Dunántúli Napló, 1969. július (26. évfolyam, 149-175. szám)

1969-07-31 / 175. szám

6 utmíinttm n api» 1969. július 31. Nagy életek, nagy emberek Dr. Várkottyi Nándor A „Szépirodalmi, művésze- ' ti és közgazdasági” fo­lyóirat, amit a padlásról hoz­tunk le, éppen 50 éves. „Ta- vasz” a címe. Ezúttal való­színűleg egér alakjában je­lent meg az időnek az a bi­zonyos „vasfoga”, amely a félévszázad alatt elemésztette a lapok sarkát a cím nagy „z” betűjével együtt. A folyóirat 1919 májusában indult meg Pozsonyban. A fi­noman csipkézett lapokat a tisztelet és meghatottság öt­vözetével forgatom: itt jelent meg Várkonyi Nándor első irodalmi alkotása. Már túl­esett a háború poklából ho- Z9tt betegségén, amikor az éppen száz éve született Walt Whitmannról írt megemléke­zést. Tanulmányában a ha­ladó, közösségi szemléletű költészet előharcosát ünne­pelte. „Dialógus a halálról” — la­pozok rá a következő írására. „Azon az éjszakán a kórház­vonatban ébredtem föl — kez­di. — A vonat sikongva ro­bogott a Kárpátok merész lej­tőin és kattogva ugrált az éles kanyarulatoknál... El&k és gondolkozom. Ez a kifor­dított descartesi axióma egy­szerre eszembe juttatta a ha­lált és minden filozófiáját...” Aztán hirtelen megjelenik előtte Schopenhauer, s villogó párbeszédet folytat vele... A fiatalember, aki a kórház- vonatban feküdt, pontosan tudta, hogy legfeljebb néhány esztendeje van még, s halló­idegei teljesen elsorvadnak. Tele volt ambícióval, legalább három ifjú életereje, tehetsé­ge szorult belé, francia—ma­gyar szakos tanárnak készült, s most minden lépésével az örökös és mély Csend Biro­dalma felé halad A halál szó­szólója, Schopenhauer akar vele barátkozni... Érthető. Várkonyi azonban napsugaras lélekkel jár a pesti egyetem­re, a „Nyugat”-ba ír cikke­ket, kritikákat, s közben a nagy európai nyelvek irodal­mából rengeteget fordít, ami­kor 1924-ben, már három éve teljesen süketen, megkapja szülővárosába, a pécsi Egye­temi Könyvtárba napidíjasd kinevezését. Könyvtári tisztviselőként a tanárjelöltekkel barátkozva, létrehozta az anyagi okok miatt rövid életű, a 24—25- ben megjelent, de mégis két évfolyamot megért „Sympo­sion” c. folyóiratot. A szelle­mi vezetésen kívül Bajcso- Holler András Verhaeren versfordításait istápolta, mely­hez megjelenésükkor előszót is írt, s közben saját írásai­nak egy részét „Elmék, esz­mék” címmel is sajtó alá ren­dezte. De ugyanekkor írta meg az Arany János halálá­tól eltelt 50 év irodalmának összefoglaló, értékelő munkát is. Erről a korról ez volt az első tudományos igényű iro­dalomtörténet. „A modern magyar irodalom” terjede­lemre is hatalmas munka. — Mindezt mikor végezte? Bár a modern magyar iro­dalom volt érdeklődésének fő területe, örökös, soha nem csillapuló szenvedéllyel élt benne a vágy: mindent elol­vasni, mindent tudni, min­denkit megismerni. Ekkor ér­tesült rólam is. Üzent. Tizen­nyolcéves múlottam, s gyöngy­virággal a gomblyukamban, kezemben az első versköte­tem friss, még könnyen má­zolódó kefelevonatával, torok­ban dobogó szívvel loholtam az Egyetemi Könyvtárba. A folyosó végéből nyílt a szo­bája. Hogy s/avaim el-elfúl- tak, azt persze nem hallotta. Kartonlapocskákat tett elém: válaszaimat erre kellett ír­nom. Egy-két hét múlva azon­ban már számról olvasott, hang nélkül mondott artiku­lált szavaimmal folyékonyan tudtunk beszélgetni. Legfel­jebb a furcsa vezetékneveket kellett ujjammal a levegőbe írnom. Hogy alig bújtunk gi a gim­názium padjaiból, s a több könyv írója, fordítója, a tu­dós, az egyetemi magántanár baráti hívására Kürt utcai otthonába mehettünk, vagy mint az ókori görög bölcsek és tanítványaik, mi is nagy peripatetikus sétákat, télen sítúrákat tehettünk vele a A DERŰLÁTÓ Mecseken, — ifjúságunk ün­nepi ajándéka volt. A megjelenésének évében elfogyott irodalom történetének az újabb 20 esztendővel való kiegészítése már nagyon idő­szerűvé vált. „Az újabb ma­gyar irodalom” címet kapott új könyv életrajzi és könyvé­szeti részének feldolgozását én vállaltam. A munkával négy hónap alatt készültünk el. — Várkonyi irodalomtörténete ihlette a hat évvel később megírt doktori értekezésemet is. Közben a „Sorsunk” szer­kesztőségének és kiadóhivata­lának is — az ő szavával él­ve — „keze-lába” lettem. A Harmadik Birodalom du­nántúli terjeszkedésének meg­könnyítése érdekében 1940- ben Pécsről elhelyezték a Bölcsészeti Kart. A veszélyt érezve, a következő évben újjáalakult a Janus Pannonius Társaság és Várkonyi ekkor egy folyóirat megindításának javaslatával állt elő. A tör­ténelmi pillanatban a szelle­mi ellenállás e fegyverére az anyagiakat a Társaság egy­hangúan megszavazta. Ter­mészetszerűen ő lett a szer­kesztő, A folyóiratnak a cí­mét is ő adta, s a kiállásra, feladatra figyelmeztetve, s buzdításként a cím alá Zrí­nyi szavait is odaírta: „Egy nemzetnél sem vagyunk alább- valók”. — S ez akkor első­sorban a németeknek szólt! A sok hivatalos magyar szerven kívül többek között a müncheni Südosteuropeisches Institut is járatta a „Sor- sunk”-at, méghozzá két pél­dányban. Ez az Intézet Ma­gyarország felügyeletét is vé­gezte. A leselkedő veszélyek­kel mindannyian tisztában voltunk, s amikor országok tűntek el egyik napról a má­sikra, Münchenben antináci, hitlerellenesi cikkeinket fej­csóválva olvasgatták: nem tudták, mire vélni „szepitelen- -ségünket.. Nézegetem a „Sorsunk” régi számait. 1942 januárjában nyeltük le a cenzúra első keserű gombócát. Keserűt? Talán csak azért, mert a már előre kinyomtatott címlapon a nem engedélyezett cikk címét vastag vonallal át kellett nyo­matnunk. Különben titokban büszkék voltunk rá. S éppen ebben a számban én is írtam! Méghozzá Radnótiról! Szo­rongva olvasok bele a sorok­ba. Emlékszem, szó esett ar­ról, hogy egyáltalán írjunk-e róla? De nekem oly kedves dedikációval küldte meg vá­logatott költeményeinek kis kötetét, hogy vállaltam az írást. Könnyű volt bátornak lenni, hisz végeredményben Várkonyi tartotta a hátát. Kí­váncsiságból felütöm az Iro­dalmi lexikont: kik is írtak 42-ig a költőről? Radnóti pá­lyakezdésétől cikkemig, tehát a 12 év alatt' a Lexikon 16 írást tart számon. 1942-ből egy név szerepel, az is így: „Csor­ba Győző, Sorsunk, 1942”. — (Nyilvánvalóan téves adat ez.) Ám most, Várkonyi iránti tiszteletből csupán egy-két mondatnyit idézve lássuk: mi- j két lehetett írni az ö lapjá­ban egy megbélyegzett „ellen- | ségről”! - „A korszellem megvetelíjét érezzük ki a so- ! rokból. Egy helyütt így szól: semmi rossz nem él szíved­ben. mégis űznek”. — ..Azért ■ remeg, hogy legalább műve élje túl a V betű igézetében j álló világot. Borzong a hábo- j rútól, himnuszt ír a békéről.. ” A csaknem egy oldalas kriti­ka így végződik: „Radnóti Miklós versei már sokszor maradandóan művésziek, mint minden igaz költészet (Első ecloga). Némelyik müven már nem motoz a surrogó idő”. — Cikkem után a legközelebbi tanulmány, a Lexikon tanú­sága szerint, 46-ban jelent meg. A korra jellemző, hogy 42-től 46-ig nem írtak, nem írhattak, nem mertek írni róla. Kritikám volt folyóirat­ban az utolsó méghozzá elis­merő írás Radnótiról a felsza­badulásig, s Várkonyinak kö­szönhetem, hogy egy üldözött ember igaz ügye mellett te­hettem le emberséges szava­mat. 1942 májusában jelent meg „Szíriát oszlopai” c. elsüly- lyedt kultúrákról szóló mű­ve, melyben egészen új vi­lágképet adott számunkra. A katonasághoz való bevo­nulásom előtt meg akarta ne­kem mutatni az országot. Na­gyon szegény gyerek lévén a 30 napos „Tour de Hongrie”-t kerékpárral terveztük meg, de még a kerékpárt is ő sze­rezte számomra. Indulásunk előtt azonban a készülő „Pé­csi útmutató" részére egy na­gyobb tanulmányt kellett ír­nia. Este nekiültünk, s kis cé­duláiból, le-föl járva diktálta nekem gépbe a cikket. Mire kivilágosodott, a „Pécs a ma­gyar uralom alatt” c. 58 kis- rétű nyomtatott lapnyi egye­temes történeti összefoglalás is éppen elkészült. 1944. március 19-én meg­szállták az országot. Ekkor írta „Magyar Dunántúl” c. könyvét. Az előszót május 1- re dátumozta! Ez sem tör­tént véletlenül. A könyv pe­dig történelmi tényekkel cá­folta a németek elméleteit (volksboden, kultursboden), amikre hódító politikájukat alapították. E kiállás fegy­vertény volt. Vajon a természettől ka­pott vitalitás adja örök de­rűjét, vagy fordítva: opti­mizmusa teszi életerőssé? — Dolgozószobájában Tihanyi­nak a haldokló Adyról ké­szített rajza néz rá, s a ku­tató Körösi Csorna, egy szek­rénykén kis fából faragott székely-kapu. mellette Dante, az íróasztalán mexikói azték szobrocska, s a falak mentén részben saját kezűleg készí­tett polcok, tele könyvekkel. Így ma, hetvenedik évén túl is, változatlan derűvel, kedv­vel tanul, kutat és dolgozik a mennyezetig érő könyvek kö­zött, miközben a nyári nyitott ablakon a bodza illatával ma­gába szívja a Magányt és a Csendet. Harcos Ottó Eltűni pécsi iroda'om KALAN életrajza attilaröl ' Egy érdekes Attila-élet­I rajz jelent meg 1502-ben Velencében. Szerzője: Ju- vencus Celius Calanus Dalmata. Hazai irodal­munkban Bél Mátyás volt az első, aki a Vita Attiláé (Attila élete) c. munka I szerzőjét keresve, azt Ca­lanus pécsi püspökkel azonosította. Kalán püspök III. Béla, Imre. majd II. Endre királyaink uralko­dása idején élt. A tudo­mányos közvélemény el­fogadta Bél Mátyás véle­ményét, sőt Thierry Atti- la-mondák c. (Pest, 1864.) művében „régi irományok és ősi hagyományok” alap­ján írtnak mondja e mű­I vet. Az Attila-hagyomány kitűnő kutatója, Ballagj Aladár, Békési, Pintér, majd Gombos Albin a szerző személyének Cala- nus pécsi püspökkel való azonosságát, vagyis Bél Mátyás felfogását fogad­ták el. Néhányan álnév alatt írt munkának, ifj Horváth János pedig 1941- ben írt tanulmányában XV. századi terméknek te­kinti a Vita Attilae-t. Ma már nehéz eldönteni a szerzőség kérdését, de több érv szól mellette, mint ellene annak a felfo­gásnak, hogy az Attila éle­téről írt latinnyelvű mun­ka szerzője valóban Cala­nus pécsi püspök. Koller József, a pécsi püspökség történetének írója részletesen ír Cala- nusról is. Nevével már egy 1181-ből származó oklevél­ben találkozunk. Egy 2 év­vel későbbi oklevél királyi kancellárként és pécsi püspökként említi. aki III. Macarius utódaként foglalta el a pécsi püspöki I széket. Későbbi (1193) ok- ) levél igazolja, hogy Hor- i vátország és Dalmácia gu- í bemátora is volt. Tudós i embernek tartották, amit ) igazol az a tény is, hogy > Béla király kedvelt embe- S reként a kancelláriában, < vagyis a magyar történeti í irodalom középkori köz- ; pontjában tevékenykedett. > Kalán (Calanus) később az < esztergomi érseki szék be- < töltése kérdésében ellen- ) tétbe kerül Imrével, aki S minden rosszat ráfog. — s Csak jóval később, 1206- 1 ban védi meg II. Endre a ! pápa előtt Calanust „az 5 ellene gyűlölségből emelt” s vádakkal szemben Kirá­ly lyát szentföldi útjára is el ? akarta kísérni. Egy 1219-es > pápai levélben már ha- ( lőttként említik, í Ismeretes, hogy a „dicső l emlékezetű” Béla király > jegyzője erősen hangsű- S lyozza az Árpád-háznak ( Attila hun királytól való í származását, későbbi gesz- $ taíróink pedig a hun— s magyar nép közös szárma- í zására utalnak. Calanus is ! ismerhette a Gesta Unga­rorum-ot, mert művében a hungarus (= magyar) szó­fejtését a hun és avar szóból vezeti le. Meghatá­rozza a magyarság ősi la­kóhelyét, a Maeotis mo­csarait, majd rátér Attila élettörténetére. — Futólag említi a hun király elő­deit, a két testvért: Subt- har-t és Mandluchus-t, és részletesebben foglalkozik Attila és testvére: Bleda háborúival. Nagy helyet kap az életrajzban Attila hadi készülődéseinek és háborúinak, főleg a cata- lau.numi csatának leírása. Attila menyegzőjét, hirte­len halálát, temetését is részletesen elbeszéli. Fon­tosnak tartja annak meg­említését, hogy Attila ugyanazon a napon szüle­tett, mint Julius Caesar és azon a napon halt meg, amikor Caesart meggyil­kolták A hun király egyénisé­gének kibontására, jelle­mének kifejtésére akkor tér át Calanus, amikor már egyeduralkodóként jellemezheti „isten-osto­rát”. Büszkejárású, ural­kodásra termett, nagyte­hetségű ember volt, aki ugyan szerette a háború­kat. de békében hallgatott a jótanácsokra, körültekin­tő, óvatos ember volt. Roppant érdekesen, az olasz krónikák hatását tükrözve, kissé bizarrul írja le Attila külsejét. A latinból magyarra fordí­tott szöveg szerint Attila zömök testű, termete mégis majdnem arányos, széles­mellű, nagy fejjel, apró szemekkel, hosszú és he­gyezett fülekkel, bozontos és durva hajjal, úgy hogy majdnem mindenki kutya­fejűnek mondotta. Ritka szakállával, amely ősz szálakkal keverve, saját szokása szerint lehajtott, pisze orrával, vöröses bő­rű ember volt, áld szoká­saiban vad, bátorságában is jószívű, kis szájú, szé­les ajakkal, fogai közül az egyiket szájon kívül Is észre lehetett venni, s ez egyébként is kicsiny arcát elrútította. Az életrajz legdrámaibb része a catalaunuimi ütkö­zet leírása. Az egyébként száraz tényeket közlő író tollát a küzdelem pátosza elragadja, és forrásainál (Priszkosz, Jordanesz) rész­letesebben adja elő az üt­közet előzményeit és lefo­lyását. Bár Kalán minden meg­állapítása nincs tévedés nélkül, mégis korának ér­tékes és érdekes felfogá­sát tükrözi a hun népről, annak nagy királyáról. — Horni író előtte még nem írt ily részletes, helyen­ként irodalmi szépségű életrajzot Attiláról. Dr. Tóth István A szovjet hadsereg átkel a Dunán November 19-én a szovjet csapatok Kiskőszeg—Mohács és a Dráva-torok környékén átkeltek a Dunán. November 23-án és 24-én megindították a harcot a hídfők egyesíté­séért és kimélyítéséért. A 3. Ukrán Front csapatai 26-án és 27-én mintegy 50 km hosszú és 20 km mély hídfőt birto­koltak a Duna jobb partján, amely biztosította a fő csapa­tok dunai átkelését. A német hadvezetés ké­sőbb számított erre a táma­dásra. A rendelkezésre álló ”. páncélos hadosztályt és J US kötelékeket vetett be a j harcba és sürgősen elrendelte az Olaszország északi részén ­harcoló 44. és 70. gyaloghad­osztály, valamint a nyugati arc vonalon lévő 271. gyalog- hadosztály átirányítását a dél­dunántúli területek védelmé­re. E német erők jelentős ré­sze azonban — a már koráb­ban említett partizán vasút- robbantások következtében — nem érkezhetett meg időben, s így csak Somogy délnyugati részén vehette fel a harcot a szovjet, jugoszláv és bolgár csapatokkal. Mohács és környékén ke­mény harcok fejlődtek ki, amelyeknek ’során egyes hely­ségek többször is gazdát cse­réltek. Mohács városában a szovjet csapatok nagy élelmi­szer- és hadianyagraktárakat vettek birtokukba. Egy nap­pal Mohács felszabadulása után, november 28-án Báta- székről is kiverték a német haderőket. 29-én Pécs is fel­szabadult. Pécs térségében 1500 német és magyar katona esett fogságba, 102 géppuska, 400 ló, 8 hadianyagraktár, stb. került a szovjet csapatok ke­zébe. December 1-én Szek- szárd, 2-án Kaposvár szaba­dult fel. Néhány nap alatt Baranya és Tolna megye egész területéről. Somogy me­gye keleti részéről kiűzték a szovjet csapatok a német erő­ket. A frontvonal december közepétől a Dráva Barcsig tartó szakaszától a Székesfe­hérvár—Budapest vonaton húzódott, s így Somogy je­lentős része 1945. április ele­jéig német megszállás alatt maradt. Városunk lakosságának döntő többsége nem láthatta világosan a katonai erőviszo­nyokat. A robogó német és magyar katonai járművek, s az aramyosgadányi magaslat­ról egyre erősödő szovjet tü­zérségi pergőtűz félelmetesek voltak. A lakosság jelentős része pincékbe menekült. November 28-án este a né­metek felrobbantották a mai Uránváros területén lévő re­pülőtámaszpontot, hiszen a közelben működő szovjet lég­elhárító tüzérek tevékenysé­ge miatt a légi szállítás úgyis lehetetlen lett volna. A szovjet parancsnokság az üszögi dombokról irányította a hadműveleteket. A szovjet előőrsök Pécsbányatelep, Nagyárpád és Gyárváros kör­nyékéről közeledtek a város központja felé. Jelentős pán­célos erők törtek Lámpás­völgy felől is Pécs irányába. Éjjel 11 és 12 óra közötti idő­ben néhány szakasz szovjet gyalogos Nagyárpád felől át­szivárgóit a gyengébb német hadállásokon és Rácvárosba jutva, a németek hátába ke­rült. Az éjjeli órákban már a Zsolnay, majd a Rákóczi út keleti részén folytaik az ut­cai harcok. A német és a ma­gyar utóvédek jelentős ellen­állást nem fejtettek ki. A haj­nali órákban már az Irányi Dániel tér és a Felsővámház út nyugati része szovjet ké­zen volt. Ezekben az órákban dr. Vörös Mihály pécsi helyettes polgármester, Marossy László alezredes, Máté Ferenc rend­őrtörzsőrmester, a Svéd Vö­röskereszt helyi megbízottja és két délszláv tolmács fehér zászlóval mentek a szovjet parancsnokság felé. Virradóra meg is találták Zavjatovot, a szovjet csapatok dél-dunántúli parancsnokát, aki már a Ná­dor szálló utcai nagytermé­ben fogadta a magyar kül­döttséget. A tárgyalásoknál je­len volt dr. Boros István is, megyénk későbbi kommunista főispánja. Dr. Boros István megkérdezte Zavjatovtól, mi­lyen benyomást tett rá Pécs városa. Zavjalov azt felelte: „Szép város, nekem nagyon tetszik, és örülök, hogy amennyire lehetett, a nagyobb rombolásokat elkerülhettük. Egyébként megparancsoltam, j hogy amennyire lehet, kí­1 méljék.” November 29-én reggelre Pécsett már elhallgattak a fegyverek. Csupán a Siklósi úton, a temető környékén hallatszott még fegyverropo­gás. A német katonai egysé­gek egyrészt Abaliget, más­részt Szentlőrinc irányában elhagyták a várost. Az első hivatalos felhívá­sokat, hirdetményeket, falra­gaszokat a Vörös Hadsereg adta ki. A közlemények köz­ponti gondolata az volt. hogy a Vörös Hadsereg nem szól bele az ország belügyeibe, a közrendbe, az élet megszokott menetébe. „A Vörös Hadse­regnek egy politikai feladata van: szétzúzni a nácikat és barátaikat. A háború színterét csak kényszerből terjesztettük ki Magyarországra, s meg va­gyunk győződve, hogy a ma­gyar nép többsége nem akart háborút. a magyar népet nem tekintjük ellenségnek. Fel­szabadítóként jöttünk Magyar- országra.” Fehér István

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom