónál hosszú szünetet tartott, jó ideig sípolva szuszogott mielőtt tovább ment volna. Megkereste az ő ajtaját Be volt zárva. Az öreg félrehúzta nehéz kabátja szárnyát és kutatni kezdett a mély nadrág- zsebben. Elővette a kulcsot, kétszer megfordította a zárban, s az ajtó kinyílt. Már emelte a lábát, hogy átlépje a küszöböt, mikor észrevette a tátongó ürességet. Az öreg nem hökkent meg, nem is lépett hátrább, csak megállt a küszöb előtt, melyen túl semmibe veszett múlt élete. Nem hitt ebben az ürességben, az öreg padló nyikorgásában hitt meg abban a kopott szőnyegben, mely rendszerint az ajtó mellé volt terítve és amelyen a sárcipőt illett levetni .. Az öreg előre nyújtotta az esernyőt, mint a vak a botját, de hiába tapogatózott, nem találta az ócska szőnyeget. Aztán csöndesen becsukta az ajtót, mintha attól félne, hogy becsapódik és felébreszti az alvókat. Az ajtón ott fehérlett a porcelántábla az ő nevével. A sarka az utolsó betűnél letörött. Az esernyő fémvége kopogott lefelé a lépcsőn ... Egy hét múlva a háznak nyoma sém volt. Mintha a földbe süllyedt volna, fölötte serkedezett a zöld fű... V asárnap reggel az utcák nép- telenek. Csak az öregek és a gyerekek nem alszanak, velük találkozol a városban. A téren, melyet a lebontott sárga épület helyén létesítettek, egy fekete kabátos öregember üldögélt az egyik padom, fezével az esernyője nyelére támaszkodott A közelben egy kislány játszadozott ugrókötéllel. Kurta szok- nyácskája alól kikandikált fehérfodros nadrágja, kétágra font hajából kék szalag csüngött le. Belefáradt az ugrándozásba és leült az öregember mellé. Azt gondolta, hogy az öreg szunyókál, de az felemelte a fejét é» barátságtalanul nézett rá, majd azt mondta: — Itt egy ház voh. Jó ház. Sárga. Lebontották. — Hol? — kérdezte a kislány, — Itt el — az öreg bekerítette esernyőjével a teret. — Ez a tér nem volt itt. A kislány nem hitte el az öregnek. Fürkésző pillantásokat vetett rá, a megkérdezte: — A bácsi benne lakott?. ■— Igen, benne laktam™ Sokáig. Kiesd korom óta. — Hát a bácsi 1» volt kiesd? — Voltam. Csak nagyon régen. — Ilyen kicsi is? — a kislány tenyerével mutatta földtől való távolságot. — Olyan tel — mondta az öreg. A kislány nevetett. Az öreg jobb kedvre derült, frissen felkelt a pádról, tett néhány lépést és ernyőjével belebökött a gyengén sarjadó pázsitba. — Itt volt az én szobám. Itt állt a szekrény, itt az asztal. — Az öreg mesélt a kislánynak a szobájáról és az esernyő nyelével mutogatta, hol ml állt. — Ott hátul voltak az ablakok. Az utcára nyíltak. Járkált a láthatatlan szobában, a kislány lépkedett utána és elképzelte azt, amiről az öreg mesélt. | — Itt égett a lámpa. — Az öreg az ég felé fordította az esernyőjét. — A falon tükör függött diófa keretben... Itt volt a díván. Az ülőke. Az öreg leereszkedett a kerti padra. A kislány is mellé telepedett. Felettük ragyogott a nap, fényesebben minden lámpánál. A mennyezet maga a kék égbolt volt. — Akkor én most vendégségben vagyok a bácsinál? — kérdezte a kislány. — Bizony. Tudod kicsi — az öreg köhintett és a tarkójára tolta a kalapját — áz életben minden megváltozott. Nagy leszel majd te is, élsz s egyszer megöregszel. Ahol a régi, roskatag házak álltak, ott kertek nőnek. S ahol fák zúgtak, házak emelkednek a magasba ... A kislány nem figyelt oda az öreg szomorkás filozófiájára. Valami egészen másra gondolt magában. — A bácsinak volt nagymamája? — kérdezte. — Volt nekem mindenkim. Nagymamám is, feleségem is, fiam is. Mindnyájukat megölték ... ebben a háborúban. Maghaltak. — És a bácsi? — Én megmaradtam, egyedül..» A kislány komoran fürkészte az öreg arcát, az öreg a távolba meredt, olyan volt, mintha haragudna. — Azért haragszik a bácsi, mert megölték őket? — kérdezte a kislány. Az öreg hosszan, értetlen tekintettel nézte. Nem tudott lépésit tartani a kislány csapongó gondolataival. — Igazán haragszom? Hiába, öreg vagyok .,. A kislány megsajnálta az öreget. Nem akart tovább abban a házban lenni, ahol heverők helyett kerti padok állnak és lámpa helyett a nap világít. Fészkelőén! kezdett, lecsúszott a földre és búcsú nélkül elfutott az ugrókötelével. Fodroeszélű fehér nadrágja ki-kivUlamt a kurta szoknyákká alól. Észre sem vette, hogy a kék szalag kibomlott a hajfO\ natából és leesett a homokra. Az öreg felállt a pádról. Nehezen lehajolt — minden ízülete berozsdásodott és a mozdulatok hihetetlen munkát okoztak neki. Felvette a földről a kék szalagocskát. Sokáig a tenyerén tartotta, mintha egy madárfióka volna és arra várna, hogy elrepüljön. (Kovács Sándor fordítása) Már ismert festő volt. amikor még mindig aranyművesként kereste meg a kenyerét. Az arany könnyed, apró forma játékaiból élő mesterember tartotta el a kín, keménység, a lázadás robosztus vonalaival dolgozó festő- és grafikusművészt Dési Huber Istvánnak kemény sorsa volt Gyötrő kenyérgondok és sorvasztó tüdőbaj kísértek pályáján. Eljutott ugyan Olaszország piktort nevelő városaiba, de ott is kézművesként tartotta fönn magát. Hatottak rá a kubisták — „A kubizmus valósággal leigázott — írta — s én évekig éltem bűvöletében” — de mégis olyan kifejezési formát keresett mondandójához, ami annak szenvedélyteli humánus tartalmához jobban megfelelt. Így alakította ki a maga festői nyelvét, mely egy ismert meghatározás szerint „komstruktív expressziomizmuanak" BW» hető. Marxista ihletettségű szocialista művész volt, aki magas intetlek- tuális és érzelmi szinten kiáltotta szét az ínség és a fáradság Magyarországa munkás és paraszt tömegeinek elégedetlenségét Művészetében robbanó erővel jelentkeztek az illegális kommunista mozgalommal való találkozásnak világnézeti konzekvenciái. így fordulhatott elő a képzőművészet történetében meglehetősen ritka eset —, hogy 1934-ben egy sarló*- kalapácsos csendélete miatt letartóztatták. Tagja volt a KÚT (Képzőművészek Oj Társasága) elnevezésű baloldali művészcsoportnak. Számos kiállítása volt Olaszországban és itthon is. Igazi elismerést csak korai _ 1944-ben bekövetkezett —, halála után kapott. Elnyerte 1944-ben a Szinyei Társaság nagydíját, majd 1958-ban poszthumusz Kossuth- díj jutalmazta a szocialista magyar képzőművészet legbecsesebb hagyományai közé tartozott életművét. Gyurkó Géza: Korszakalkotó találmányaim SOKAT töprengtem már, hogyan és milyen találmányokkal szolgálhatnám legjobban önmagam és az emberiség jólétét és meg kell mondanom, nem egy pompás és korszakalkotó ötlet fogant meg a megfo- ganásra oly termékeny agyamban. Eszembe jutott a Behring tengeri zárógát terve, jelentős előrehaladást értem el a foton- rakéták hajtómüvei- nak kidolgozásában, nem beszélve arról, hogy sikerült olyan légycsapót konstruálnom, amely a reaktorokban csellengő mezonokat egyszerűen odakeni a falhoz... Tőlem származik az az ötlet is, hogy az éjszakai és rengeteg energiát fogyasztó közvilágítást a nappal kellene pótolni, nem beszélve a szárazság elleni vizes védekezés ötletétől. Ám mindig és mos- tanig éreztem, hogy ezek a találmányok lehetnek ugyan hasznosak, érdekesek és talán még számomra erkölcsi sikert hozók is, de mégsem ilyenekre van szüksége az emberiségnek. Több re, nagyobbra, hasznosabbra. Mígnem: olvastam, hogy baj van a cipőkkel, mert leválik a talpuk, bár a gyár esküszik, hogy nincs baj a cipőkkel, nem vilik le a talpuk. Es ez adta a bombaötletet. Cipőgyáraink térjenek át a levált talpú cipók gyártására és a selejt az, amelyiknek nem fog leválni a talpa, így aztán a cipők gyárai nyugodtan áttérhetnek a selejt gyártására. NEM lebecsülendő az állandóan folyó golyóstollak gyártása sem, mert ha a vevő tudja, hogy a golyóstoll, amit vesz, az már gyárilag állandóan folyik, egyszerűen oda lesz az ámulattól és a gyönyörtől, ha amit vett mégsem folyik. És minden bizonnyal nem fog levelet Írni a szerkesztőségek pa- naszrovatainak. Helyes lenne nem gépeket, hanem csak alkatrészeket gyártani, így aztán senkinek sem volna oka, sőt joga sem, hogy az alkatrészhiányra panaszkodjék. Panaszkodjanak a géphiányra. De az sem lenne igaz, mert ha lenne elég alkatrész, akkor azokból otthon mindenki összeállíthatná a kedvére való legszükségesebb gépeket. A MOZILÁTO- GATÓK csökkenése tárgyában több ízben benyújtott MO- KÉP- is kulturális panasz megoldása is kézenfekvő. Nem • közönség kevés, hanem a mozik száma sok és a sok mozi közül is sok a nagy mozi. Becsukni a mozik felét, a megmaradtokat átalakítani 20— 25 személyes kamaramozikká. Az így felszabaduló helyiségekben megoldást nyerne a magyar filmgyártás krónikus helyhiánya... Simon Emil: — A sógorom üzent érted. — Értem? — Tudod, a sógor nem fu- :ar ember. Mindig a szíve dobbantása. Kovács várakozással nézett rá. — Megdolgozok egész nap, meg is fizetnek. Nincs szükNYUGALOM A holt ágban lovakat fOrösztöttek. Prüszkölő horkanásuk, meg akisérő emberek kiáltozása felhallatszott a magas partra. Dobál a takaró fűben hevert. Gyönyörűséggel nézte, ahogy a feszesbőrű állatok kirúgták magukat a vízből, s az eleven fényben száradtak. Szerette a déli nyugalmat, a pihenő csendjét Ha csak tehette, elhúzódott a többiektől, feküdt, nézelődött, gondolkozott Nem Is hallotta a közeledő lépéseket, az oldalról rá vetődő árnyékra figyelt fel. — Szép jószágok, mi? — kérdezte valaki. A hangjáról felismerte Kovácsot Bosszankodott, hogy a pihenőjében megzavarta. Azt is tudta, hogv egykönnyen r :m rázhatja le. Dörmögve válaszolt — Azok. — Még így a közösben is fejlődne' Szívós fajta! — mondta nevetve Kovács. Dobal behunyta a szemét, maga elé képzelte a másik lilás szájszélét, barnás fogait, cserzett bőrét. A legszívesebben felugranék. De máskülönben Jó itt a fűben, s a lovak látványa is köti. Kováccsal óvatosan lehet beszélgetni. Az ember annyit mondjon csak: esik az eső. Másnapra ebből már az kerekedhet hogy az Igazgatót gyalázta. Hirtelen kinyitotta a szemét Kovács mellé guggolt. — Na, mi az, elállt a szavad? — Most éppen a csöndet szeretném. Te még sose kívántad? — Majd a sírban. No, meg most is. Pontosan azért kerestelek meg itt. S nagyon jó, hogy megtaláltalak. Dobál felfis'velt. Mit akarhat tőle Kovács, ami ennyire sürgős, fontos lenne? — ezen tűnődött. Kovács lehasalt mellé, sut- togóra fogta a hangját volt a legnaevobb! — Cigarettát kotort elő a zsebéből, ráevújtott. — Kétezer tégláját kellene elfuvarozni. Dobai nem felelt. A csöndben jól hallatszott a lovak ségem a különmunkára! — mondta Dobai. — Csak a bolond veti el a pénzt! — Az ilyen fuvar nem tisztességes ügy. A magad véreid akarod megcsalni? — Az én véreim? — kuncogott Kovács. — Véreim, amióta az én véremet magukba szívták! — Keressetek más valakit! — mondta haragosan Dobai és eldült — Gondolhattam volna! — dohogott Kovács. — Mondtam is a sógornak: nem vagy te Tóth Ernő! Dobai villámgyorsan felpattant, s nézett le a fekvő emberre. — Tóth Ernő? Hogy jön ide a neve? Kovács elsápadt, a szája mosolyra húzódott, aztán remegve meggörbült, ráncokba szaladt a homloka. — Nem tudom — mondta kínnal. — Csak úgy eszembe jutott Dobai előtt, mintha képen látta volna, hirtelen minden megvilágosodott Két hónapja Tóth Ernő Kovácsék tanyája közelében felborult a vontatójával, s meghalt. Megállapították, hogy pálinkát ivott Egyébként nem volt szokása az italozás, a felesége azt vallotta, hogy bizonyára ráerőszakolta valaki. De ki? Sohasem derült fény arra sem, mit keresett Kovácsék felé? Kovács, a sógora, meg a két asszony jajveszékelve mondták, hogy ők csak a csattanéira figyeltek fel, futottak kifelé, s látták szegény Ernőt a felborult vontató alatt Akárhányszor kérdezték őket, mindig ezt mondták. Tóthnak semmi keresnivalója nem volt arrafelé. Senki sem küldte oda, különben is: lejárt a munkaideje. — Szóval hozzátok indult? — kérdezte keményen Dobai. Kovács is felállt, ruhájáról leszedegette a bogáncsot, s a rátapadt fűszálakat — Nem tudom, miről beszélsz, testvér — mondta barátságos hangon. Már indult is, néhány lépés után megállt, visszafordult. — A fuvar, az semmi. Csak tréfáltam. — Várj! — kiáltott utána Dobai. K ovács, mintha nem hallotta volna, ment tovább, görnyedtem akár a terhet cipelők. Dobai tehetetlenül nézte. Visz- szafordult a víz felé. A lovakat már elhajtották, teljes lett a csend, s a nyugalom. Akkor arra gondolt, hogy amíg fel nem deríti az igazságot, nem heverhet a fűben a déli szünetben, nem nézegethet gondtalanul. Egyszerre megfordult, s rohanni kezdett Kovács után. « Jurij Jakovlev: ITT EGY HÁZ VOLT...