Délmagyarország, 2001. június (91. évfolyam, 127-151. szám)

2001-06-09 / 133. szám

SZOMBAT, 2001. JÚNIUS 9. NAPOS OLDAL II. Nézzük a tévét n zerény becslésem szerint felváltva. Mármint a népek LJ felváltva nézik - a Spektrum és a National Geographic természetfilmjeit, valamint a kereskedelmi csatornák szappanoperáit. Micsoda különbség, gondolhatnánk első blikkre, de szerény meglátásom szerint egyáltalán nem. A fantasztikus felkészültséggel és sok pénzen megalkotott természetfilmek, amelyek szerint az élet egyszerre durva és mindenütt virágzó, valamint egyetlen hosszú mese, szávai a természetfilmek olyasmiket mutatnak meg nekünk, amit a valóságban sohasem látunk. Legalábbis elenyésző számban vannak olyan emberek, akiket mondjuk a titokzatos tengeri lány a mélybe csábított volna énekével. Akik megbűvölten haladtak volna az ezüstösen csillogó halfarok és az aranyosan csillámló hosszú szőke haj után a sejtelmesen homályos tengerfenék irányába, mígnem utolérték volna a sellőt, mélyen belenéztek volna kék szemébe és akkor meglátták volna... Nos, hogy valójában egyáltalán nem az ezüst farkú, arany hajú sellőlány után siklottak, hanem egy tengeri tehén után. Melynek az elefántéhoz hasonló a bőre, torpedó formájú és átlagosan 500 kilót nyom a teste, sekély parti vizekben, folyók torkolatában úszkál, könnyedén de lassan, óránként mintegy tíz kilométeres sebességgel, a meleget szereti, továbbá füveket és algákat szakít tehénszerű ajkával, ezek elkoptatják a fogait, melyek azonban újra és újra kinőnek. Kolombusz Kristóf volt az első, aki kétségbe vonta a babiloni időkben divatos mítoszok sellőinek létét és azt állította, hogy a nagytestű és viszonylag durva bőrű lényeket gyanúsították meg tudatlan eleink a tengerészek elcsábításának trükkjével. A tengeri teheneket. A határozott üzleti felkészültséggel és viszonylag sok pénzért megalkotott szappanoperák, amelyek szerint az élet egyszerre durva és mindenütt virágzó, valamint egyetlen hosszú mese, szóval a szappanoperák olyasmiket mutatnak meg nekünk, amit a valóságban sohasem látunk. Legalábbis elenyésző számban vannak olyan emberek, akiket mondjuk a titokzatos milliomos kiadótulajdonos házasságba csábított volna daliás termetével, hogy az aktus után azon nyomban autóbaleset áldozatává váljon és friss özvegye belezuhanjon az elképesztő bonyodalmak mélységesen mély tengerébe és kitárulhasson az emberi érzelmi élet teljes közhelyszótára. A nézőnek nulla az esélye a megrázkódtatásra - mindkét /lesetben. És ez így van rendjén. Elég a baj a való életben, amely lehet durva és virágzó, de hogy egyetlen hosszú mese lenne, az sajnos nem igaz. Az élet rövid. Halálpontosan tudjuk, mi a vége. Alighanem emiatt menekülünk a hosszú mesék világába. J\í/i tlich Gondolatok a zsidókérdésről Nincs válasz Az egyik legbonyolultabb történeti probléma, az úgynevezett zsidókérdés vizsgálatára, az ennek kapcsán született különböző ideológiák elemzésére vállalkozott Gyurgyák János történész, az Osiris Kiadó főszerkesztője közel nyolcszáz oldalas monográfiájában. Nemcsak a témaválasztás, hanem a címadás - A zsidókérdés Magyarországon — is merésznek számít, sokan ugyanis provokatívnak tekintik a zsidóprobléma újbóli felvetését. Ennek történeti kifejtése korántsem egyszerű, mert mind a magyarországi zsidóság, mind pedig a nem zsidó népesség ebben a kérdésben a mai napig rendkívüli mértékben megosztott, a kérdés felvetőjét pedig könnyen antiszemitának nevezhetik. A szerző azonban úgy véli, ha létezik nemzetiségi, munkás- vagy agrárkérdés, akkor beszélhetünk zsidókérdésről is. A kifejezést mégsem tartja szerencsésnek, mert ha kérdésről van szó, akkor magától értetődően válasznak is lennie kell, s ezt sokan valóban így is gondolták. Márpedig Gyurgyák János nem hisz abban, hogy a zsidó és nem zsidó szellemi-politikai csoportok közötti konfliktusokat valaha is képesek leszünk megoldani, s a kérdésre végleges választ adnl> A történész munkájában cáfolja a zsidóság múlt századi tömeges asszimilációjának történeti toposzát. Szerinte a hazai zsidóság csoportos asszimilációja sikertelennek bizonyult, s nem egyszerűen azért, mert a történeti körülmények, az antiszemiták, a vészkorszak megakadályozták ezt a jól induló folyamatot, hanem azért is, mert a tömeges asszimiláció gondolata a modem korban eleve illúziókra épült. Bár a könyv első, a hazai zsidóság történetének kereteit felvázoló része is példaértékű, elsősorban mégis a második, eszmetörténeti rész számít újdonságnak. A szerző ebben a különböző szellemi és ideológiai csoportosulások nézeteinek elemzése során alig használt másodlagos irodalmat. Ezeket a nézeteket kizárólag eredeti forrásokra könyvekre, brosúrákra, beszédekre, levelezésekre - támaszkodva mutatja be. Az olvasó minden bizonnyal jobban megérti majd a zsidókérdésben rejlő problémát a könyv végére érve, de lesznek olyan kérdések, amelyekre a szerző saját bevallása szerint sem kap biztos választ. Az egyik ez: miért tartja számon a magyar társadalom a zsidó származást még a negyedik nemzedék után is, s miért nem tesz ugyanígy például a németekkel vagy a szlovákokkal kapcsolatban. Hegedűs Szabolcs Cseh Tamás nem ír újabb leveleket Gyönyörű együtt éneklés Cseh Tamás: a Kossuth-díjtál nem változik meg az ember. (Fotó: Karnok Csaba) Majd' harminc éve annak, hogy Cseh Tamás Levél nővéremnek cimű albuma elkészült. A szegedi fellépés alkalmával Másik Jánossal, a zeneszerzőtárssal ezeket a dalokat szólaltatták meg újra. A tervek szerint másfél év múlva új anyaggal jelentkezik a nemrégiben Kossuth-díjat kapott művész. - Szeged tele van kedves emberekkel. Vendégként legalábbis így találom. 1972-ben, egy márciusi napon voltam itt először. Este a színpadon szédültünk, olyan jól éreztük magunkat a koncerten. Emberire sikerült, tele gyönyörű erőkkel. - Ugyanúgy örült a közönség a 70-es évek dalainak, mint régen? - Úgy láttam, örültek a daloknak. Mára - szerencsére eltűnt az akkori idők atmoszférája. Az a szép, hogy a fiatalok is figyelmesen hallgatják ezeket a szövegeket, mintha nem láttak volna elég filmet, vagy nem olvastak volna elég könyvet, vagy nem hallgatták volna anyáik történetét. Úgy látszik, ezek a harmincéves dalok súgnak valami olyasmit, amit más nem. De nem fogunk mindig ilyen régi dalokat énekelni, másfél év múlva újakkal állunk elő. - Ezek szerint nem folytatódik a közös fellépések sora? - Nem áll szándékunkban ezt csinálni, fél év elteltével befejezzük Jánossal a „levélírást". Másik János a Hídember zeneszerzője, azon kell dolgoznia, és én is megtalálom a magam dolgát. - Ez mit jelent? - Mosógépet bekapcsolni, kiteregetni, befizetni a csekkeket, tizenegy éves lányomat elhozni az iskolából. Ezer dolgom van, mint minden más embernek. Az, hogy néha zenélhetek, isteni ajándék. Hogy mi lesz az eredménye, az másfél év múlva kiderül. - Hogy illik ebbe a képbe a Századunk című történelmi televízióműsor narrátort szerepe? - Harminc évvel ezelőtt is foglalkoztam ezzel, a történelem mindig is érdekelt. Tegnap megkérdeztem egy fiatal fiútól, hogy miért szólnak délben a harangok. Nem tudta megmondani, csak ingatta a fejét. No, ezért csinálom. - Milyen egy történelmi műsorban szerepelni? - Néha nagyon elegáns, néha szörnyű. Amikor a súgógépen egy hosszú körmondat végén látom közeledni Klebelsberg Kunó nevét... hát az elég ijesztő. - A Cseh Tamás-filmről utólag mi a véleménye? - Kár volt belemenni. - Híres emberről szerettek volna portréfilmet készíteni. Ön sztár? - Egy filmvetítésen Bereményi Géza hallotta meg véletlenül, hogy külföldi producerek azt mondták ránk: sztár. A szó legszebb értelmében talán lehetünk csillagok. Szeretném hinni, hogy a dal ősi mesterségének tudói vagyunk. Tudományosan nem lehet elsajátítani az egyszerre lélegzést, a különfordult gyönyörű együtt éneklést. - Ez az elbeszélő előadásmód leginkább a francia sanzonokra emlékeztet. A daléneklés mintáit arrafelé kell keresni? - Stílust az ember nem tanul, de mégiscsak vonzódik valakihez. Én Leonard Choenhez, Jacques Brelhez, a hatások persze ötvöződnek. És Viszockijt ne feledjük! Az embert milliónyi benyomás éri, ezeket feldolgozva válik önmagává. Hogy aztán később kihez hasonlítanak engem, az már a kritikusok és a közönség dolga. - Nemrégiben vehette át a Kossuth-díjat. Mi lett a sorsa? - Elvittem anyámnak, mert úgy hiszem, ő kapta. Nála volt két hétig, a nagynénik mind könnyes szemmel nézték. A család nagyon büszke, és én is az vagyok. Most otthon van nálam. Ettől nem változik meg az ember, aki mégis, az ostoba. Wagner Anikó Herceg Zsolt, a Szegedi Nemzeti Színház örökös tagja Puck monológja Huszonöt éve hunyt el a színészkirály In memóriám Latinovits Zoltán Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán 1971-ben budapesti otthonukban, kezükben ifjúkori önmaguk Rómeó és Júlia szerepében. (Fotó: MTI/Keleti Éva) „1972-ben, amikor a Szegedi Nemzeti Színház tagja lettem, azért jöttem el Debrecenből, mert összevesztem az ottani igazgatómmal, Tar Ferenccel. A kezdetek, mint mindig, mindenhol, Szegeden is nehezek voltak. Azt kérdezték: ki ez? honnan jött? Két év múlva Kálmán Imre A cirkuszhercegnő című csodálatos operettjének zseniális pincérét játszottam, tulajdonképpen azzal indult itteni pályafutásom. Fontos időszaknak tartom, amikor Ruszt József volt a főrendező Szegeden, aki jobbnál-jobb szerepeket adott. Akkoriban főként operettekben játszottam, azokban kétségtelenül a prímet fújtam. A kilencvenes évek második felétől Zsótér Sándor rendezéseiben izgalmas prózai szerepeket kaptam. Szerettem Az ügynök halálát, és a régi zsinagógában 1997 nyarán bemutatott, sajnos csak kevésszer játszott expresszionista Jahnn-drámát, a III. Richárd megkoronázását. Csupán epizódszerepem volt benne, de még Molnár Gál Pétertől is méltató kritikát kaptam. Karakterszínész vagyok, az én pályámon nincsenek nagy korszakok. Megkapsz egy szerepet, és vagy megtudod csinálni, vagy nem. Ha megtudod, sikered van. Ha nem, várod a következőt. Voltak időszakok, amikor rosszul ment. Például a kilencvenes évek elején, Arkosi Árpád főrendezősége idején, aki állandóan azzal fenyegette a társulatot, hogy elmegy... Azzal a rendezővel szeretek dolgozni, aki hagy játszani, aki nem akarja rám erőltetni a saját kifejezőeszközeit. Mert nem biztos, hogy azok nekem is jól állnak. Angyal Máriával, Ruszttal, Zsótérral, Telihay PéterreI mindig öröm volt számomra a munka. Jelenleg igazgatónkkal, Korognai Herceg Zsolt színművész az évadzáró társulati ülésen kapta meg a kitüntető címet. (Fotó: Gyenes Kálmán) Károly főrendező úrral sajnos még nem volt módom együtt dolgozni. Noha sokáig az operett volt a szívem csücske, szeretek modern prózai rendezésekben extrém figurákat is alakítani. Alapállásom: minden körülmények között embernek kell lenni. A színházi okoskodásokat, fontoskodásokat, ravaszkodásokat nem szeretem. Nem szabad, hogy a rendezés a színészek megalázásával legyen azonos. Az említett kedves rendezőim valamennyien EMBEREK. Ebben az évadban Puck szerepét játszottam Britten operájában, a Szentivánéji álomban. Bevallom, nagyon kemény kihívás volt megtanulni zenére beszélni. Rengeteg segítséget kaptam Oberfrank Péter zeneigazgató úrtól és a kollégáktól. A darabot rendező Zsótér Sanyi választott ki erre a furcsa szerepre, amivel egy hónapon át küzdöttem, mire megszületett az eredmény. Fantasztikus dolog, hogy a jövő héten ez az előadás képviseli a Szegedi Nemzeti Színházat - a meghívott tizennégy produkció közül egyedüli operaként - a POSZT-on, a Pécsi Országos Színházi Találkozón. A következő évadra két szerepre írtak ki: Halasi Imre rendezi a Csárdáskirálynőt, amiben Ferdinánd főherceget játszom. Zsótér Sanyi állítja színpadra Brecht Galilei élete című darabját, amiben több szerepet is alakítok. Harminc évet töltöttem el Szegeden. Nem tagadom, voltak nehéz pillanataim is, de minden jó, ha jó a vége. Nagy megtiszteltetésnek érzem, és mindenkinek köszönöm, hogy a Szegedi Nemzeti Színház örökös tagjává választottak." Lejegyezte: Hollósi Zsolt nyos gyógyszer, amitől fel volt pörögve, nem érezte a veszélyt, képessége korlátait, és megpróbált felugrani rá. Elvétette az ugrást, hisz nem is elöl, hanem a harmadik vagy negyedik kocsi között gázolta el a vonat." Igaz, hogy április 12-től május 31ig a Völgy utcai kórház pszichiátriai osztályán kezelték, de ezalatt többször is elhagyta az intézetet, s ekkor készült Fábri Zoltánnal Az ötödik pecsét című filmje is. Halálából mindenesetre nem csinált nagy ügyet a rendszer, mellyel nehezen egyezett. A június 6-i lapok csak azt közölték, hogy a színész véget vetett életének, de ezt sem címoldalon. A következő napon a Szabad Európa Rádióban már elhangzottak a később tényként kezelt feltételezések: "...a 45 éves művész hosszabb ideje József Attila-lázban égett, összefonódott benne saját sorsa és a tragikus sorsú költőé." Mára megdőlni látszik mindkettőjük esetében, hogy öngyilkosságot követtek volna el. Latinovitsot sem titokzatos halála, hanem üstökösként felívelő, kivételes tehetsége emelte a legendák magasába. W. A. A hivatalos dokumentumok szerint öngyilkosságot követett el 1976. június 4-én Latinovits Zoltán, ezt azonban sem felesége, sem édesanyja, sem pályatársai nem tartották valószínűnek. Szigethy Gábor Latinovits című könyvében sorolja az ellenérveket: mielőtt lement volna hétvégére a Balatonhoz, bejelentkezett orvosához, Vámos László rendezővel A kutya, aki Bozzi úrnak hívtak című darabról tárgyalt. Balatonszemesre öccse, Bujtor István vitte le június 4-én, péntek délelőtt. „Jelentem, hogy a mai 4209 számú vonat 19.40-kor a Nagykanizsa felőli bejárati jelzésnél az 1388-1389 számú szelvényben elgázolta Latinovits Zoltán színművészt. A mentők a helyszínről elszállították, és még a községben meghalt a mentőben, így a balatonszemesi hullaházba szállították." Ennyi áll a hivatalos jelentésben, a szerelvényt nem vizsgálták meg, húsz perc múlva továbbhaladt. Ruttkai Éva szerint: „Ahogy én rekonstruálom az esetet: ő eljött otthonról, sétálni indult a Balaton felé. És akkor jött egy vonat, lassított, és benne felsejlett valami gyerekkori emlék, benne volt az a bizo-