Délmagyarország, 2007. október (97. évfolyam, 229-254. szám)

2007-10-13 / 240. szám

10 SZIESZTA - HÉTVÉGE 2007. október 13., szombat AZ UTT0R0 PILOTANOK NYITOTT FULKEBEN REPÜLTEK - BERENDEZESEK ES RADAR NÉLKÜL THll // ••! // 1 / • 1 y • / Elbuvolo legi legio Gazdagok, szépek, merészek. Mintha azoknak a lányoknak, akik veszélyes, háborús időkben repültek varázslatos életük lett volna. De a valóság ennél sötétebb. Egy új, angol nyelven megjelent könyv összegyűjtötte az ATA-lányok különleges történeteit. A lány egy Fairey Barracuda pilótafülkéjében ült, és azonnal híressé vált: nyári egyenruhát viselt fehér blúzzal, fekete kendővel, és a blúza ujját a könyökéig feltűrte. Vállára vetett egy ejtőernyőt, hosszú szőke haját megrázta, megvilágította a délutáni nap Maureen Dunlop pilóta hihetetlenül ragyogóan nézett ki. S mikor ez a fotó 1944-ben megjelent a Picture Post című újság címlapján, a világ meg volt győzve arról, hogy az Air Transport Auxiliary - vagyis az ATA - csupán nőkből állt. Gyárból a reptérre Az ATA, vagy ahogyan ismerték, a légi légió nagy szerepet játszott a második világháborúban: a brit háborús repülőgépeket juttatta célba a gyárakból a RAF (Royal Air Force, vagyis Brit Királyi Légierő) repülőtereire - Britannia-szerte. Veszélyes munka volt: az ATA-nál repülni azt jelentette, hogy a férfi vagy a női pilóta a háború egyik legveszélyesebb feladatát végzi el. A halálozási arány magasabb volt, mint a RAF harcoló alakulatában: 1124 pilóta szállt repülőgépre, s közülük minden hatból egyet megöltek. A folyamatosan fogyatkozó elit társulatnak utánpótlásra volt szüksége. A nőknek mégis nehezen engedték, hogy részt vegyenek a harcokban. Spitfire, a szentség A pilótanők közül mindenkinek a Spitfire volt a szentsége. E bátor kicsi repülőt a férfiak annyira szexinek találták, hogy többnyire úgy beszéltek róla, mint egy szeretőről, nem pedig mint egy gépről. Az emblematikus, együléses brit harci gép tökéletes repülőnek bizonyult a nők részére. Azok a nők, akik Spitfire gépen valaha is ültek, azt mondták: olyan érzés, mintha olyan ruhát viseltek volna, ami tökéletesen illett rájuk. A pilótafülke annyira kicsi volt, hogy a nők törékeny teste tökéletesen elfért benne. A nők szerették a gép érzékenységét és erejét is: 1600 lóerős Rolls-Royce-motorjai voltak. Az első nő, aki ilyen gépen ült, Margaret Fairweather, a liberális főnemes, Lord Runciman lánya. 1941-ben lépett be az ATA-hoz 1000 repülési órával a háta mögött. Az első kilenc Margaret egyike volt az „első kilencnek", ahogyan a pilótanőket akkoriban nevezték. Ok a kicsi White Waltham repülőtérről szálltak fel, Berkshire-ből. A csapatot Pauline Gower vezette, az első nő, akinek megengedték, hogy vezessen egy RAF-gépet. Ugyanis Sir Róbert Gower lánya legszenvedélyesebb támogatójává vált, és 21 éves születésnapjára egy kis kétüléses gépet ajándékozott neki. Pauline a gépet a maga szórakozására használta, és ide-oda utazgatott Kentben. A háború közeledtével már 2000 órát repült, és 33 ezer utast szállított, ennek ellenére - mivel nő volt - nem engedték harci gépre. 1940-ben állt elő azzal az ötlettel apja hatalommal bíró barátai előtt, hogy a pilóták számát nőkkel kellene növelnie az addig csak férfiakat alkalmazó Air Transport Auxiliarynél. Pauline az első évben 400 fontot keresett - 20 százalékkal kevesebbet, mint az azonos feladatot ellátó férfiak és besorozott kilenc újoncot, akik vele együtt 26 fontot kaptak évente, plusz egyenruhát, repülős öltözetet. Az első női pilóták csak könnyű gépekkel repülhettek, ugyanis azokat gyorsan helyre tudták hozni, ha baleset történt. Boldogtalan pilótanők A híres női pilóta, Amy Johnson volt az első, aki szólóban repült Ausztráliába a háború előtt. Amy 26 éves korában eltávolíttatta a méhét, ugyanis Annyi mindent avattak itt az utóbbi időkben, szobrokat, hősöket, avatták a Gárdát, síremlékeket, boldogokat, szenteket, hidakat és autópályákat. S miután az avatás továbbra is roppant kedvelt közösségi cselekedet, hiszen avatni jó, és általában a szónok mögötti, hosszú, nagyon hosszú asztalon húszfajta hidegtál, és hidegtől gyöngyöző pezsgő is akad, ráadásul az avató mindig személyes sikerének is tekinti az avatás tárgyát, ezért most mi is avatunk. Egy darázszümmögéstől hangos, fényes ökörnyálakkal hivalkodó októberi délelőttön úgy döntöttünk, felavatjuk az embert. Embert avatni azonban korántsem egyszerű dolog. Sok a zavaró tényező, akár a nászéjszakán. (Hogy ott és akkor mi a zavaró? A leselkedő anyós, a vaspántos menyasszonyi fűző, és a hatodik „márnemkellettvolna" unikum.) Nos, úgy döntesz, fölavatod az embert, mert megérdemli, s talán szüksége is van rá, és már minden készen áll, konfettiszóró ágyúk, pezsgőfény, rézfúvós zenekar és válogatott mazsorettlányok, az ember meg, az avatás dísztárgya, feláll a helyéről, zavartan köhécsel kicsit, és azt mondja, bocsánat, neki most el kell menni kicsit. Most?!' Ugyan hová?! Hogy, így az ember, elmenne a bizományiba, a kertészetbe, elmenne könyvtárba, forradalomba, templomba, elmegy meghalni, vagy berúgni, mert most ezt érzi szükségesnek. És te, aki az avatásra, az ünnepségre mindent előkészítettél, és nem kevés pengőforintba is volt ez neked, nem tehetsz mást, minthogy úgy avatod fel az embert, hogy ő nincs jelen a ceremónián, és talán az ötödik Hubertust issza a Vad Margit Gyülekezőhely nevű restaurantban. Mármost akit az efféle incidensek elkedvetlenítenek, valóban ne avasson embert. Az emberavatás bonyolult eljárás, s gyakran legszerényebb hála hiányában kell megtenni. Mert nagypapát, akit mindennap vissza kell hozni a sarokról, mert elindul, hogy visszafoglalja Erdélyt, szintén fel kell avatni. Nagymamát is fel kell avatni, mert kibírta nagypapával, és még most se teszi az arcára a sósavba áztatott kispárnát, pedig minden oka meg lenne rá. Az embert fel kell avatni, mert nő. Vagyis mert nőből van, olyan titkok, Az ember felavatása erők, kék szomorúságok, és a hogy a tökéletesen elsötétített kocsmahelységben is egyenesen megy oda az emberhez, és hazaviszi. Az embert föl kell avatni, mert férfi, és többnyire olyan, mint Toldi Miklós. Az embert föl kell avatni azért, mert öreg, fiatal, mert olyan szépen haldoklik, mert más a bőre színe, mert az imádkozása idegen és érthetetlen. Az embert azért is fel kell avatni, mert annyira bonyolult, és mégis olyan szörnyű egyszerűségekre képes. S ha éppenséggel nagy ívben tojik az avatásokra, és a legdíszesebb meghívókat is visszaköldözgeti a húsz éve részeg postásunkkal, akkor is fel kell avatni. Sokan úgy vélik, hogy az ember, aki a másik oldalon áll, ugrál és bohóckodik, harsog és zászlót lobogtat, sípot fúj, vagy csak csöndesen, összehúzott szájakkal figyel, az nem is ember. Az igazi lövészárok az, az a fölfogás, hogy a másik oldal nem ember. Nos, kétségtelen, sokan igazán rászolgálnak az erőteljes és határozott leminősítésekre, ámde gondoljunk csak bele, mennyi haszon származik esztétikai, filozófiai vagy poétikai értelemben a gonoszoktól, az ostobáktól, az alávalóktól, a silány lelkületűektől - természetesen: is. Jó, történelmi értelemben már kevésbé, és hát a feladat mégis csak az lenne, hogy az emberavatás ceremóniájával minél közelebb lépdeljük az egyébként érthetetlennek tetsző fölfogásokhoz. Nem, nem ordas eszmékre gondolunk, azokra erős ujjal kell mutatni, mindig, és bármikor. Annyi kispanasz lihegett a magyar ég felé, hogy a közélet megosztotta a családokat is, az egykor sírig tartónak vélt barátságokat taszított szakadékba, de talán nem is olyan nagy baj ez, mert kiderült, hogy a fiunk, lányunk, testvérünk, de még a férjünk és a feleségünk is ellentmondhat nekünk, gondolhatja másként, és közben, no lám csak, ember. Együtt kanalazzuk a vasárnapi tyúkhúslevest, s akit te szeretsz, ő szidja, akit ő szeret, te szólod le, de azért ugyanabból a leveses Öttömösi gyökerek Magyar Emma (Szombathely, 1910 - New York, 2006) - az első női pilóta Magyarországon - sportgépével végig akarta járni nagybátyja, Magyar László életének afrikai helyszíneit. Terveiről a Budapesten megjelenő Nemzet című lapnak 1937. november 24-én nyilatkozott. Vállalkozása nem sikerült, ellenben repülőre szállt Márffy Judit, Listowel lord felesége, hogy azon ösvények, erdei utak fölé repülhessen, amelyeken egykor végighaladt Magyar László (1818-1864), a nagy Afrika-kutató, akinek édesapja, Magyar Imre öttömösi birtokos volt. Egyébként - ugyancsak az inetrnetes keresők szerint - Steinschneider Lilly (Coudenhove-Kalergi grófné, elhunyt: 1977-ben) a Magyar Aero Club bizottsága előtt 1912. augusztus 15-én tette le a kötelező vizsgát, és lett az egész Osztrák-Magyar Monarchia első pilótanője. Az első magyar vitorlázórepülő nőként Bolla Máriát tartja számon a szakma. Egy Fokker-70-es kapitányaként viszont Európa nagyvárosaiba repíti az utasokat Czigány Ildikó, a Malév első női parancsnok pilótája. A „címlaplány": Maureen Dunlop elsőtiszt, az Air Transport Auxiliary, a „légi légió" egyik legismertebb pilótája FOTÓ: DM/DV női mivoltát hibáztatta azért, hogy visszatartják. Egyik pilótatársa, Jackie Surour annyira boldogtalannak érezte magát, amikor 1939ben barátja közölte vele, hogy belépett a RAF-hoz, hogy Jackie azt válaszolta: „Megvetem a testem, a melleimet, mindent, ami azt bizonyítja, hogy nő vagyok, és ami arra kényszerít, hogy a hátországban szolgáljak elhagyatottan, mint egy elhagyott szerető." Más nők annyira vágytak repülni, hogy lemondtak a házasság lehetőségéről, így semmi sem tántoríthatta el őket passziójuktól. Elkerülhetetlen volt, hogy felröppenjen a pletyka: leszbikusok. Habár sokan közülük megpróbálkoztak a házassággal és a családdal, mégis egyedül repültek. Margaret Fairweather akkor veszítette el pilóta férjét, amikor várandós volt. Ahogyan a baba megszületett, szinte azonnal visszaült a pilótafülkébe, és lezuhant egy mezőre. Ez alkalommal megmenekült, de 1944-ben egy másik repülőszerencsétlenséget már nem élt túl. Az ATA-nál 146 olyan bátor női pilóta volt, mint ő. Sorsukat egészen eddig nem énekelték meg, nem utolsósorban a maroknyi idős túlélő szerénysége miatt. Első bombázók Diana Barnato Walker egy dél-afrikai gyémántkereskedő unokája, Mary de Bunsen, a bécsi brit nagykövet lánya és Lettice Curtis, az Oxfordi Hölgyek teniszcsapatának korábbi kapitánya - az első nők, akik négymotoros bombázón repültek. És ott volt még Mona Friedlander nemzetközi jégkorong-válogatott játékos, Lo-. is Butler, a kanadai sícsapat kapitánya, Audrey Sale-Barker olimpiai síelő, később Selkirk grófnője és Rosemary Rees, volt balett-táncos. Ok számítottak a légi nemzedék krémjének. Szépek, gyönyörűek és kívánatosak - egy kiváltságokkal teli életet adtak fel egy másikért, ahol a halál akár a következő felhő mögül előbukkanhatott. önként jelentkeztek a legveszélyesebb munkákra, hogy jelet hagyjanak maguk után. Az élet a levegőben elbűvölő és ördögien merész volt, és a nők, akik fitogtatták vonzerejüket és nőiességüket, gyakran szembenéztek a férfiak félelmeivel. A horizont egyre tágult. A 22 éves Joan Hughes, egyike a legfiatalabbaknak - 15 évesen kezdett repülni - már 600 repülési órát tudott maga mögött, és a könnyebb kisgépektől a négymotoros bombázókig mindent vezetett. Hughes tapasztalatait a háború után kereskedelmi légitársaságok pilótáinak oktatásával kamatoztatta, és 1965-ben szerepelt egy filmben is, az Azok a csodálatos férfiak a repülő masináikban címűben. Végül 1992-ben, 74 éves korában halt meg, 11 ezer 800 repülési órát rögzített a naplójába. Igaz, ezt csak a háború tette lehetővé számára. Habár az Air Transport Auxiliary azonnal feloszlott a háborút követően, a pilótanők kétségkívül bebizonyították, hogy egyenlők a férfiakkal. És ez olyan örökség, ami az utánuk következő generációk számára minden foglalkozási területen nyomot hagyott. DAILY MAIL, GLENYS ROBERTS ÍRÁSA. FORDÍTOTTA: NYEMCSOK ÉVA tálból szedtetek mind a ketten. Anyát és apát lövészárok választja el, de azért a hálóágyban csak nincsen árok. Vagy szakadék. Vagy legalábbis erősen reménykedünk ebben, és vasárnapi misetematikára ajánljuk a problémát, lévén ez is országos jelentőség ügy, akár a feketebakancs-avatás, vagy ördögkiprédikálás. Az a roppant érdekes, hogy amíg én tökéletesen bizonyos vagyok a magam álláspontjában, ez számomra egyértelmű, a napnál világosabb, addig nem vagyok képes fölfogni, hogyan lehet ezt másként elgondolni, ellenkezőleg vélni, akárcsak ahogyan ott az a másik ember van a dologgal, aki az árok túloldalán, a fölcicomázott szomorúfűz és a kerti árnyékszék között áll, miközben ő is pontosan ugyanígy van ezzel, fel nem foghatja, hogy én miért nem azt és úgy gondolom, amit ő. Nagyon érdekes dolgok ezek, de mivel emberiek, fel keil avatni őket. Mondom, nem az aljas és gonosz eszméket, de a hülyeségeket, az ostobaságokat is föl kell avatni, mert hozzánk tartoznak. Demokráciában van jogod hülyének lenni, aljasnak nem, bár ez, sok példa akad rá, kijátszható. Az ember felavatása nem azt jelenti, hogy mindennek feltétlenül örülünk, ami emberi, annak az anyagnak, annak a sérült szónak, ami a szájon kijön, vagy annak a kétes diszkófénynek, amely a táncikáló gondolatokat igazgatja. Legyen bárhogyan is, az ember felavatásának egyik legfontosabb eleme a csend. Az a csend, amelyben én is, és a másik is hallva van, hallható marad. És ha csak kerepel, fütyül, sivít, pfujol, kiáltozik vég nélkül, és ebben a kiáltozásban nem hall semmit, sem téged, sem magát, sem senki mást. Ez igazán nehéz ügy. De talán nem megoldhatatlan. Mert egyszer elfárad, és lefekszik az ágyba, s míg alszik, s az életét álmodja, a vágyait motyogja, fel lehet avatni őt is. És ha ébred, bízzunk benne, nem nyomban a síp után kap, de egy kicsit csodálkozni is fog. SZÍV ERNŐ