Diakonia - Evangélikus Szemle, 1993
1993 / 1. szám - Veres Emese-Gyöngyvér: A barcasági tíz csángó egyházközség története
VERES EMESE-GYÖNGYVER: A BARCASÁGI TÍZ CSÁNGÓ. . . ül nagyobb szabadságot biztosított neki egyházi téren is, mint amilyennel a magyarok vagy a székelyek bírtak. És e szabadság mellett, ugyancsak az And- reanum alapján, községeikben és városaikban polgári társadalmi élet fejlődött ki, illetve kifejlődött az a polgári középosztály, melynek társadalmi irányzatával a protestantizmus vallásos elvei is olyan nagy mértékben megegyeztek, a társadalomra ható tényezői pedig egyenesen annak továbbvitelére munkáltak. Luther tételei és könyvei azonnal eljutottak a német területekre. Először Nagyszebenben tanítottak Luther értelmében, majd 1522-ben megjelentek az első szász diákok Wittenbergben. 1542-ben Johannes Honterus teljesen keresztülvitte a Barcaság reformációját. A Barcaság csángómagyar lakói ebben az időben már minden jogától megfosztott nép; a korábbi adóbeszedőkből adófizetők lettek. A csángó községek Brassó zálogát képezték és e tény fokról fokra jobbágyi sorba süllyesztette az önálló csángó községek szabad népét. így a reformáció, az evangélikus hit elfogadása ugyanolyan gyorsan és megrázkódtatás nélkül ment végbe, mint maguknál a szászoknál. A reformáció tulajdonképpen áldás volt a csángók számára, hiszen a do- mokosrendi szerzetesek elhanyagolták lelkigondozásukat, misét csak nagy ritkán hallhattak; így az akkori vallás inkább babonaságból állott. Az evangélium tiszta tanai mérhetetlen vigasztalást nyújtottak az elgyötört népnek, és nemsokára megjelent az első iskola. Némely hírforrás szerint, nem sokkal a lutheri elvek felvétele után, a csángó nép a helvét hitvalláshoz csatlakozott, s az erdélyi kálvinista püspökséghez tartozott, de a XVII. század végén Brassó nyomására ismét az ágostai evangélikus hitvallást fogadták el, bár istentiszteleti rendjük némileg eltér a szászokétól. Abban az időben a Brassó megyei magyar anyanyelvű evangélikusok csak kötelességeket ismertek, jogok nélkül. Lelkészeiket, akik egyébként a lelkész nevet sem használhatták, hanem őket a brassói szász pap káplánjainak tekintették, a városi tanács nevezte ki, helyezte át, vagy csapta el kénye-kedve szerint. Ezért egyes egyházközségekben néha esztendőről esztendőre változtak a lelkészek. Nemegyszer magyarul nem is tudó lelkészek kerültek az egyházközségekbe. Pl. Barcaújfalunak 1788-ig alig volt egy-két magyar lelkésze, és hasonló példákkal más egyházközségek is szolgálnak. Egy Tartler nevű egykorú krónikás szerint az indító ok az összlakosság elnémetesítése volt. 1758-ban külön rendeletek erősítették meg a magyar lelkészek, gocsmánok és harangozok alárendeltségét a szász inspektorral és patrónussal szemben. A megbízatások időtartamát egy későbbi rendeletben határozták meg: ..valameddig a patrónusnak és inspektornak tetszenek, addig hivatalokban maradjanak.” Bár a jobbágysági viszony 1848 után megszűnt, az egyházi viszonyokban semmi sem változott; sőt oda jutottak, hogy anyakönyveiket is németül vezették, holott azokat azelőtt magyarul vezethették. Ez a tény lassan az elszakadási mozgalmat készítette elő. Egy senioralis lelkésztestület létezett már, mely védelmezni kívánta a nép és a maguk érdekeit a mostohának érzett egyházi kormányzattal szemben. 1842. január 7-én megalapították „Az ágostai vallástételt követő barczai magyar papság társaságát”, azzal, hogy tagjai „vallási, erkölcsi, egyházi és nevelési tárgyakról beszélhessenek, a gyülekezetek vallási és erkölcsi javairól
