Délmagyarország, 2001. október (91. évfolyam, 229-254. szám)

2001-10-06 / 234. szám

SZOMBAT, 2001. OKTÓBER 6. NAPOS OLDAL II. Nézzük a tévét YT ódít a szecska. Jobb híján nevezem így hirtelen azo11 kat a beszélgetős műsorokat, amelyek a Heti hetes után szabadon - burjánzanak. A szisztéma azonos. Gyűjts össze híreket, végy egy lehetőleg nem diszlexiás egyént, aki fölolvassa ezeket, ültess be a stúdióba legalább három nőies (jó szóbeli kifejezőképességgel rendelkező) figurát, akik mondanak valamit a fölolvasott hírek után. Amit mondanak, az vagy kapcsolható az elhangzott hírhez, vagy nem. Vagy szellemes szöveg, vagy nem. Okos vagy ostoba, informatív vagy semmitmondó, megértő módban van, avagy agresszíven vagdalkozik. Mindegy. A műsoridő telik, viszonylag kicsi a befektetés, a nézőszám meg viszonylag magas. Mert a nézők még mindig elhiszik, azt akarják hinni, hogy akik a tévé(k)ben beszélnek, azok mondanak is valamit. Számos műsor tett már óriási erőfeszítéseket, hogy leküzdje ezt a hiedelmet, mindhiába. Úgyhogy az RTL Heti hetesén kívül van a Magyar ATV-n három ilyen program, ebből kettőt Juszt László vezet, azaz ő olvassa a híreket, meg kommentálja is, részint olyankor, ha a vendégeknek semmi sem jut az eszükbe, másrészt olyankor, ha neki is eszébe jul valami. Általában Aczél Endre, Bolgár György és Mészáros Tamás a meghívott az egyik truppban, érdekes és informatív, amit mondanak. Selmeczi Tibor, Beregi Péter és Markos-Nádas (persze nem egyszerre, hanem vagyvagy) a vendég a másikban. Ők kapják a soft híreket, nyilván abból a megfontolásból, hogy ami eleve blőd, ahhoz könnyebb egyéb blődségeket illeszteni. Legutóbb a csúcs az volt, hogy valahol valaki féifi nemi szervet talált az italában. Pöcs a puncsban, ez volt a cím. Nem részletezném, mit váltott ki a hazai szórakoztatóipar munkásaiból. De ha eltekintünk e csúcsoktól, azt kell mondani, alighanem Beregi tudja a legtöbb színészanekdotát az országban és ezeket élvezetesen adja elő. A

harmadik show az úgynevezett konzervatív újságíróké, Járai Judit és Seszták Ágnes (váltva) a sztár benne, Lovas, Bencsik, Tőkéczky politológus, Bayer és a rádiós Hollós János adják a hölgyek kíséretét. Csupa fotogén arc, nézhető kép, Járai tévében szokatlan kéz- és szemöldökjátéka külön tanulmányra érdemes. Leveszi az ember a hangot - egész jó. Jkt/i Hetvenöt éve rakták le a szegedi egyetem alapkövét „Magyar tudás - magyar hatalom" Hetvenöt évvel ezelőtt, 1926. október 5-én Szeged zászlódíszbe öltözött. A város évszázados álma megvalósult: egyeteme lett. A Kolozsvárról elmenekült universitas itt nyert elhelyezést, alapkövének lerakása a gyermekklinikánál történt. A reggel fél tizkor kezdődő diszes ünnepségen jelen volt Horthy Miklós kormányzó, Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi miniszter, József főherceg, Somogyi Szilveszter polgármester, a Magyar Tudományos Akadémia és a társegyetemek képviselői, Tóth Károly, a szegedi egyetem rektora és Hainiss Elemér, a gyermekklinika professzora. A szegedi egyetem hetvenöt évvel ezelőtti alapkóletételi ünnepségén sorra díszbeszédet mondtak a megjelent méltóságok. Tóth Károly rektor: „Az első szó, amely egyetemünk élete változásának ezen a napján ajkaimat elhagyja szállni az örökkévaló Isten zsámolyához, a hálaadás alázatos szava, amiért az Úr nem hagyja el a hazáját vesztett kolozsvári egyetemet, és a könyörgés szava, amely áldást és kegyelmet kér a szegedi Ferencz József Egyetemre... Mi most itt az Úr színe elótt fogadalmat teszünk: az új tűzhelyen is nevelni fogjuk a haza ifjúságát hitben, tudományban, szeretetben, hazafiságban. És fogadalmat teszünk: mi feledni Erdélyt nem fogjuk soha." Somogyi Szilveszter polgármester: „Az egyetem emeli az ember tudását és emeli a szívet-lelket a magasságok felé... Legyen ez az alapkő elsősorban a szilárd magyar jellem talpköve! Legyen ez az alapkő a cselekvő magyar tudomány alapköve! A népek ítélőszéke elótt minden nemzet annyit ér, amennyi a műveltsége. Csak az a nemzet állhatja meg a helyét a nemzetek között, mely ezt a tételt soha el nem felejti. A kultúra az, amit hatalmi fegyverrel legyőzni nem lehet... Legyen ez az alapkő a magyar jövendő biztos talpköve!" Klebelsberg Kunó kultuszminiszter: „Ez a város - Budapestet is beleértve - az országnak legszebben, legtervszerűbben szabályozott városa. Bízvást mondhatom, hogy beltelki elhelyezésben nincs Európának olyan szép, egységes és monumentális egyetemi telepe, mint amilyen éppen a szegedi lesz!... De ki képviseli ezt a szebb jövő reménységét? A magyar gyermek. A magyar gyermeket tehát nemcsak tanítani kell, hanem egészségét, életét óvni talán még nagyobb nemzeti kötelesség. Nem puszta véletlen tehát az, hogy a szegedi egyetem hatalmas telepének építését a gyermekklinikával kezdtük, mely nemcsak Szegednek speciális gyermekkórháza lesz, hanem egyúttal a gyermekorvosok képzésének főiskolája... Nem érjük be csak a gyermekklinikával, még ebben a hónapban kiírjuk az árlejtést a szülészeti és nőgyógyászati klinikák munkálataira is. A sebészeti klinika alapjait már ássák, ennek munkáit nyomon követik majd a többi klinikák és bonctani intézetek, és csak ha a közegészségügynek ezek az elemi intézményei elkészültek, akkor látunk hozzá az orvosi elméleti és a természettudományi laboratóriumok emeléséhez. A szegedi egyetem jövője ekként biztosítva van..." Horthy Miklós kormányzó: „Különös jelentősége van annak, hogy a klinikák alapkövét éppen a felépítendő gyermekgyógyászati klinika helyén tesszük le, mert ezzel is kifejezésre jut az a gondolat, hogy a nemzet jövőjéért a testben és lélekben erős, egészséges jövó nemzedékéért kell elsősorban mindent megtennünk. Hálás szívvel gondolok arra a szeretetre, mellyel Szeged, ez a nagy jövőjű alföldi város a nagy múltú erdélyi egyetem előtt kapuit kitárta, és arra a nagyszerű áldozatkészségre, mellyel azóta az államot mintegy nemes versenyre híva - küzd az egyetem fejlesztéséért és intézeteinek kiépítéséért." Az ünnepélyes kalapácsütések az alapkőre a következő jelmondatok kíséretében történtek. Horthy kormányzó: „Légy erós vára a magyar tudásnak és hirdetője a magyar dicsőségnek!" Klebelsberg kultuszminiszter: „Magyar tudás - magyar hatalom." Somogyi polgármester: „Hass, alkoss, gyarapíts...!" Ezt követóen Klebelsberget az egyetem aulájában a hazai tudomány és a vele kapcsolatos felsőoktatás előmozdítása körül szerzett érdemeiért az egyetem díszdoktorává avatják. Köszöntő beszédében többek között így szól a professzori karhoz: „Az állam és a város csak épületeket, klinikákat, laboratóriumokat és tantermeket emelhet. Tudományos szellemet azonban ezekbe a külsó keretekbe nem lehelhetünk bele. Ezt a tanári kar adja meg... Nem népiskola vagy egyetem, hanem népiskola és egyetem... A szegedi természettudományi karnak, mely doktorai közé fogad, egyik legnemesebb feladata lesz, hogy a magyar víz, a magyar levegő csodás erói Hazánk újjáépítésének szolgálatába kényszerítsük!" A klinikákat Klebelsberg száz évre terveztette és amerikai gyorsasággal nőttek ki a földből, és 1929 végére már el is készültek. Felszereltségüket is tekintve Európa élvonalába tartoztak. A világhírű Dóm téri elméleti intézetek - így Szent-Györgyié, Bay Zoltáné- 1930. októberére lettek kész. Dr. H«n» Péter Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatási miniszter ünnepélyes kalapácsütése a szegedi egyetem - egyben a gyermekklinika - alapkövének letételekor, 1926. október S-én Emléktárlat Ruttkai Évára és Latinovits Zoltánra emlékező fotókiállítás nyílik ma Budapesten, a Vígszínházban. Keleti Éva és Vattay Elemér felvételei a szinészpár életébe engednek bepillantást. Latinovits Zoltán, a „színészkirály" huszonöt éve, 1976 júniusában, Ruttkai Éva, a „tündérkirálynő" tizenöt évvel ezelőtt, 1986 szeptemberében hunyt el. A kiállítás egy hónapig tekinthető meg a Szent István körúti teátrumban. Podmaniczky Szilárd B Vénusz a Rózsadombon A kiszakadt szekrénylapon át fényes és meleg fűre zuhantam, karomat és lábamat fölsértették a szilánkok. Nem többet, egy pillantást vetettem a végtagjaimra, de már talpon is voltam, és mint akit ágyúból lőnek ki (vízszintesen), futásnak eredtem a lankás mezőn, a legközelebbi erdőrész irányába. Félúton hátracsaptam a fejem, követ-e a két férfi, de nem láttam semmit. Mozgásom olyan gyors volt, hogy süvített körülöttem a levegő. Az első bokor mögé vetettem magam, lekuporodtam és lihegve figyeltem. A két alak ekkor bukkant ki a szekrényrésen, amely rés, furcsa módon egy magas fal aljában állott, egészen máshol, mint ahová képzeltem, a fal egyáltalán nem hasonlított a szomszédék házára. „Mi a túró ez itt?" - morogta az egyik férfi, csípőre vágta a kezét, aztán megbökte a másik vállát. „Honnan tudjam? Te szoktál utazni." „Jól van már! A nagy eszed! Mi köze ennek az utazáshoz?" „Semmi, csak mondtam." „Nem tetszik ez nekem. Hol a bánatban vagyunk?" „Van tüzed?" „Ne dohányozzá' má' bazeg annyit, mer kigyúlad a fejed!" „Ideges vagyok." „Akkor igyál kamillát!" „Hun van a kiscsaj?" „Mi tudom én, de gyerünk innen! Fölhívod szépen a főnököt, azt elmondasz neki mindent!" „Mér' pont én?" „Mer' erről már beszélni kell egyszer. Benne vagyunk a melóban, oszt egyszer csak itt állunk, a franc se tudja, hol." „Menjünk innen, mer' mindjárt leállók!" A két férfi visszabújt a szekrényrésen, az egyik beakadhatott, mert erősen szentségeit. Csönd lett, mint mikor a majmok csapdába esnek. Aztán mintha könnyed burok olvadna le rólam, a fejem fölött meghallottam egy sötét madár hangját. Vészes kényelemmel adta elő magát, aztán beljebb repült a sűrűbe. Még mindig ziháltam, akár egy félrehúzott mozdony. A hátam mögött körülnéztem, fák álltak halálos nyugalommal, de negyven-ötven méternél nem láttam messzebb. Visszamenni nem mertem, meg egyébként is úgy voltam vele, van még bőven idő, amíg anyámék visszaérnek a tűzijátékról, holt fáradtan, egy szavuk se lesz, vagy azzal kezdik, hogy „Már megint..." És ezt borzasztóan untam. Még egyszer szétnéztem a fal tövében álló tisztáson, sehogyan sem illett a képbe; sehol egy utca, a többi ház is eltűnt, de legalább a nap sütött, és mással nem kellett foglalkoznom. Elindultam az erdő belsejébe, a föntről tűző napfény kis foltokat rajzolt elém a fűbe, a fák nem álltak túl sűrűn, bár nem is tudom, milyen fák lehettek: úgy három méter magasig csupaszak, csak attól fölfelé nőttek ágaik, az ágakon pedig óriási levelek, mint valami nagy zöld, húsos palacsinták. A város másik részén, túl a folyón lakott egy barátom, fiú volt, mint általában azóta is minden barátom, és arra gondoltam, egyszer elhívom ide. Vagy inkább ha itt lenne most is, látná ezt az egész furcsaságot. De nem valószínű, hogy még egyszer átjutok a szekrényen, egyelőre még az se biztos, hogy visszafelé menni fog a dolog. Ketten azért mégis könnyebb lenne. De ahogy anyámékat ismerem, ha rajtuk múlik, nem lesz belőle semmi, ki nem állhatják a barátomat, mindig azt mondják, ebben a korban még lányokkal kell barátkoznom, pontosan úgy beszélnek, mintha ez egyszerűen csak döntés kérdése lenne. Havonta legfeljebb csak egyszer engedik fel a barátomat, akkor is tízpercenként bejön valamelyikük, hogy kértek-e egy szendvicset, vagy egy kólát, vagy egy pogácsát, vagy mindig ott felejtenek a szobámban egy noteszt, vagy épp akkor akarják átrendezni a szobámat, hogy jobb legyen a „helykihasználás", meg hogy jobban érezzem magam, mert nincs annál fontosabb, ahogy apám ismételgeti, hogy az ember környezete „megfelelő" legyen. Hogy milyen megfelelő, arra még nem bírtam rájönni, de nekik nyilván soha nem megfelelő, egyik bútorsort a másik után cserélik, annyi szerelő meg rakodó jár nálunk, mintha ott lenne a központjuk. Mehettem már vagy tíz perce, mikor halk csobogás szűrődött át a lombok között, és a csobogás alatt valami rekedtes tánczene, jó régi, állítólag ez volt a zene fénykora, most meg csak tuci-tuci. A hang egy hatalmas emelkedő mögül szólt, volt vagy húsz méter magas, kis bokrokkal, de közöttük vékonyka út vezetett fel. Veszettül kapaszkodtam, a lábam folyton visszacsúszott. Jócskán megizzadtam, mire fölértem a domb tetejére. De megérte, ilyet még életemben nem láttam. (folyt, köv.)