Délmagyarország, 2001. július (91. évfolyam, 152-177. szám)

2001-07-14 / 163. szám

SZOMBAT, 2001. JÚLIUS 14. NAPOS OLDAL II. Nézzük a tévéi S

zomjúhozunk a hiteles szavakra. Arra vágyunk, amiből kevés van. Hiteles szavakat csak hiteles emberek mondhatnak. Ennyi bölcselkedés után ideje ide írni, mitől lesz az embernek jó érzése, ha Szabó Istvánt hallgatja. A filmrendezőt, persze. Arról kérdezték éppen, egyebek mellett, hogy mit jelent számára az ő szakmájában a legnagyobb kitüntetés, az Oscar-díj. Jót jelent, mondta egyszerűen, jó volt, amikor megkapta, ennél már csak az a jobb, ha az emberi jelölik, meri a jelölés meg azt jelenti, hogy a tekintélyes szakmai grémium alkalmasnak tartja a díjra. (Emlékezetem szerint őt négyszer vagy ötször jelölték.) Az ember olyan, mondja a rendező, hogy visszaigazolás! vár a saját létére. Mindenki ilyen. Azt szeretné, ha mások szemében igenlést látna: jól csinálja, amit csinál. Jogosan irigyelhetők, akik valaha is Szabó stábjában dolgozhattak. Azt mondja, őt nem az érdekli, hogy X. Y. festő képes sárgára festeni a falat, mivel ő ezt kéri tőle. Akkor érdekli őt ez a festő, ha a megrendelés ellenére másmilyenre festi a falat és bebizonyosodik, hogy igaza van. Ez a másmilyen fal jobb, mini a sárga. Szebb. A célnak megfelelőbb. Az ember akkor érzi jól magát, ha módja van szabadon kiélni önnön tehetségéi. Ennél már csak a biztonságérzet fontosabb számunkra - állítja az a filmrendező, akinek egyébiránt a legemlékezetesebb filmjei (Mephisto, Redl ezredes, A napfény íze) egyként a biztonságérzetért való harcról szólnak. Szabadság? Biztonság? Filmeket nézhetünk. Mondjuk látunk egy tehetséges embert, színész az illető, életvágya egy szerep, de csak akkor kapja meg, ha a szereposztókhoz tartozik. Belépési nyilatkozat, tagkönyv, miegyéb „bizonyíték" kerülhet a mellényzsebbe - de vajon tagkönyvvel is képes eljátszani a vágyott szerepet? Vagy így már nem? Mindenkinek ezt kell eldönteni. De mindenki csak maga dönthet. A Mephisto című film - segít. A beszélgetés felvételről ment a Magyar ATV-n, a rendezőt az International Business School (IBS), a nemzetközi üzleti iskola vezetője. Tamás István kérdezte az intézmény színpadán, egy ott rendszeresített sorozatban. Következésképpen üzletről, pénzről is szó került. Számukra elfogadható színvonalon élhessen a szűkebb környezetem, a tágabb családom tagjai - mondta Szabó István az anyagi természetű céljairól. Én bemehessek a Béke Szállóba és ott megihassak egy jó tejes kávéi. A Béke Szállóban nagyon drága a tejes kávé - lette hozzá. A

z igazi meg az lenne, ha senkinek sem kellene az energiáit az üzletfelek legázolására fordítani, mert csak úgy győzhet... Ne kelljen azt hinni, hogy muszáj gyorsan megszedni magunkat. Lehessen diófát ültetni, normális ütemben gyarapodni, lehessen biztonságos jelenből a jövőre gondolni. Unokákra. Lehessen tudni, hogy ismerni fognak majd legalább tíz értéket, amely szerint élnek. Remélni, hogy élvezni tudnak majd egy jó tejes kávét - mondta. Tegyük hozzá: és remélni, hogy lesz valakijük, aki számukra is hitellel tud mondani ilyesmiket. A szegedi dixie-gála sztárvendége: Joe Murányi A szabadság műfaja <4. z otthona New Yorkban van, de mostanában több időt tölt norvég felesége mellett berlini lakásukban a legendás Louis Armstrong egykori zenekarának klarinétosa, a magyar származású Joe Murányi. Joe bácsi - ahogy errefelé mindenki hívja - legutóbb két éve> a Storyville Jazz Band vendégeként aratott itt nagy sikert az Újszegedi Szabadtéri Színpadon. Most visszavárják, a jövő szombati szegedi dixiegála egyik sztárja lesz. Joe Murányi édesapja mezőkövesdi parasztlegény volt, édesanyja pedig egy Győr környéki faluból származott, de már Amerikában találkoztak. A kis Joe is ott született, ezért amerikainak vallja magát. Szüleitől sokat tanult magyarul, de amerikai iskolákba járt, ezért anyanyelve az angol lett. Édesanyja szerette a zenét, szépen énekelt, Joe bácsi ma is emlékszik néhány magyar népdalra és nótára, amit tőle hallott Kilencéves korában költözött szüleivel New Yorkba, ahol komolyan elkezdett zenét tanulni. Azt mesélte, Amerikában mindig más zene volt a levegőben, mint Európában, a két világháború között például rengeteg filmzenét sugárzott a rádió, így állandóan Bing Crosbyt hallgatta. Közben otthon lemezről magyar cigányzene szólt, az iskolában pedig a klasszikus muzsikával ismerkedett, így már gyerekkorában sokféle műfajt megszeretett. Az egyetem után évekig különböző lemezcégeknél dolgozott, először az Atlantic Records-nál, ahol akkoriban csinálta Ray Charles a legjobb leJoe Murányi egyik korábbi szegedi koncertjén. (Fotó: Schmidt Andrea) mezeit. Később az RCA-Victornál a lemezborítókra írt zenei elemzéseket, közben pedig maga is muzsikált. Amikor Louis Armstrong híres fekete klarinétosa meghalt, írt a nagy sztár menedzserének egy levelet, és az ő közvetítésével került a legendás dzsessztrombitás zenekarába. Joe Murányi már évek óta dolgozik egy Armstrongról szóló könyvön, amiről azt mondja: „Vagy tizenöt kötet jelent már meg róla, az utóbbi időben olyan kiadványok is, amiket a korábbiakból ollóztak össze, és a szerzőjük nem is ismerte Satchmót. A nőügyeiről, a drogokról és az italról sokan írtak már, nekem viszont rengeteg személyes élményem van róla. Armstrong roppant temperamentumos ember volt: hónapokig csendben élt, majd váratlanul fellobbant." Joe Murányi azt mondja. Szegedre mindig örömmel jön, mert ez egy gondozott, szép város, látszik, hogy van kultúrája. Szívesen játszik Háló Pál zenekarával, a Storyville Jazz Banddel, amelynek már több számot is írt, és amellyel közös lemezeket is készített. Amikor nemrégiben beszélgettünk, újra az Armstrong-könyvről kérdeztem, hiszen a jövő szombati dixie-gálát is a 100 éve született dzsesszmuzsikus emlékének ajánlották. „Még mindig írom, a tervezett huszonkilencből a tizennegyedik fejezeténél tartok. Rengeteg anyagom van, a legfontosabb dolgokkal már elkészültem. Amikor hozzálátok az íráshoz, általában felteszem Armstrong valamelyik régi lemezét, és mindig sok új ötlet jut az eszembe. Rengeteg zenei cikket írtam életemben, úgy vélem, értek a dzsesszhez, a műfaj történetéhez. És szemben a legtöbb dzsesszről író szerzővel - akik kottát sem tudnak olvasni - aktív muzsikus is vagyok. Amerikában nemrégiben megjelent egy könyv, amely azt állítja, bluest, dzsesszt csak a feketék tudnak játszani. Szerintem ez nem igaz. A dzsessz egy nagyon demokratikus műfaj. Ha élne, biztosan Armstrong is ezen a véleményen lenne. O ragyogó zenész volt, de nem azért, mert feketének született. Egyszerűen egy zseni volt. Már az 1923-ban megjelent lemezén hallható, hogy mennyire újszerű, mennyire más volt az a dzsessz, amit ő játszott. Ha alaposan megfigyeljük, a hibái ellenére is kihallhatjuk belőle a szabadságot. Armstrong muzsikájában a szabadság volt a legfontosabb újítás, amely a Kálmán-féle operett halálát is jelentette." Joe Murányi a mai fiatalok zenéjét túl egyszerűnek véli, mivel szerinte sokszor egyetlen akkordra épül, túl hangos és hiányzik belőle az invenció. „Kíváncsi lennék rá, hogy száz év múlva hallgatják-e majd. Abban azonban biztos vagyok, hogy a dzsessz és a dixie száz év múlva is élni fog." Hallási Zsolt Jakab Tamás a Hídemberben játszik ff A filmezést kikapcsolódásnak tekintem ff v ház művésze egy Széchenyi-ellenes, konzervatív arisztokratát játszik a Hídember című filmben. Azt mondja: a forgatáson remek a hangulat, senki nem foglalkozik a film körül zajló kultúrpolitikai vitákkal. Ki-ki döntse el, drága-e egy magyar történelmi film, melynek teljes költségvetéséből legfeljebb három Baywatch-epizódot lehetne leforgatni. Jakab Tamás két forgatás között, Szegeden. (Fotó: Gyenes Kálmán) - Hogyan került a Hídemberbe? - Néhány évvel ezelőtt játszottam Gödrös Frigyes Glamour című filmjében, amellyel megnyertük a 2000-es magyar filmszemlét. A Glamour és a Hídember operatőre egyaránt Kardos Sándor, akivel nagyon jól megértettük egymást. Besegített Pintér Tamás, alias Oroszlán is, aki mozgástechnikára tanított a főiskolán, most pedig a Hídemberben dolgozik. - Milyen a szerep? - Egy konzervatív magyar grófot, Forgách Antalt alakítom, aki Széchenyi ellensége, arisztokrata ellentáborának hangadója. Egy kis szerepről van szó. Egyetlen nagy jelenetem van a filmben, amikor a német színházban hatalmas veszekedés és verekedés tör ki miattam. Emellett nagyon sok jelenetben ott vagyok. - Hogyan készült a szerepre? - Utánaolvastam a történelmi eseményeknek, hiszen a film 28 évet dolgoz fel. Közben folyamatosan öregednem kell. - Miben különbözik a színpadi és a filmes játékmód? - Óriási különbség van a kettő között. A színpadon az ember felépít és végigvisz egy szerepet, a filmen viszont még véletlenül sem kronológiai sorrendben vesszük fel a jeleneteket. A filmezést külön meg kell tanulni, és gyakorolni kell. Ezt nem csak én mondom, hanem a két főszereplő, Eperjes Károly és Cserhalmi György is. - Két külön szakma? - Igen. Jó példa erre Belmondo, aki kiváló filmszínész, színpadon viszont, ha meg nem is bukott, de nem aratott túl nagy sikert a Kean, a színész című darabban. - Milyen a hangulat a forgatáson? - A csapat is, a hangulat is nagyon jó. Azokban a filmekben, amelyekben korábban dolgoztam, mindenki különvonult, amikor csak tehette. Most pedig együtt ebédelünk egy hatalmas sátorban és együtt vagyunk a jelenetek között is. Az is fontos, hogy minden hihetetlenül szervezetten történik, nincs fejetlenség és állandó csúszás. -A Hídember körül igencsak kavarognak az indulatok. Érezhető ebből valami a forgatáson? - Egyáltalán nem foglalkozunk ezzel, és nem is lenne célszerű. Bereményi Géza. Eperjes és Cserhalmi nagyon okosan kezeli ezt a problémát, nyilván azért, mert átlátnak a szitán. - Önnek mi a véleménye a film körül zajló kultúrpolitikai vitákról? - A napokban olvastam, hogy Zidant 67 milliárd forintnak megfelelő pezetáért igazolta le a Real Madrid. A Hídember 1 milliárd 150 millió forintba kerül. Zidan egy focista, a Hídember pedig egy történelmi tilm a legnagyobb magyarról. De vonhatunk párhuzamokat a szakmán belül is: a 170 részes Baywatchnak legfeljebb három epizódját lehetne a Hídember teljes költségvetéséből leforgatni. Ezek után mindenki döntse el, drága-e ez a film. - Milyen filmeket szeret? - Mindent, ami jó, akár egy sorozatot is. A Polipot például szerettem, a Barátok közt című szappanoperát viszont nem tudom elviselni. - Mit gondol a magyar színész szakmáról? -Teljesen kettészakadt. Vannak a limonádésztárok, akiket egy egész médiagépezet támogat, de szakmailag semmiféle követelményeknek nem felelnek meg. A többiek pedig szépen, csendben végzik a munkájukat, komolyan és szakszerűen. Játszanak a színpadon, és néha kapnak egy-egy filmszerepet. - Otthagyná a színpadot a filmezésért? - Nem. A filmezést inkább kikapcsolódásnak tekintem, mert időnként fárasztó ugyan, de mégis másfajta feladat, mint három órán keresztül egyfolytában a színpadon lenni. Keczer Gabriella