Délmagyarország, 2010. november (100. évfolyam, 254-278. szám)

2010-11-06 / 258. szám

2010. NOVEMBER 6., SZOMBAT 13 r -j 7|OC7t 3 „Amikor Szegedre kerültem, a leghatározottabban úgy képzeltem, régész leszek. Meg voltam róla győződve, hogy semmi mást nem fogok csinálni felnőttként, csak ásni." SZERKESZTI: NYEMCSOK ÉVA Egy laptop és egy bőrönd könyv - ennyi volt Szilasi László muníciója a Szentek hárfájához. FOTÓ: SEGESVÁRI CSABA változott az ízlésem: éreztem, hogy irodalmi szövegekkel akarok foglalkozni, és nem a földből kiásott leletekkel. - S Jókaihoz hogyan lehet eljutni a régi magyar irodalmi szövegektől? - Úgy alakult, hogy az egyetem elvégzése után egy évig volt valamilyen állásom a karon, de aztán már nem. Akkor még nem volt PhD, viszont a Tudományos Minősítő Bizottságnak volt egy ösztöndíja, megpályáztam, s elmentem három évre Budapestre, az Irodalomtudományi Intézetbe. Szörényi László lett volna a mesterem, aki akkor ment el Rómába nagykövetnek. Az egyetemen negyed- és ötödévben Szörényivel végigolvastuk Jókait, s akkor arra gondoltunk, egy kicsit molyolok vele, majd visszahátrálok a régi magyar irodalomba. De nem lehetett. Berántott, egyszerűen elkezdett érdekelni mint próza. - Mi fogta meg igazán? Hiszen régi magyar irodalomról Jókaira váltani majdnem akkora ugrás, mint anno a régészet feladása. - Megfogott a jelenség. Jókai gazdag és sikeres ember volt, s akkoriban azt gondoltuk, hogy aki gazdag és sikeres, az nyilván moslékot ír. Úgy képzeltem, olyan lesz, mint Verne Gyula: bohóc. Valójában azonban szinte minden ponton nagyon-nagyon súlyos olvasmány. Ez ragadott meg. Meg az, hogy irtózatosan nagy és tágas a világa. Olyan valóságismeret van benne, amit nem is gondol az ember. AMIKOR A KRITIKUS REGÉNYT ÍR - Több mint öt évig dolgozott a könyvön. Hogyan képzeljük el ezt a munkát? - Lehet, hogy ez undorító, de írtam egy rövid vázlatot, és aztán azt lassan, alaposan kidolgoztam. - Ez miért undorító? - Az írók közül ezt sokan nem szeretik. De úgy látszik, nekem így ment. Elmentünk a lányommal egyszer kettesben síelni, rettenetesen megfáztam, s itthon volt egy tüdőgyulladás-közeli állapotom, az alatt állt össze az egész, és gyorsan leírtam. Akkor már nyugodt voltam, hogy ez megvan, s egy év múlva, 2004 karácsonya után, a két ünnep között, elkezdtem írni, abban a sorrendben, ahogy a fejezetek jönnek egymás után. Tudtam, minek hol van a helye. - Vett azóta észre benne hibát? - Nem olvastam még el a megjelenés óta. De tervezem. Ha fel kell olvasnom belőle valahol, akkor azt természetesen megteszem, de még nem láttam neki olvasóként. Még kell egy kis idő ehhez. Egyébként visszatérve egy korábbi kérdésére - gyakorlatilag az anyósomék törökszentmiklósi házának a melléképületében írtam meg. Az egy csirkeól volt korábban, s jól el lehetett bújni az emberek elől. Anyósom nagyszerűen kiszolgált, de azért eléggé irracionális körülmények voltak. Volt nálam egy laptop, meg levittem egy bőrönd könyvet. - Tegye a szivére a kezét! Tudat alatt, kritikusként nem volt egy kicsit „na nesztek, hülyék, így kell regényt irni!" érzése akkor, amikor átvette a díjat? -... (nevet) - Nagyon gonosz voltam? - Nem, én is föltenném ezt a kérdést fordított helyzetben, és közben azt érezném, hogy most kicsit gonosz vagyok. De hogy válaszoljak is: az ember óhatatlanul is megtud, megtanul dolgokat a irodalomról, de magának a földolgozandó anyagnak akkora volt a nyomása, hogy az, amit kritikusként, irodalomtörténészként tudok, egyszerűen nem volt képes munka közben érvényesülni. - Másképp ír eztán kritikát? - Biztos, hogy ezután nem fogok könnyű kezű dolgokat csinálni. Most népszerű az a műfaj, hogy kritikusok összeülnek, s pontozzák az elemzett kötetet. Nem valószínű, hogy egy ilyen beszélgetésbe, elemzésbe belemennék. „A DÍJAT A KÖNYVNEK ADTÁK, NEM NEKEM" - Lesz következő regény? - Voltak nehéz napjaim... - Mire gondol? - Arra, hogy megkaptam ezt a díjat, és azon kezdtem gondolkodni, milyen felelősséggel jár is ez. Aztán arra jutottam, amire kell, hogy a pénznek örülök, és lelkiismeret-furdalás nélkül, jó alaposan el is fogom költeni. A díjat pedig a könyvnek adták, nem nekem. Az átadón Sumonyi Zoltán azt mondta, hogy a díjat a Szentek hárfája kapja, nem pedig azt, hogy a Szilasi Laci, és ez nagyon jó. Amúgy meg amióta leadtam a kéziratot, újra elkezdtem buherálni valamit. Úgyhogy dolgozom, gyűlnek a cédulák. Majd látjuk. - S egyszer csak irány a tyúkól! - Ott sajnos gáz van... - Mi történt? - Az anyósom eladta a törökszentmiklósi házat, így oda már nem tudok menni. Pedig kéne valami ólszerűség. Persze ennek nincs igazán nagy jelentősége, akárhol tudok dolgozni, csak hát ott jó volt. Életrajz helyett. A kritikus, irodalomtörténész, egyetemi tanár Szilasi László 1964. január 1-jén született Békéscsabán. Általános és középiskolai tanulmányait is Békéscsabán végezte. Egyetemi tanulmányait a JATE BTK, régi magyar irodalom-összehasonlító irodalomtudomány szakon végezte el 1984-1989 között. 1989-től a JATE BTK régi magyar irodalomtörténeti tanszékén tanársegéd. 1989-1998 között a Pompeji című lap szerkesztője volt. Kutatási területe a régi magyar irodalom, Jókai Mór életműve, valamint a legújabb magyar próza. 1990-ben házasságot kötött Egyed Erikával. Két lányuk született; Erika Fanni (1994) és Hanna Borbála (2001). Eddig megjelent művei: Miért engedjük át az ácsnak az építkezés örömét (tanulmányok, 1994), Lassú olvasás (Hárs Endrével, 1996), A Kopereczky-effektus (2000), Kész regény (Németh Gáborral, 2000), A selyemgubó és a „bonczoló kés" (2000), Szentek hárfája (2010). Díjai: Bródy Sándor-jutalom (1995), Széchenyi-díj (1999), Rotary Irodalmi Díj (2010). Forrás: Wikipédia AZ IDEI ROTARY IRODALMI DÍJAT IRODALOMKRITIKUS KAPTA Szilasi abban László: Szerettem az ólban dolgozni ERRŐL SZÓL. Szilasi László könyve, a Szentek hárfája történelmi regény és intellektuális krimi. A múlt század húszas éveiben kezdődő történet mesélői egy korabeli gyilkosság hátterét, indítékait akarják felderíteni: miért ölte meg a haragosi Nagytemplomban Omaszta Mátyás módos gazdát Grynaus Tamás diák. hová tűnt a helyszínről a holttest és az elkövető, és hogyan változtatta meg egy közösség életét ez a bűneset. A regény szerkezete követi ugyan a magyar irodalomból is jól ismert történetmesélési hagyományt, amely szerint „ahány elbeszélő, annyi történet", de ennek technikáját különleges módon alkalmazza a szerző. A könyv történetei mint a hagymáról lassan lefejtett rétegek nyílnak meg, egy csodálatosan sokszínű nyelven, amely az elmúlt század nyelvi változásait is mutatja. Szentek hárfája című regényével idén ő nyerte el a Rotary Irodalmi Díjat. Ebből az alkalomból Szilasi Lászlóval szegedi otthonában beszélgettünk régészetről, Jókairól, tyúkólról. IRODALOM GARAI SZAKÁCS LÁSZLÓ _ - Mi volt az első könyv, amit gyerekként elolvasott? - Ha jól emlékszem, Kari May Az Ezüst-tó kincse és Róbert Louis Stevenson A fekete nyíl című műve. Azt hiszem, Delfin-könyvek voltak. Ezeket jónak tartottam, gyerekként a kedvenceim voltak, rögtön sokkot kaptam tőlük, és írtam is egy szöveget a kettőből. - Megmutatta valakinek ezt a Szilasi-zsengét? - Igen, az unokatestvéreimnek, akikbe - lányok lévén - szerelmes voltam, valamint a szüleimnek. Mindenki nagyon büszke volt rám. - Az mikor dőlt el, hogy az irodalom felé fordul? - A gimnáziumban jöttem rá, hogy vannak olyanok, akik sokoldalúan tehetségesek, és vannak olyanok, akik nem. Én az utóbbiak közé tartoztam. Kizárólag az irodalomhoz van némi érzékem. - Akkoriban mennyit olvasott? - Gimnazistaként elég sok dolga volt az embernek, úgyhogy körülbelül hetente egy könyvet. Nem voltam sosem egy őrült olvasó, viszont rendszeres voltam, és amiket elolvastam, mindig megbeszéltem az akkori magyartanárommal, ő most a szarvasi főiskolán tanszékvezető, Sipos Lászlónéval. Hajnóczyt, Esterházy első könyveit olvastam, a második világháború előtti amerikai kisrealistákat, meg nagyon sok Krúdyt. Ez egyébként elég sok mindent el is döntött. Hiszen ha valaki fiatalon sok Krúdyt olvas, akkor bizonyos irányok bezárulnak. Van, aki ilyenkor Dosztojevszkijt olvas, és az más irányokba viszi az embert. Én viszont Krúdyt olvastam, ezáltal szerintem - mondjuk így - kedvesebb, kedélyesebb irodalmi ízlésem alakult ki. Kafka például sohasem tudott úgy megérinteni, mint Krúdy. A nagy, durva, dark dolgokhoz Krúdytól számomra nem vezetett út. MIÉRT ÉPPEN JÓKAI? - A békéscsabai fiú aztán elment katonának, majd jött a JATE. Kik voltak a meghatározó személyiségek, akik befolyásolták a sorsát? - Amikor Szegedre kerültem, a leghatározottabban úgy képzeltem, régész leszek. Meg voltam róla győződve, hogy semmi mást nem fogok csinálni felnőttként, csak ásni. Aztán a régi magyar tanszéken megfertőződtem, s esélye sem volt többé a csontoknak. Ötvös Péter kollégám, barátom, mesterem első óráján azonnal elfelejtettem, hogy régész akartam lenni. Egy szűk félév alatt meg-