Délmagyarország, 2008. március (98. évfolyam, 52-75. szám)

2008-03-29 / 74. szám

101 Szieszta Szombat, 2008. március 29. A betyárvezér élete végén szabó, majd harisnyakötő volt RÓZSA SÁNDOR 48-AS MENLEVELE ezen bizottság nevében adatom tudtára mindenkinek, kik jelen levelem most és a jövőben olvasandják. Miképpen Rózsa Sándor ki törvénytől és erkölcsiségtől elvetendve ezen vidéket sok esztendők óta rablásaival nyugtalanította, Isten irgalmánál fogva magához térvén, s bűneit töredelmesen megbánván, hozzám azon kéréssel folyamodott, hogy ha eddigi életmódjáért, valamint igaz bűnbánata szerint az Istentől bocsánatot remél, úgy a földi igazságtól is bocsánatot kaphatna, nemcsak elhagyá elébbi életmódját, s törvényhez és erkölcsiséghez állhatatosan visszatérne, hanem egyszersmind a haza jelen veszélyében az országnak fegyveres ellenségei ellen hű és bátor szolgálatát, mint jó polgárhoz illik, úgy a maga személyében felajánlaná, mint pusztai pásztornépből 150 fegyveres lovast saját költségükön táborba szállítani és az ország hadvezéreinek rendelkezése szerint a haza ellenségei ellen a véggyőzelemig híven és becsületesen szolgálni reábírná... Rózsa Sándornak, az örökkévaló Isten és a Honvédelmi Bizottmány nevében ezennel a jelem levelem előtt folytatott bűnös életéért a földi igazság részéről is bocsánatot adok és rendelek... Ha ellenben nevezett Rózsa Sándor az ördög sugallatának engedve, bűnös életével fel nem hagyna, és a közbátorságot továbbra is háborítani merészelné ezen esetre jelen bünbocsánó levelemet minden bíróság megsemmisültnek tekintendi, sőt újabb bűneié régi bűneinek egész súlya szerint büntetendi..." A postás Jókai Kossuth a betyárvezért és embereit arra utasította, hogy azonnal jelentkezzenek a seregvezérnél. Az amnesztialevél címzetthez való eljuttatását a kíséretében lévő Jókaira bízta, aki neki is indult azzal Kiskunfélegyháza felé. A dokumentum végül el is jutott a betyárhoz, csak azt nem lehet biztosan tudni, hogyan. Jókai több regényében is említi, hogy maga kézbesítette azt, ám a Rózsa Sándorról monográfiát író Szentesi Zöldi László szerint Jókai és a H Gyilkos, tolvaj, bújdosó Rózsa Sándor (képünkön) 1813-ban született Szegeden, 23 éves korában került tehénlopás vádjával először a szegedi börtönbe. Onnan megszökött. Hatvan bűnesete ismert: gyilkosságok, rablások. Állandóan bujkálnia kellett. A szabadságharc után csikósnak állt és megnősült, de tovább bujdosott, pedig 10 ezer pengő váltságdíjat szabtak ki a fejére. 1857-ben adta fel a pandúroknak komája, bizonyos Katona Pál szegedi | tanyásgazda. 1859-ben tartották a tárgyalását, de a szabadságharcban való részvétele óta nagy népszerűségnek örvendő betyárvezért nem merték kivégezni, életfogytiglani börtönre ítélték. 1868-ban amnesztiával szabadult. A kisteleki vonatrabláskor a katonák térden lőtték, s elfogták. Rablógyilkosságért ítélték halálra, majd ezt húsz év börtönre említették. Megint megszökött a szegedi börtönből. Végül 1869. január 12-én egy véletlennek köszönhetően fogták el, s ismét életfogytiglanra ítélték, 1878-ban halt meg gümőkorban a szamosújvári fegyházban, ahol szabóként, majd harisnyakötőként dolgozott. hírhedt betyárvezér sosem találkozott. Az író halála után ugyanis előkerült egy 1848. október 4-én Kossuthnak írt levele, amelyben közli: az amnesztialevelet Lukácsy Károly első őrmesternek kézbesítette. „Gaz rablók" a seregben A hatóság elől egy évtizede bujkáló Rózsa Sándor talpig felfegyverkezett embereivel október 19-én vonult be Szegedre. A hatezer helyi nemzetőr meg is sértődött, mondván nem szorulnak egy „gaz rabló" segedelmére. A betyárok és a szegediek közt nem került sor kenyértörésre, lévén az előbbieknek jelentkezniük kellett délvidéki szolgálati helyükön. Versecre Damjanich hadosztályához kerültek. Kettős feladatot kaptak: portyázni küldték őket, illetve marhákat és lovakat kellett zsákmányolniuk. Az óvatos Damjanich felügyelőt is állított melléjük, hogy az megakadályozza a törvénytelenségeket. Az őrmesteri rangot kapott Rózsa Sándor és embereit így Rákóczy-Parcetich Zsigmond őrnagy felügyelte - nem sok sikerrel. A betyárok november 9-én vettek részt a először ütközetben a temesőri földsáncokat védő szerbek ellen, amikor azokat megtámadták a csongrádi, a vásárhelyi és szegedi nemzetőrökből, Damjanich vörössipkásaiból, a Württemberg-huszárokból és a székely gyalogosokból álló, ezerfős sereg. A betyárok kitüntették magukat a harcban: karikás ostorukkal szedték le a lóról az ellenséget. Rózsa Sándor maga tizenkét ellenséget ölt meg. A verseci magyar táborba a csata után egy órával behajtott 1800 juhról, 402 marháról, 52 lóról és 63 sertésről azonban gyorsan kiderült, azokat válogatás nélkül hajtották ellenséges és baráti falvakból. A betyárok hamarosan újabb feladatot kaptak: csináljanak rendet a Krassó megyei, román többségű Ezeresen, ahol meggyilkolták a magyar jegyzőt. Rózsa Sándor érkezésének hírére kereket oldott a faluban élő románok egy része, az otthon maradtak pedig végignézhették a falujuk lerombolását. A szabadrablás után visszafelé több más falut is kifosztottak. A kegyetlenkedés miatt a Rózsa Sándor Pestre utazott, hogy tisztázza magát. Kossuth azonban nem vonta felelősségre, ellenben december 15-én újfent megerősítette az amnesztialevelét, ami a világosi fegyverletételt követően érvényét vesztette. Rózsa Sándort láncra verve tartották Szegeden, mégis megszökött FOTÓ: DM/DV sT.JiWUMMIMMWaBMBaMWBWaMBHB^ Kegyelmet kapott Kossuth Lajostól, majd Ferenc Józseftől is, Rózsa Sándor mégis csak betyárként vált hírhedtté, s halt meg börtönben. Embereivel 18W$-ban részt vett a délvidéki harcokban, ám - vitézségük ellenére - dicstelen szerepet játszottak, ártatlan civilek kifosztásával múlatták a csata utáni órákat. A leghíresebb betyárt többször is elfogták a pandúrok, s többször is megszökött. A civil élettel is megpróbálkozott, hiába. KOROM ANDRÁS Különös üzenettel kereste meg 1848 szeptemberében az alföldi toborzóútra indult Kossuthot a Hunyadi szabadcsapat egyik századosa. Rózsa Sándor kér tőle bocsánatot bűneire, s azt ígérte, ha amnesztiakérelmét a legfelsőbb szinten is jóváhagyják, százötven kipróbált, kemény pusztai lovasával vonul a szabadságharcosok táborába. Kossuth bocsánata Kossuth, a Honvédelmi Bizottmány tagja, népfelkelési biztos megragadta az alkalmat a hatóságoknak akkor már sok gondot okozó betyárok felhasználására. Október 3-án a Vásárhelyen összegyűlt városi és megyei urak elé terjesztette a kérést, akik arra buzdították, fogja szaván a betyárt. Kossuth még aznap tollba mondta Rózsa Sándor amnesztialevelét: „Ötödik Ferdinánd magyar király nevében én, Kossuth Lajos, az ország teljhatalmú népfelkelési biztosa és az ország Honvédelmi Bizottmányának tagja, SZÍV ERNŐ Amikor elmennek a magyarok Szív külföldről jött haza, kezében utazóbőrönd és idegen nyelvű újság volt, így kell megérkezni. Már csak néhány lépésre volt a határ, és Szív örömmel látta, hogy kinyílt az aranyeső és a nárcisz. Igaz, a szél most valamivel hűvösebben lengett, mint ahogy várta, de akkor is tavasz volt, és ő hazaérkezett. A határállomáson azonban nem talált senkit. A határbódéban volt egy asztal, egy ágy és egy kicsi asztal, és egy régi csavaros rádió aludt a polcon megannyi konzerv és borosüveg társaságában. Szív kiáltott, de senki nem felelt. Aztán megpróbált valamilyen adót befogni, de csak idegen nyelvű állomásokra tekert rá. Nem talált egyetlen magyar nyelvű adót sem. Kilépett a bódéból, és az országút lágy elhajlás után futott a határba, mely már zöldellt, a távolban kék hátú felhők tolakodtak, felvillant egy templomtorony ezüstje is, és látszott néhány karcsú szélgép. Fújt a hideg, tavaszi szél, de a szélgépek.sem működtek. S olyan csend volt, mintha valaki híresség meghalt volna. S az út is olyan volt, mintha nem vinne sehová, hiába indulsz el rajta, ennek az útnak már nincsen célja, és nincsen rendeltetése. - Halló! Halló! - kiáltotta Szív, miközben érezte, hogy valami nagyon nincsen rendben. Egy ember szólt rá a háta mögött. Testes, bekecses férfi volt, sok, fekete hajjal, és jellegtelen ábrázattal. - Jó napot - biccentett. - Maga magyar, ugye? - Igen, magyar vagyok - mondta Szív, hunyorogva nézte a másikat. - Elmentek - bólintott a férfi -, mind egy szálig elhurcolkodtak. - Nem értem - köhécselt Szív, és érezte, hogy elvörösödik, mint akit valami csalafintaságon érnek. - Amíg maga, uram, külföldön tartózkodott, mert a bőröndjét tekintve ez lehet a tényállás, addig a népe elment. Nézzen csak szét mutatott körbe széles mozdulattal a férfiú, s mintha gúny villant volna a tekintetében. Szív körbenézett, s valóban, üres volt az ország, üresek voltak az iskolák, a templomok, a kórházak, az utak, a családi házak, a sportpályák, de még a kocsmák is. Te jó ég, dermedt meg Szív, még a kocsmák is üresek, ennek fele sem tréfa! Üresek voltak a szerkesztőségek, a szülőotthonok, a kuplerájok, a múzeumok, a temetők! Még a halottak is elmentek! A foci pályák is üresek voltak, jó, ez mondjuk nem újdonság! - Megadták a címet? - kérdezte Szív. - Milyen címet? - kérdezte a férfi, és elővett egy magyar szalámit, s csak úgy, magában, rágni kezdte. Nyilván a költöző magyarok hagyták el. - Ahol elérhetem őket - bólintott Szív, és érezte, hogy valami rosszabb jön. - Nem hagytak címet - mondta tele szájjal a tag. Szív visszafordult az ország felé, bámulta az üres Magyarországot, az üres hegyeket, az üres folyókat és az ásítva terülő földeket, a kihalt városokat, és eszébe jutott, hogy az utazása előtt olvasott egy felmérést arról, hogy a magyarok milyen pártra és életre szavaznának, ha ez módjukban állna. Hogy például szavaznának-e olyan pártra, amely valójában nincsen, de lehetne. És hogy szavaznának-e egy másik életre, másik férjjel vagy feleséggel, másfajta gyerekekkel, és másfajta szomszédokkal, akik szintén nincsenek, de lehetnének. Néhány, többnyire szőke, vékony testű, de erős csípőjű kislány körbejárt az országban, és megkérdezte a magyarokat erről a problémáról, és a magyarok többsége úgy nyilatkozott, hogy szívesen szavazna arra a nem létező pártra, arra a nem létező, de lehetséges életre minden elemével és kellékével egyetemben. Eléggé egyértelmű volt a százalékos végeredmény! Az egyik kérdező kislány sírva fakadt. Csupa könny lett a kérdőív, egészen átázott. - Miért sír, kicsi lány? - hajolt hozzá a megkérdezett magyar, momentán egy erdész, akinek akkoriban lopták el kedvenc nyírfaligetét. - Mert... mert ez olyan megható! - a kislány felzokogott, és az erdész nyakába borult, pedig annak már nem volt nyírfaligete. Szív elgondolta mindezt, és megértette, hogy a magyarok elmentek abba a másik, nem létező, de lehetséges világba, és itt hagyták őt, mert elfelejtették, vagy ki tudja, nem akarták, hogy vele menjen. Vagy talán azért ment el külföldre, mert ösztönösen azt kívánta, a magyarok menjenek el, míg ő oda van. - Mondja csak, uram, kinek a vezetésével mentek el a magyarok? - kérdezte Szív. A férfi, aki már ment volna, megtorpant. - Hogyhogy kinek a vezetésével? - ráncolta a homlokát, úgy tett, mintha nem értené. - Ki volt a sor elején? - Nos, a sor elején - sóhajtott a férfi, és aztán megmondta a nevet. Szív hümmögve bólintott. Nézte a másik zavart arcát. - Számít ez valamit? - Bizony számít - válaszolta Szív, a polchoz lépett, leemelt egy üveg jófajta fehérbort, felbontotta, és két poharat csordultig töltött, az egyiket alkalmi társának nyújtotta. - Egészségedre! - mondta. - Proszit! Szív körbejárt a bódéban, számba vette a maradék könyveket és újságokat, maga elé, az asztalra tette a rádiót, átvizsgálta a konzerveket. - Most meg mit csinál? - kérdezte a másik. - Várok - felelte Szív, és újra töltött. - És mire vár? - Visszajönnek - bólintott Szív. - Vissza fognak jönni, mert elmenni sem tudnak egészen. Hídja, uram, ha a magyarok nem mennek el, akkor sincsenek otthon egészen. És ha elmennek, előbb-utóbb visszajönnek - mondta Szív, aztán a kilépett a bódé elé, újra a határt kezdte bámulni. Tavasz volt, hűvös, takarékos. De már virágzott a nárcisz, zöldellt a határ, és sárgán tombolt az aranyeső. S ekkor kiáltás hallatszott. A külföldi oldal felől egy magyar sietett feléjük. Vékony, sárga arcú férfi volt, rossz öltönyben. - Hát ez meg ki? - Ez csak egy magyar - mondta Szív. - 0 az első, aki visszajött. De tavasz végére itthon lesznek valamennyien. - Igen? - csodálkozott a férfi. - Persze - bólintott Szív. - Am aztán elmennek megint mondta, s felhajtotta a poharát, és barátságosan integetett az első hazatérő magyar felé.