Délmagyarország, 2004. február (94. évfolyam, 27-50. szám)

2004-02-21 / 44. szám

•»¿itv v oX sA ovlö-söl leidéYnBtnollé 14 " SZIESZTA 2004. február 21., szombat Kergeolimpia - székelyesen Ez vagy valami, vagy megy valahová FOTÓK: HARGITAI LAJOS A rengeteg anekdota, mese és vicc nem véletlenül született a székely emberekről. Nagy részüket maguk mondják, találják ki. A derű átszövi mindennapjaikat. A nyolc-tíz éves apró emberpalánták is kerekítenek olyan bölcsességgel és kópésággal vegyített mondatokat, hogy ketté áll tőle a messziről jött magyar füle. Hargitafürdő a csíkiak egyik kedvenc kirándulóhelye. Nyáron tárcsán sütik a birkahúst a hegyoldalban, télen pedig sílécekkel felkantározott Daciák igyekeznek a csúcs felé. Amikor kilométeres kocsisor alakul ki, akkor már gyanítható, valamire készülnek a székelyek. Ottjártunkkor tartották a kergeolimpiát. így nevezték el a három esztendeje először megrendezett erőpróbát. Miről szól ez? Mindenféle kimustrált masinából, edényből, disznópörzsölőből, kádból, meg még ki tudja, miből olyan járgányt eszkábálnak össze, ami totálisan alkalmatlan arra, hogy a hegyről az ember leereszkedjen vele. Ők pedig éppen erre használják ezeket. Vikingek, vándorcigányok, ufók suhantak, pöfögtek lefelé, miközben a versenyzőket a többezres tömeg hógolyózáporral biztatta. Ha már véletlenül odavetett sorsunk a vidám rendezvényre, néhány fotóval igyekszünk bemutatni a „kergék" vetélkedését. V. FEKETE SÁNDOR Ott fenn, a Hargitán Lábujjhegyen jár a Reménység a Hargitán. Olykor belekarol a Csendbe, és együtt róják a bérceket. Meg-megállnak. A Reménység a felhők hasadékán pillant le az ő székelyeire. A porladó sziklák tövében meghúzódó maroknyi lélekre. Áronokra, Ábelekre, Rebekákra. Állandó vendég náluk a Reménység. Leereszkedik a kitaposott ösvényen, átsuhan a székely kapuk alatt, bekopog a hegyoldalnak támaszkodó hajlékok ajtaján. S megnyittatik néki. Sajttal jóféle áfonyapálinkával kínálják. Cigarettát is sodornak, a legfinomabb dohányból. A Reménység szótlanul ül a mestergerenda alatt. A házigazda tölt még egy kupicával. Szemében különös fény gyúl. Székely bánatról, balsorsról, lúgozott álmokról beszél. A csíksomlyói napsütötte lankáról: vajon még hány esztendeig csorog le ott magyar imaszó? Dunának, Oltnak egy-e még a hangja? Szabad-e nagy tüzeket rakni a Kárpátok kéklő karéján? Mikor lészen egyszer ünnep a havasok lábánál? Mint az elhullajtott gyöngyszemek, koppannak a padlón, s szertegurulnak a szavak. A Reménység némán bámul maga elé. Nem ígér, nem vigasztal. De csomót köt hímzett kalotaszegi zsebkendőjére... Midőn zsugorodnak a falon táncoló árnyékok, s dermed a mozdulat, asztalt bont a Reménység. Garabonciás módjára köpönyegét a vállára teríti, fejébe nyomja süvegét, és a ház népére Isten áldását kérve, nekivág a Hargitának. A madarasi oromra tart, oda, ahol a termetes fenyők aládúcolják a csillagos égboltot. Hosszan néznek utána. - Holnap is eljövök! - kiált vissza. - Minden áldott nap, míg él magyar e tájékon! Fenn a Hargitán délcegen kihúzza magát, hogy minél messzebbre látsszék. A székelyek lámpása ő. Nyomában szél söpör, s édes-bús pentaton dallamot visszhangoznak a porcelánszínű hegyek. „Mikor Csíkból elindultam..." És a hó hull, egyre hull a Hargitán... Ők is az EU-ba tartanak, hegymenetben PODMANICZKY SZILÁRD Anyák napalmja Egy kisfiú útnak indul, hogy a városban lemezt vásároljon, de maga sem gondolná, míg célját eléri, micsoda kalandok várják... Az állomás épületébe beszűrődő egyenletes és ritmusos ropogás hangja egyre erősödött. De mintha a pomponlány semmit nem hallana az egészből, kizárólag a korcsolya mozgására figyelt. Hátizsákja összecsuklott, leesett a párkányról. A terem kétszárnyú ajtaja úgy roppant ketté középütt, mintha maga az akarat óhajtaná átlépni a küszöböt. Mintha fekete gipszbe öntötték volna a férfi lábát, a két méter magas katonatiszt vakító és koromfekete csizmáját a rózsaszín márványhoz verve díszlépésben masírozott át a várótermen. De nem volt egyedül. Pár lépés után feltűnt mögötte a menetoszlop, hármasával egyszerre lépve dübörögtek a katonák. Arcvonásaik nem tették egyértelművé, férfiakból vagy nőkből álló alakulat masírozik előttem. Arcukon vastagon festékréteg, erősen kiemelve a szem és a száj ívét. Férfias nók, vagy nőies férfiak, de a bizonytalan kép nem hatott rám egy másodpercnél tovább. Kiáltani akartam a pomponlánynak, álljon le azonnal, ezek nem tréfálnak, de nem tudtam a nevét, vagy nem jutott eszembe, csak egy elhaló nyögés hagyta el a számat. Ettől gondolkodásom oly lassúnak és megereszkedettnek tűnt, hogy mire bármi cselekvésre szánhattam magam, a menetoszlop eleje már a terem közepén járt, s egy szempillantás alatt a pomponlány köddé vált mögöttük. Magamba lendületet képzelve át akartam törni a közénk húzott falat, de valami visszatartott, valami rémületesen komplikált gondolkodás, amely kétségeit lobogtatva azonnal feltette kérdéseit, mint például: „Nem értem-e félre az egészet? Érdemes-e bármit, tenni, amíg nem látom át a helyzetet? Nem lehetséges-e, hogy ezek nem katonák, hanem próbáló színészek? Stb." És mintha választ várnék, újra megszólalt fejemben a régi hang: „Gyáva vagy, mindig is az voltál, egy szerencsétlen gyáva kisnyúl, semmi férfias nincs benned, ugyan, hogy gondolhatsz arra, hogy akár egyetlen lány is odafigyeljen rád. Nevetséges és szánalmas vagy." „Ez nem igaz, ez nem igaz", üvöltöttem hangosan a csizmák csattogása alatt, s a fejemet kezeim közt roppanásig préselve, mint egy migrénes, rémálmokkal küszködő alak hullottam a földre, a pomponlány üres hátizsákja mellé. Üres voltam én is, mint egy üvegdoboz. A csizmák zaja távolodott, lassanként magamhoz tértem. A várótermet újra csönd töltötte meg, a nyitott ajtón át hideg és nyirkos levegő lebegett felém. Még nem néztem föl, de már láttam az üres termet. Először az lepett meg, hogy a két sakkozóból csak az egyik kuporog a sakktábla melletti sarokban, kezében nagy tábla csokoládé, az ezüstös fóliát a szélére hajtva nagyokat harap a barna lapocskába. A pomponlány korcsolyái szemközt a földön hevertek, de ő maga sehol. Mintha csak kiszaladt volna valamit megnézni. Én mégis egyedül éreztem magam, elhagyva és elbizonytalanodva, mint akinek úgy kell tovább élnie, hogy már semmi dolga nincsen az égadta világon. A váróterem félhomálya álomszerűvé festette a korcsolyákat, és mellettem a hátizsákot is. Jólesett visszatérnem ahhoz a gondolathoz, hogy lemezeim nemsokára meglesznek, csak még egy kis kitartás, egy kis munka. Elgyöngülve bámultuk egymást a magányosan sakkozó alakkal, én is a földön, ő is a földön, és köztünk úgy ötven év. A kő lassan hűlt a tenyerem alatt. Akkor egy kis tündér szállt alá a terem kupoláját borító freskóról. Olyan szárnyai voltak, mint egy szitakötőnek. Fehér sportnadrágot viselt, rövid ujjú fehér pólót, a haja kissé izzadt volt, a kezében egy teniszütőt tartott. És mintha ott se lennék, megállt velem szemben a rózsaszín márványon, zsebéből apró labdát húzott elő, s köröttem a falra passzolgatva játszott. Könnyed, olajozott mozgása, testének arányos építettsége bámulattal töltött el, eszembe nem jutott, hogy egy rosszul irányzott labda a fejemen csattanhat. „Ó, ó, fiatal barátom, csak nem evett meg a fene? Ha engem valami baj ér, mindig azt kérdem magamtól, csak nem evett meg a fene?", mondta a tenisztündér játék közben, a labdát oly sebesen paszszolgatta, hogy némi időbe telt fölfognom, hozzám beszél. „A játék örömét soha nem szabad elveszíteni, fiatal barátom, különben a játék öröme veszít el a téged!", oktatott a tündér. „Ha valami mégse úgy megy, ahogy szeretnéd, csak gondolj rám, én segítek rajtad. Én leszek a te türelmed." Mire megkérdezhettem volna, hogy a többi jó tulajdonságom mikor fog jelentkezni, a fejem fölött függöny súrlódását hallottam a karnison, s az belém fojtotta a szót. A tündér elkapta a visszapattanó labdát, gyors szitakötőszárnyain a magasba emelkedett, s a mennyezet freskójába olvadt, mintha ott se lett volna előttem. „Mars vissza a síkba!", hallottam fejem fölött a határozott utasítást. A sakkozó férfi a túloldalon, mintha fekete hóember volna, lassan olvadva szétterült a padlón. Gyorsan a lábaimra néztem, nem tán én is? A pénztárablak párkányán fölkapaszkodva, a széthúzott függönyön át a vakító fénybe néztem. Aki ott ült, nem volt más, mint csurom ragyogás, a ragyogásban pedig pompás vonalvezetés. Olyan vonzalmat éreztem feléje, mint még soha. „Mennék is, maradnék is", mondtam ki önkívületlenül, hogy a szám se mozgott. „Hát akkor maradj. Maradj és eredj!", válaszolta, szájának legkisebb mozdulása nélkül, s csak sugározta a fényt, kifogyhatatlanul. Az ablaktól elindulva, végig a falon tartva a kezem, mint akit mágnessel irányítanak, megkerestem az ajtót, ami a fülkébe vezet. Beléptem, s egyenesen a műtőasztal felé vettem az irányt. A kinti kis ablakon át nem látszott, hogy odabent ekkora szabad tér van, de ezen akkor nem gondolkoztam. Levetettem a ruháimat, a vakító fehérségben mind a földre dobtam. Egy kéz elölről és hátulról is szépen lemosdatott, a nagy és meleg szivacsból nyugalom és frissesség áradt belém. Mint akit megkérnek rá, fölfeküdtem a műtőasztalra, magamra húztam a fehér lepedőt, és mélyeket lélegeztem. „Nem kell félni, nem fog fájni", mondta egy hang a hátam mögül. Langyos és hűvös kéz tapadt a homlokomra, úgy simította végig, mintha összecsiszolni kívánná a két felületet. „De azért rád bízom, kérsz-e fájdalomcsillapítót vagy nem", szólt a hang, a mondat végére egészen elcsendesült, mintha ez idő alatt több száz métert távolodna tőlem. „Nem tudom", válaszoltam, szememben a körkörösen fénylő izzók párájában. „Akkor aludj, szólt a hang ismét mögöttem, megkezdjük a beavatkozást." Szemeimet lehunytam, mintha fényévnyi utazáshoz készülnék, s vártam az első mozdulatot, amely szabaddá tett testemen kijelöli a megfelelő pontot. 90 Aitrá Landolás a hideg vízben