Dunántúli Napló, 1965. május (22. évfolyam, 102-126. szám)
1965-05-01 / 102. szám
ti Épülő Erzsébet-híd. Mácsai István festménye Kassák Lajos: djfúlh Dj város épül a régi házaktól délre közel a folyóhoz. Hatalmas gépek dolgoznak az emberek szoros igájában. Megmozgatják a földet, legyalulják a dombokat és az állványzat vasszerkezetével hálózzák be a tájat. Tavasz van, most színesedne át a mezó, a madarak most építenék meg fészküket. De ütött a halál és a születés egyazon órája. Holnap már nem is Ismersz rá a helyre ahol az eget jegenyék támasztották alá, ahol állataid legelésztek. A mindent kívánó nyughatatlan ember üti fel tanyáját. Meglátogatom őket üdvözlöm hetyke, nagy hangó fiaikat, kecses mozgású lányaikat. A hosszú terem küszöbén lélegezni se mertem, nehogy felkeltsem a csöppségeket, vagy megfertőzzem őket valamilyen behozott betegséggel. A szobában meleg volt, egyik-másik gyereket csak lepedő takarta, meztelen lábacskák és kezecskék kandikáltak ki. Bármenynyire is igyekeztünk csendben maradni, egy-egy szempár felpillantott rám. El akartam iszkolni. Milyen ostoba dolog is ez, így behatolni idegen életekbe, csak azért, hogy lássuk, hogyan élnék itt az emberek. Nos, jól élnek, minden „oké” náluk. A gyermeket istenítik:. S::ami körülmények között nem vetik alá testi fenyítésnek, mint ahogy ez nálunk Angliában előfordul. Itt ez lehetetlenség ... ... Az esti iskolában . meg- 1 érdeztem néhány munkástól: -A hozta őket ide, Bratszkba? Egyesek. főképpen leányok, azt mondták, hogy hallottak az ' "' ezcsről, vagy olvastak ró- megtetszett nekik a gondokat és eljöttek. Voltak, akik bsvéllották, hogy a magas munkabérek vonzották ide Akadtak, akiket a szüleik hoztak’ magukkal. Ketten kijelentették:. szeretnek utazgatni az országban s ha itt az építkezést befejezők, átköltöznek Krasznojarszkba vagy az TJszty Ilimbe. Kérdeztem, hogyan szórakoznak? Nyáron, szünnapokon vagy többnapos ünnepségeken kirándulnak a taj- gába, s ott campingelnek. A május elsejei ünnerre nag;, kirándulást terveznek. Egy kis| Lány meghívott, tartsak velük. | Nagyon örülnénk, mondta, ha| velük mennék. Azt válaszoltam ! bármennyire is szeretnék ve-1 lük' tartani, már vissza kelig mennem Moszkvába. Milyen | kár, mondták. Igen, nagy kár, H mondtam én is, de talán majd! ha újra visszatérek egyszer Bratszkba... ... Hol van London, Anglia, a családom, a múltam? Bratszkban így beszélnek: „Ide házat építünk”, vagy „Üj gyárat helyezünk üzembe”, vagy „Itt gátat építettünk”. Angliában mindig csak ezt hallani: „Azt mesélik, hogy jövőre itt házat fognak építeni”. Ha megkérdeznék egy mottinghami munkást: „Mit építenek itt, barátom?”, így válaszolna; „Hát valami erőművet akarnak építeni”, vagy „Megint új irodaházakat építenek.” A Szovjetunióban-egyszer sem hallottam, hogy „építenek”, hanem mindig csak azt, hegy „építünk”, bárki mondta is, író, tanácselnökhelyettes, boxoló a bratsz- ki sportcsarnokban, taxisofőr, munkáslány. Annyira már tudok oroszul, hogy felfogjam a különbséget a „mi” és az „ők” a „nekünk” és a „neki” között ... Pető Miklós fordítása ■ B akusné. Sági Eszti két‘esztendeje vesztette el az urát. Búsult utána, mert jó ember volt, csendes, szorgalmas, tűrő. Am a második év végén már csak úgy gondolt rá, mint valami régi ismerősre, aki elment valahová, s akinek arcát a távolság elhomályosítja. Anyjával, nagyanyjával élt együtt a tanyasi házban, akik sokkal régebben özvegyültek meg, mint ő. Bár betöltötte a huszonnyolcat, mégis úgy bántak vele, ’mint valami süldőlánnyal. A fiatalasszony soha nem is ellenkezett semmiben, megszokta, hogy azt tegye, amit mondanak neki. Amúgy se tudott eligazodni a világban, ami kétféleképpen szólt hozzá. Másként az otthoni környezetben és másként a kert kerítésén túl. Ez a kétféle hang egybekeveredett, kibogozhatatlanul összekuszálódott és olyanféle köd lett belőle, mint ami az * ura vonásait is elmosta. Hárman együtt művelték-meg a háztáji földet és gondozták a nagy gyümölcsös kertet. A felesléget a piacon adták el. ahová a két idősebb nő járt. Esztit, mintha féltették volna valamitől. a legtöbbször otthonhagyták, hog-v őrizze a házat. A fiatalasszonynak eszébe sem jutott, hogy ellenkezzen. De a temetés utáni második tavaszon minden megváltozott. A szokatlan szigorú tél elfagyasztotta a gyümölcsfák felét, a sertésvész megölt két süldőt, s elapadt az öreg tehén teje. Riadt gyorsasággal elhatározták, hogy dolgozni fognak a termelőszövetkezetben, mind» addig, amíg ezt a szükség kívánja. Esztit sikerült a melegházi csoportba bejuttatniuk, s ez megnyugtatta őket, mintha a fülledt, nyirkos földszagot őrző üvegtető megvédené valamiféle láthatatlan, de szüntelen a levegőben levő veszélytől. A fiatalasszony már az első napokban észrevette, hogy rajta kívül csak a korosabbak öltözködnek úgy mint ő, s. ez. maga sem tudta miért, különös szégyenérzetet ébresztett benne. Az el- nyűttségükben is divatosan csinosszabá sú munkaruhát, vagy vászonköpenyt viselő nők mellett megalázottan ösz- szehúzódott, s titokban vágyakozó, bánatos szomjas tekintettel nézett rájuk. Az egyik ebédszünetben Ismerte meg Sóhár Istvánt, a traktoristát. A széles- vállú. barna ember ragyogó szemével meglepve nézett rá, azután kihajolt az Ülésből; — Hát maga hol volt eddig? — kérdezte tréfásan, de mosolyában, s még inkább tekintetében — Bakosné úgy- látta, — volt valami erős, őt felmérő mély figyelem, ami elállította a szívverését. Amikor megtudta, hogy egygyermekes özvegyember, megszédült, mintha a nap, s hol meleget, hol hűvösséget árasztó féktelen szél gyengítette volna el. Nemsokára megint találkozott vele. Sóhár valamilyen hivatalos ügyét intézte el a városban, csak estefelé jött ki a határba. Már nem dolgozott de a megszokás, s a mulasztás nyugtalansága késztette ki a többiekhez. Bakosné ránézett, s szíve ismét megállt a mellében. I — Eljön a mulatságba? — kérdezte, amikor megállt a fiatalasszony mellett. Fekete szeme annyira ragyogott, hogy nehéz volt belenézni. Lehalkított hangjában valami kimondhatatlan kérdés bujkált a szavak mögött, s amikor jobbját kinyújtotta, hogy kisujjával leüsse a tenyere felé fordított cigaretta hamuját, Eszti ebben a mozdulatban is egy másfajta, távoli élet szokásait és biztonságát érezte. — Ugyan már;.. — felelt f® szegen és megrezzenő hangon, erőtlenül — én ;.; özvegy vagyok;,. — Hát hiszen éppen ezért — mondta Sóhár és .elmosolyodott. Eszti Is mosolygott, határozatlanul, miközben remegő ujjaival a nyakába csúszott fejkendőt babrálta. Lopva végignézett a férfi erős alakján, és egyszerre nagyon kicsinek és öregnek érezte magát. A vér fehér arcába csapott arra a gondolatra, hogy ő ennek az embernek az oldalán ráncos szoknyában, félfűzős, nehéz cipőben, prusz- likban jelenjen meg. Maga előtt látta új nőismerőseit a városban vásárolt nylon blúzban, csípőhöz simuló szoknyában, selyem ruhában és megálá- zottan hajtotta le a fejét, mintha Sóhár kérdésével, erre figyelmeztette volna; Odahaza azonban, amikor a takaró és az éjszaka sötétsége alatt újra meg újra felidézte a trakorista szavait, azok sokkal lágyabbá, * a tekintet tüzétől áthatva, sokkal egyértelműbbé és jelentősebbé váltak. Annyira, hogy egész testében remegni kezdett, s egyik percben az ömlő víz gyorsaságával terjedt szét bőre alatt a hideg, a másikban karja alatt, homloka tövében, tarkója rövid, bolyhos hajszálai között kiütött a verejték. Másnap reggel odaálK Ságiné elé. Tartásának és vonásainak kemény elszántsága az anyát már akkor figyelmessé tette, amikor még meg sem szólalt. — Mit akarsz? — kút t.. • san lihegő hangján. — Uj ruhát... suttogott Eseti. — Meghíttak a mulatságba.;. — Megzavarodtál? — kiáltott rá Ságiné. Hangja elfulladt, de erőlködő libegőssel folytatta: — Egy vagyont költöttünk a kiházasításodra, amikor férj- hezmentél. Tele a szekrény, a láda ... Nem pazarlunk, amíg a régiből tart, megértetted? — De én új ruhát akarok ... divatosat... — mondta Eszti. A hangja rekedten tört fel, minden tagja reszketett, de barna szeméből olyan ellenséges pillantást lövellt rá, hogy Ságiné hátrahőkölt. — Még mit nem gondol ... félrevetni azt a sok drága holmit... — sivított fel a nagyanya. — Amíg én élek, addig ezt nem lehet.. .Befeléhajló alsóajka iz gatottan, gyorsan mozgott, mintha nehezen engedő falatot majszolna: — Vétek lenne... Bakosné rájuk meredt, aztán hevesen megfordult és kiszaladt a konyhából. Rohanó lendülete odacsapta az ajtófélfához. Csípőjén egy szög szúrását érezte, s amikor tovább futott, rántania kellett magán, hogy elszabaduljon. Két szoknya volt rajta és mindkettő végighasadt. A fiatalasszony az udvaron hát racsavart derékkal nézte a csüngő caf- rangokat és elsötétült szemében különös, ádáz, szinte gonosz fény jelent meg. Szombaton, a bál napján, két új, addig még nem viselt szoknyát vett elő. Amíg a hajtogatástól és állástól gyűrött anyagot vasalta, az járt az eszé---------------------------------------------------------------N Bi hari Klára: A RU H A __________________________________j ben, hogy Sóhár most egy más nő mellett ül és avval járja a táncot. Ettől a szüntelenül visszatérő gondolattól olyan mély csend támadt körülötte, hogy anyja, meg nagyanyja nem mertek szólni hozzá Ég mindannyian megrezzentek, amikor kinn ugatni kezdett a kutya. — Ki lehet az? — mormolta Bakosné és kiszaladt a konyha elé, de a tüzes vasalót nem tette vissza a felfordított lábasra. Nem jött senki, a kerítéstől egészen a kocsiútig üres volt a táj. Eszti mégis várakozva, kifeszült derékkal állt az udvaron. Egyszerre odabenn, a hátamögött kétszólamú, panaszos kiáltozás hangzott fel, s ő mintha erre várt volna, oldalra kapta a fejét — Elégett! — Mind a kettőt elégette! Oda a drága szép karton! Mennyi pénz! Mennyi kár! Uram, teremtőm, micsoda kár! Eszti csak három héttel később látta viszont a traktoristát. Munkából ment haza, s amikor a házuk felé vezető ösvény elején elvált a többiektől, a kukoricaföld szélén* álló vontatógép sötét tömege mellől elébe toppant a férfi. — Hát nem Jött el. ti — mondta félig tréfásan, félig szemrehányóan, mégis olyan bizalmasan, mintha csak egy órával korábban hagyták volna abba a beszélgetést Fekete szeme mohón végigfutott a nyúlánk, kerekvállú, vékonyderekú asszonyon, s belső jóérzéssel, elégedetten elmosolyodott. — Ötezerholdas a határ, holnap megint elmegyek innen és csak később jövök vissza. Akkor meg nem lesz se éjjelem, se nappalom. Kevesen vagyunk. < •. — Kisideig hallgatott, elővette cigarettatárcáját, s míg motozott benne, meg kérdezte lehalkított, tréfálkozó, mégis bizalmas hangján: — De az őszi mulatságon csak ott lesz maga is? Az asszony félrehajtotta a fejét. Szőke kontya, amelyet már nem rakott magasra, hanem nagy, puha fonatlan halomban tűzött meg a nyakán, különös, eddig ismeretlen bátorságot adott neki. Félig leeresztett szemhéja alól lopva, de sóváróan nézett a férfira. _— Úgy vélemts, ott leszek! Lehetséges ... hogy ott leszek! Anyja és nagyanyja most, amikor a szövetkezetben a legnagyobb szükség lett volna rájuk, reggelenként csak ritkán jelentkeztek brigádvezetőjüknél, mert a háztáji föld, a kert nagyon sok munkát adott. Esztinek is otthon kellett volna már maradnia, de húzta-halasz•.!'U n . >'! k neki, ess* ^t,.á il.özt emlegették célzatosan, izgatottan éles hangon, hogy egyedül ne» bírják a sokféle összegyűlt tennivalót? Esztitől furcsa, feszült csend választotta el őket, mintha újabban féltek volna a hallgatag, otthon is engedelmes, fáradhatatlan szorgalommal dolgozó asszonytól. Amikor a sűrű csapatban hazafelé tartott, teliszájú kiabálásra lett figyelmes. —: Igen. igen. azt akarják, hogy kimenjek a határba, mert kevesen vannak és hajnaltól estéiig törjem magamat. De avval senkise törődik, hogy valósággal elég rajtam a ruha. már a harmadik megy szét az izzadástól. — Ügy. úgy ... Bizony, bizony ... — hallatszott innen is onnan is. Bakosné azonban nem figyelt a helyeslő vagy ellenkező szavakra. Az egybeolvadó hangzavar közepén megtorpant és kitágult. mozdulatlanná merevedett szemével a testes asszonyra nézett. Tekintetében a villám gyorsaságával ás vakító fényével felvillant egy gondolat, aminek a forrósága tetőtől-talpíg elöntötte, úgy, hogy belül remegni kezdett, mintha hirtelen láz tört volna rá. Harmadnap a reggelinél amikor a két idősebb megint azt emlegette, hogy megnőtt a házi munka — Eszti hirtelen felkelt az asztal mellől. Egész tartása megváltozottnak. keménynek látszott... — Megbírják azt ketten is, esténként úgyis segítek, ha kell. Én átkértem magamat máshová, onnan pedig nem lehet elmaradni — mondta fojtotta n? de olyan nyomatékkai, hogy úgy tetszett, a szavak súlyos kövek módjára sorakoznak egymás mellé. — Micsoda? Otthagytad a jó, kényelmes helyedet? — kiáltott fel az anyja. — Bolond vagy te, elment az eszed? — Odamégy a sok férfi, a sok istentelen lator közé... *— mondta panaszosan. mégis engesztelhetetlenül haragos gyűlölettel nagyanya. — Oda.. i odamegyek és ezt as akaratomat most már nem is másítom meg — felelt Bakosné reszkető, de elszánt hangon. Kiegyenesedett, mintha az imént valami nagyon érzékeny, s eddig jeladás nélkül szunnyadó dolgot sebeztek volna meg benne. — Nincsenek ott latrok, még hely- telenkedők se.;. — tette hozzá sötét daccal és cimpája kitágult a nehezen felszakadó, forró lélegzettől. S áginé súlyos tenyerével hirtelen az asztalra vágott. A csészék, tányérok, riadtan felugrottak és megcsörrentek. — Itthon maradsz! — mondta paran- csolóan és előrehajolt. — Majd én megmutatom, hogy. kinek van itt szava! Eszti megremegett. A szokott engedelmesség, a tisztelet arra késztette, hogy elhallgasson. Fehér, szőkepihés nyaka előre hajolt, s ujjaival ruhája ráncait kezdte babrálni. Ez a mozdulat, — mintha új erő áramlott volna belé — arra késztette, hogy keményen kihúzza magát. Felkapta a fejét és rámeredt az anyjára: — Nem..: nem maradok itthon..s Nem... Nagykorú vagyok és saját műn kakönyvem van ;.■ Hangja rekedt suttogással szólt, de szemében idegenül konok, eddig soha nem látott eltökéltség szikrázott. Amikor megfordult és kirohant, csípőjét odaszorította az ajtófélfához. Világos, bő kartonszoknyája beleakadt a szegbe és hangos reccsenéssel a szegélyig szakadt. Bárdost Németh János: MajpsnéMat Ezerjó ízedet élet összecsordítja a száj, itt van ínyemen mind, méz íze, mák keserű keveréke, teste kenyérnek, bor aromája, ízlelem-forgatom számban, mennyi varázslat! Szél fuvola, nap derűje, vizek daloló hulláma, csók özöne. Megadón állok a fény-zuhatagban napszállat előtt szólva magamhoz. Kiért, miért kellett e bő lakoma, élet, te szép, te csalárd, te hasztalan-hasznos, te édes-keserű? Könnyel a szemben, hálával a számon szólok, köszönöm kelyhéi és üdvét a teljes egésznek, S most hogy fordul a Nap látom titkaidat, de dalba mondani nem brr - *—■■ már. csak az íz marad itt örökr; a számra tapadta mennyei útravalónak.
